A sötét utcán egy fiatal, vörös hajú férfi sétált, nem figyelve a külvilág nyugtalanító tényezőire. Volt így is elég problémája szegénynek, mind magánéleti, mind munkahelyi téren.
Tudjaki visszatért, neki pedig itt, Angliában a helye, a családja mellett. Ott kellett hagynia a szeretett egyiptomi munkáját, fel kellett adnia az izgalmas napjait, hogy a londoni bankban számolgathassa a gazdag varázslócsaládok pénzét… Nem tudta, mit kellene tennie, hogy egyszerre segítsen a szüleinek, és önmagának is. Szinte lehetetlen volt, hogy ő is élvezze az egyszerű, múmiamentes életet, és a családja se csalódjon benne. Kétségek közt vergődött, sehogy sem tudott beleszokni az új életébe, egyre csak a régi munkája, és barátai jutottak az eszébe. Szörnyű volt számára minden pillanat, amikor dolgoznia kellett, nem ismerte a jól összeszokott csapatot, kilógott a sorból. Hiába nem közösítették ki, nem voltak meg azok az emlékei, mint a többieknek. Nem volt ott a közös sátorozásokon, a nyaralásokon, semmihez nem tudott hozzászólni, nem ismerte a közös vicceiket, se semmit.
Aki még ennél is rosszabbá tette a helyzetét, az hétfő reggel érkezett, és Fleur Delacour a neve. A főnöke pont őt szemelte ki, hogy az újonnan érkezett lány társa legyen, mondván, a két új könnyebben megérti egymást. A francia kisasszony igazán kényesnek tűnt, és az angolján is volt mit csiszolni. Fleur azt hihette, hogy ők ketten igazán jól megférnek együtt, és ezért szabadjára engedte magát, és naphosszat vidáman fecserészett, sőt, néha még dalolni is nekiállt. Hihetetlenül közvetlen volt, nem is törődve azzal, hogy ez talán zavarja munkatársát. Már-már olyan beütése volt a dolognak, hogy a fiatal páros egy tökéletes egészet alkot együtt. Bill számára ez nem volt olyan kedvező, mert nem érzett mást a lány iránt, mint egy olyan érzést, aminek következtében fintorogva húzza el a száját. Ez eddig csak szimplán idegesítette, mert nem lehetett biztos abban, hogy a másik mit érez iránta, és jó szíve lévén nem akarta megvádolni semmivel. Azonban ezen a délutánon olyan dolog történt, amitől a fiú végleg elvesztette a jókedvét.
Késődélután volt, már a kollégáinak nagy része elindult haza, mert letelt a munkaidejük. Ezzel ellenben Billnek és Fleurnek még dolgoznia kellett, fontos munkájuk volt, és időben be kellett fejezniük, ami nem volt egyszerű, tekintvén, hogy nem igazán értették meg egymást. A lány éppen munkatársa asztalán ült, és lelkesen magyarázott, miközben a férfi megpróbált a feladatára koncentrálni, és kizárni a fecsegést a gondolatai közül. Mikor ennek nem sikerült végbemennie, idegesen felpillantott a papírmunkából, és szembetalálta megát néhány szőke hajtinccsel. Ahogy végignézett a fiatal nőn, végre megfigyelhette, hogyan is néz ki valójában. Igazán csinos volt, és a hangja is szépen csengett, csak az angolja irritálta kissé. Amikor a lány észrevette, hogy társa őt nézi, annak a szemébe nézett, és keserűen elmosolyodott, felállt, és nagy levegőt vett.
- Bill, tudom, ’ogy sok mindent mondanak rholunk, és szerhetném tisztázni, ’ogy ebből mi igaz! – mondta immár más hangon. – Még csak egy ’ete vagyok itt, és márhis találkoztam egy olyan emberhhel, aki fontos nekem. Szerhetném, ’a tudnád, szerhetlek!
Ez a három mondat nagyon mellbevágó élményt biztosított a férfinak, nem hitte volna, hogy igaz valami is abból, amit a többiek rebesgettek a francia lány érzéseiről. Nem értette, miért kellett ezt pont most, pont, mikor a hétvége következett, pont, mikor a legtöbb ideje lesz ezen rágódnia. Elöntötte őt a düh, és a megrökönyödés, ezeknek nem tudott megálljt parancsolni, az arca természetellenesen vörösbe öltözött, majd sűrűn kezdte kapkodni a levegőt.
