Ruby:

„Szép, napsütéses napra virradtunk!” – gondolta Fred, mikor felébredt.
Ikertestvére még aludt, ezt onnan tudta, hogy hallotta őt horkolni. „Ajj, George, mi a csodának horkol ez? Sose szokott, és most meg olyan idegesítő.”
- Ébresztő! Gyere, kelj már fel! – kiabálta Fred, és megrázta alvó testvérét.
- Mi? Mi? Mi van? – ásította halkan a fiú, és gyorsan felkönyökölt.

- Tudod, ma kell Ronnie babuci haját a párnájához ragasztanunk!
- Jó.. Ma-hajd, megy-hek… Min-járt…
- De siess! Addig megnézem, hogy van-e valaki a konyhában! Ja, egyébként horkolsz!
Amint kilépett az ajtón, George visszaroskadt párnájára, és visszacsukta a szemét. „Mitől fáj a fejem? És a torkom? Mindjárt elmúlik, már napok óta ez van. Csak reggel fáj… Csak egy perc, és felkelek, de kell ez a két perc…” – gondolta, de mielőtt rávehette volna magát, hogy felöltözzön, vagy egyáltalán kimásszon az ágyból, elaludt.

***

- Ez nem igaz! Már húsz perce várom, hogy lejöjjön! – panaszkodott a reggelijének Fred.
- Ki? – kérdezte az épp akkor belépő Ron.
- Na ezt elszúrta! – morgott a fiú, mikor látta, hogy mai párna/Ron tréfával már elkéstek.
- Tessék? – kérdezte Mrs. Weasley.
- Semmi, anya! Megyek, és felébresztem azt a hétalvót! - kelt fel az egyik iker, az asztaltól. Felszaladt a lépcsőn, majd berontott az ajtójukon.
- GEORGE! – kiabálta teli torokból. – GEORGE!
- ÁÁÁ! Ja… Fred, mit csinálsz? – szólt rémülten a kisebbik iker.

- Ó, bocsánat! Felébresztettelek volna? – kérdezte gúnyosan, a már éber fiú.
- Visszaaludtam… Nem direkt…
- Persze! Miattad nem tudtuk megcsinálni a párnát Ronnie számára!
- Jól van, Fred, nagyon sajnálom!
- Az nekem nem elég! Miért vagy ilyen puhány? Ha?
- Nem vagyok puhány!
- De, igenis az vagy! Mi lesz, ha iskolába megyünk majd? Mit fogsz mondani a tanároknak, ha elkésel? „Jaj, bocsánat professzor, nem direkt volt!” – változtatta el a hangját Fred, mintha egy lány beszélne.

- Nem is beszélek így! Különben is! Van még négy évünk a suliig! Addig meg, alhatunk ameddig akarunk!
- Persze, védd csak magad! Nem tudod beismerni, ha nincs igazad! Gyenge baba vagy!
- Nem vagyok!
- Nem is tudtam, hogy Ronnie ikertesója vagy! – húzta Fred a testvérét.
Ez már végképp sok volt a hét éves George-nak, kiszaladt a szobából. Az, hogy Fred gyengének, és puhánynak nevezte, szimplán rosszul esett neki. De az, hogy letagadta, mint ikertestvért, könnyeket csalt az arcára.

- Mi a baj, kisfiam?
George válasz helyett, anyja karjába temette arcát. Az asszony nem értette, mi történhetett, és nem volt valószínű, hogy fia ebben a pillanatban elmondaná. Így nem tudott mást tenni, mint átölelni a gyermeket, és lecsitítani. Ez nem volt nagy munka, hiszen az ikrek nem szoktak sírni, ha mégis, perceken belül abba is hagyják. Miután látta, hogy a fiú könnyei elfogytak, lehajolt hozzá, hogy az arcuk egy szintre került.

- Mi történt?
- Fred… Nem szeret... – válaszolt George, egy kicsit hüppögve.
- Jaj, ne beszélj csacsiságokat! Mindenki nagyon szeret! – azzal egy puszit nyomott a fia arcára. George nem törölte meg ezt a felületet, mint ahogy máskor szokta. Ez feltűnt Mrs. Weasley anyai szemének, és kezét a gyerek homlokára tette. Arcáról hirtelen leolvadt a mosoly, és aggódásnak adta át a helyét.

- Te lázas vagy! Azonnal bújj vissza az ágyba! Fredet meg küld le, hogy fejezze be a reggelijét!
Azzal, a nő elsietett a konyha irányába, George pedig kicsit szédelegve a szobájába.
Mikor belépett, nem látott senkit, azt gondolta, hogy Fred már elment.
Ahogy az ágyára akart ülni, egy fehér lepedő ugrott elő a szekrény mögül, nagy kiáltozás közepette. Rávetette magát a beteg fiúra, és így kiabált:

- Én vagyok az igaz erő szelleme! Azért jöttem, hogy móresre tanítsam a gyávákat!
- Ne, nem vagyok az…
- Látod! Te magad sem vagy biztos, abban amit mondasz!
- De… az vagyok… - próbált védekezni George, de a feje és a torka is nagyon fájt. De a szellem nem hagyta, sőt, a lábáról ledöntve a földre estek.
A nagy koppanásra Mrs. Weasley nyitott be az ajtón.