- Fleur, nekem elegem van belőled! Minden nap mást se hallgatok, csak a te ostoba csacsogásodat! Te még gyerek vagy, éretlen, és idegesítő. Engem nem hatsz meg a szép szemeiddel, ébredj, ez itt a való élet! Csak egy mozdulat, és Voldemort felrobbantja a csinos kis pofikádat, őt nem zavarja majd a francia akcentusod, ne is reménykedj, hogy majd megkímél, csak mert azt kéred!
- De ’át, én nem is árhtottam semmit neki! Miérht bántana engem? – kérdezte jobb híján a rémült, meglepett leány.
- HÁBORÚ VAN! Ha nem vennéd észre, minden második kollégánk temetésre járkál délutánonkét! Ne hidd, hogy Harry Potter azért kiválasztott, mert egyévesen a halálfalókat irtotta! Elég, ha egy üres mosdó kell nekik, vagy csak unatkoznak, és egyszerűen megölnek. Itt nincs helye az ilyen gyerekes „Szeretlek, és most szeressük együtt egymást” dumáknak! És ha béke lenne, akkor se lenne semmi esélye, hogy a kényedre-kedvedre játszadozz másokkal! Lehet, hogy nálatok divat volt csak úgy ilyeneket mondani, és flörtölgetni a munkahelyen, de ez itt nem módi! És most, ha megbocsátasz, elmegyek, és megkeresem a főnökömet, közlöm vele, hogy nem dolgozom többet egy ilyen cicababával!
- Sajnálom, nem akarhtam, ’ogy dö’ös légy. ’a te így akarhod, többé nem látsz, so’a nem kerheslek, ’a nem akarhod…
- Persze, hogy nem akarom! Elegem van a kisded játékaidból! Miért jó az neked, ha ilyeneket beszélsz, és másokat szédítesz?!
- Én nem szédítek senkit! Szerhetlek…
- Szeresd a jó anyádat, neki köszönheted, hogy élsz! És hagyj engem békén, elég bajom van egy ilyen dilis, üresfejű, léha francia nélkül is!
A vörös hajú férfi összekapkodta a holmiját, és az ajtó felé igyekezett, mit sem törődve a döbbenten álló lányra, aki ijedtében az asztalhoz húzódott, és rémülten követte a másik útvonalát…
Ez volt a legrosszabb, minden eddigi mélypontja közül. Nem tudta, hogy azért-e, mert így mindenki erről fog beszélni, vagy mert ramatyul érezte magát azóta. Már nem is egyszer eljátszott a gondolattal, hogy bocsánatot kér a szőke lánytól, de mindig ugyanarra a döntésre jutott. Nem teheti meg, mert így veszélybe sodorná őt is, és mi a garancia rá, hogy az nem folytatja-e majd a megkezdett játékát? Igen, abban egészen biztos volt, hogy az egész azért történt, mert nem volt jobb dolga a lazsáló, szőkének, és csupán az eszét játszotta.
Bill nem tagadta magában, hogy vonzódott egy kissé hozzá, de ezt a véla ősök varázsának tulajdonította. Minden esetre próbált másra gondolni, mint rá, nem akarta, hogy a Rendnek tett szolgálatait befolyásolja a magánélete. Igen, ebben a pillanatban nem az volt az első, hogy ő mit érez, mi a jó neki, vagy mi nem, hanem az, hogy mivel segítheti Dumbledore-t.
Ahogy ezen járt az agya, egyre csak betolult a szeme elé egy kép, egy fiatal nő, alig tizennyolc éves lehetett, szőke haja csapzottan hullott a vállára, és rémülten hátrált valami elől… Hiába akarta elűzni Fleur alakját, sehogyan nem sikerült kivernie a fejéből. Egyszer csak egy rémült sikoly szakította félbe harcát önmagával, és képzeletével.
Bill gondolkodás nélkül a hang irányába szaladt, tudta, hogy segítenie kell azoknak, akiknek csak tud, ez volt a dolga. És persze a lelkiismerete is azt súgta neki, hogy nem hagyhat másokat cserben. Mikor befordult egy sötét utcán, látta, hogy az egy falba ütközik, és a végében két alakot pillantott meg. Az egyik egy magas, csuklyás alak volt, egy halálfaló, a másik pedig… A férfi szíve nagyot dobbant, ugyanis a sikoly Fleur szájából származott, és most ő áll ott egy olyan emberrel szemben, aki pillanatok alatt képes kiontani egy életet. Nem tudta, ki rejtőzik az álarc mögött, mint ahogy azt sem, mit akarhat egy ártatlan lánytól.
- Beszélj! – szólt egy jeges hang, a csuklya mögül.
- Nem! So’a nem fogok beszélni! Inkább ölj meg!
- A Nagyúr életben hagy, ha elmondasz mindent, amit tudsz!
- Nem érhdekel! Nem mondok semmi! De egyáltalán, nem is tudok semmit!
- Tudom, hogy kapcsolatban állsz Weasley fiával. Beszélj, vagy meghalsz!
- So’a! Inkább a ’alál!
- Ettől talán megváltozik a véleményed! Crucio!
Abban a pillanatban, amikor ezt a férfi kimondta, egy fájdalmas sikoly hasított a város csendes negyedébe. Bill nem tudta nézni, ahogyan a nő miatta szenved, azért, mert nem árulja el, hogy ő maga is harcol. Igaz, nem értette, milyen információval szolgálhat még nekik a lány, de nem is tudott nagyon gondolkodni. Mikor éppen közbe akart lépni, megjelent egy újabb fekete köpcös alak, aki így szólt társához:
- Hagyd, a Nagyúr azt mondja, inkább vigyük magunkkal, Weasley fia biztosan ki akarja majd szabadítani, azzal többet érünk!
- Rendben! Vigyetek csak el! Bill úgyse jön majd utánam! – zihálta Fleur.
- Valóban? – kérdezte az első halálfaló.
- Csak nem vesztetek össze? – így a második. – Pedig azt hallottam, szép pár vagytok…
- Nincs köztünk semmi! Öljetek meg, de őt ’agyjátok békén!
- Ha ezt akarod! – mondta az egyik gonosz, és már emelte is a pálcáját, mikor…
- Nem! Itt vagyok, én többet tudok, mint ő, engem kerestek! – lépett elő rejtekéből a vörös hajú férfi. – Őt eresszétek el!
- Nem, nem! Bill, menekülj! Ezek tényleg bántanak! – kiabált könnyes szemmel Fleur.
Ám a rosszfiúknak tetszett az ötlet, megfogták Billt, és mugli módjára elvégeztek rajta néhány egyszerűbb ütést, ezután a földre taszították, egyenesen a francia leány mellé. Mikor azonban kínozni készültek volna, egyszerűen eltűntek a helyükről….
A fiú először nem is tudta, mi történt, de nem sokkal később kezdett kapizsgálni valamit. Mind a kettőjüknél pálca volt, és mégis, csak a lánynak jutott eszébe hoppanálni. Most egy kihalt utcán álltak, egy lámpa fénye alatt, és mind a ketten mélyen egymás szemébe néztek.
Bill már tudta, hogy ez az érzés nem az aminek hitte, látta a lány szemében, hogy ő sem azért mondta, amit mondott, mert nem volt jobb dolga. Hihetetlen, de egy pillanat megváltoztathatta a nézőpontokat, a világot is másképp látja az ember, mikor átél egy majdnem halál közeli másodpercet. Hosszú percekig csak egymást bámulták, mikor Fleur elfordította a fejét.
- Ne, inkább nézz rám, úgy ahogyan az előbb! – kérte kedvesen a másik. – Nem akartam olyanokat mondani neked az irodában, nem gondoltam komolyan…
- Bill, én nem játszom a szavak jelentésével, amit érzek az…
- Tudom – szakította félbe a férfi –, én is ezt érzem. Ez igazából szerelem! |
AJÁNLOM AZ OLDALT