- Mi folyik itt?!
- A szellem, nem száll le rólam!
Erre az asszony felemelte a fehér lepedőt, és kirángatta alóla Fredet.
- FRED WEASLEY! Most azonnal befejezed a reggelidet! És nem jössz fel! Megértetted?
- Miért?
- FRED!
- Jól van, jól van, megyek már! – azzal dühösen becsukta (becsapta) maga mögött az ajtót.
- Tessék, ezt itt idd meg! Ettől lemegy a lázad.
- Oké. És, anya, a torkom is fáj, meg a fejem is…
- Arra is jó, csak idd meg! – unszolta fiát, aki erre felhajtotta a félpohárnyi gyógyszert.

- Szörnyű íze van!
- Tudom, de ez segít! Feküdj csak vissza! Nem vagy éhes, kis drágám?
- Nem.
- Jó, akkor próbálj meg aludni! Ha nem megy le a lázad, akkor elmegyünk a Szent Mungóba!
Miután befejezte mondanivalóját, kiment, magára hagyva George-t. A fiúnak nem is kellett sokáig várnia, hogy aludni tudjon.

***

- Mi ez a nagy ajtócsapkodás? – kérdezte Percy a belépő Fredet.
- Anya lezavart! És nem mehetek fel! Még csak azt se mondta meg, hogy miért!
- Ó, értem.
- Te tudsz valamit?
- Nem, csak azt láttam, hogy miután anya hozzáért George homlokához, megijedt, mert nagyon magas láza van szegénynek…

- Mi?! George beteg?! És nem is szóltok?!
- Tudtommal, úgyse szereted őt! – szólt az épp akkor belépő Mrs. Weasley.
- MICSODA?! Én?! Ezt meg honnan veszed?
- George az imént, sírva jött le, és amikor megkérdeztem, hogy mi baja, azt felelte, hogy nem szereted őt! Mégis, mit mondtál neki?
- Azt, hogy elszúrta a reggelemet, mert nem jött le időben. Meg azt, hogy puhány, - sorolta Fred, és ahogy mondta, egyre inkább belesápadt – gyenge, és… Azt, hogy Ron ikertestvére, és nem az enyém!
- Ki az én ikertestvérem? – lépett be érdeklődve az említett.

- Értem már, hogy miért akadt így ki szegény! – sopánkodott az anya.
- Ki?
- Ugye, nem lesz semmi baja? – aggódott Fred.
- Kinek?
- Nem, legalábbis bízom benne!
- Miben?
- RON! – kiáltott rá egyszerre mindenki.

***

- Gyenge vagy!
- Szánalmas!
- Senki se szejet! –még Ginny is ezt mondja!
- Sőt!
- Mindenki, az egész család, gyűlöl!
- Te vagy a család szégyene!
- Nem! Ez nem igaz! – George védte magát, ahogy bírta. – Fred! Ugye, te velem vagy?
- Mi?! Én, veled?! Na, ne viccelj!
- Fred! Kérlek! Ne mond ezt!
- George! Mit ne mondjak? George!

Ekkor, mintha hideg zuhany alá bújt volna, úgy érezte magát.
Kinyitotta a szemét, és ikertestvére arcát pillantotta meg, amint az rémülten nézi őt.
- Jól vagy? – kérdezte Fred. És ez állítás volt. George határozottan jól volt, már semmije nem fájt, csak a szíve, az álom miatt. Bólintott, nem tudott mit mondani.

- Mit ne mondjak?
- Semmit, csak, csak egy buta álom volt!
- Mondd el, légyszi!
- De csak akkor, ha nem fogsz kicsúfolni!
- Nem foglak! – ígérte meg Fred, majd George elmesélte a számára olyan borzalmas álmot.
Mikor befejezte, érezte, hogy könnyei megint elő akarnak törni, de nem engedte, hiszen, egy nap kétszer sírni, az már ciki. Bár, érezte, hogy akármilyen rosszcsont, neki akkor is szüksége van arra, hogy szeressék. Ekkor olyan dolog történt, amit soha nem gondolt volna:

Fred átölelte, és a sírástól remegő hangon így szólt:
- Hülye vagyok! Nem kellett volna ezeket mondanom.
A várt hatás nem maradt el, ugyanis George szemei akkorára tágultak, hogy úgy nézett ki, mint egy nagy szemű kiskutya.
- De te is hülye vagy! Minek kellett neked elhinni?!
Ekkor már mind a ketten sírtak, a nevetéstől.
- Tudod mit, Fred?
- Nem, úgyhogy, inkább avass be!
- Ma korán feküdjünk le, és reggel kenjük be ragasztóval Ronnie haját!
- Benne vagyok!
- Én is benne vagyok! – szaladt be az ajtón a négyéves Ginny, mire az ikrek összenéztek. Mind a ketten ugyanarra gondoltak: Lehet, hogy húguk is olyan nagy csibész lesz mint ők!