Ruby:

Már csak néhány órám van, és ismét átváltozom. Szörnyeteg lesz belőlem, hiába győzködnek a barátaim, még mindig nem hiszem el nekik, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy csak azért akarják elhitetni velem, mert féltenek, féltik a lelkem. Hiába akarnak jót, nem tudnak segíteni…

Még be kell fejeznem a mágiatörténet házimat, később már se erőm, se időm nem lesz hozzá. Valahogy nem tudok koncentrálni rá, egyre csak azon jár az eszem, hogy milyen lesz az éjszakám. Nem elég a tudat, hogy elvesztem a józan eszem, de még ott van az a mérhetetlen nagy fájdalom is… Mivel nincs a közelben senki, akit megharaphatnék, magamat marcangolom, persze nem a saját akaratomból.

A Griffendél ház klubhelységében egy sápadt, ötödéves fiú üldögélt, és igyekezett a feladatára koncentrálni, de ez nem igazán sikerült neki. A gondolatai minduntalan elkalandoztak, és csak nagy nehezen tértek vissza néhány percre.

- Remus… Gyere velem, Dumledore beszélni akar veled! – lépett mellé Cath, egy olyan lány, aki számára csak egy lépcsőfokkal áll lejjebb, mint a tekergő barátai. Nem értette, mit akarhat tőle az igazgató, de engedelmesen követte, a leckéhez úgysem volt türelme, na meg nem akarta kihúzni a gyufát…

- Nem tudod, hogy miről van szó? – kérdezte a fiú útközben, mire Cath csak a fejét csóválta. Remus fejében megfordult, hogy valami rossz fát tehetett a tűzre, de ezt az ötletet hamar elvetette, hiszen tudta volna, ha tilosban jár. Több szó nem esett köztük.

Megérkeztek, de a fiúnak eszébe jutott, hogy nem tudja a kőszobornak mondandó jelszót, azonban a lány nem volt ilyen elveszett.
- Macskafarka! - szólt, majd búcsút intett barátjának. A kőszörny utat nyitott, Remus pedig ráállt a legelső lépcsőfokra, és várta, hogy elérje a iroda ajtaját.

Mikor ez megtörtént, kopogtatott, s az ajtó engedelmesen kitárult. Odabenn a igazgató mosolyogva fogadta a belépőt, és hellyel kínálta.
- Á, Mr. Lupin! Üljön csak le! – mutatott az asztala túlsó oldalán elhelyezett székek egyikére, mire a fiú engedelmesen lehuppant rá.
- Hívatott, professzor?
- Igen – bólintott az idősödő férfi. – A mai holdtöltéről szeretnék beszélni…

Remus nem értette, hogy mire ez a nagy felhajtás, hiszen ő már évek óta egyedül közlekedik az alagútban, és Dumbledore eddig egyszer se kérte, hogy látogassa meg őt.
- Arról van szó, hogy ezen a napon valamilyen titokzatos varázs révén ember maradsz majd holdtöltekor. Talán csak éjfélig, de az is lehet, hogy tovább…

***

- Szóval ez a nap más mint a többi? – nézett rá értetlenkedve Sirius, miután vagy ötször elmagyarázta már neki, hogy mit mondott neki az igazgató.
- Igen, most láthatom a holdat egészben, és nem kell attól rettegnem, hogy akármelyik pillanatban szörnyeteg lesz belőlem.
- Nem vagy szörnyeteg! – pirított rá Cath, aki szintén részt vett a beszámolón, hiszen az összes tekergő nagyon kedvelte. A lány jóformán egész nap őket boldogította, mert a lányok nem igazán szerették, túl extrém volt hozzájuk.

- Egy a lényeg – szólt James, aki eddig bölcsen hallgatott –, ma este bulizunk! Méghozzá kinn a parkban, a holdfényben…
- Nem, ti nem jöttök ki, szó se lehet róla! – jelentette ki Remus, és szedelőzködni kezdett, ugyanis a hold húsz perc múlva felkelni látszott.
- De igen, igenis megyünk! – erősködött Cath, a fiúk nagy döbbenetére, ugyanis egyikük se gondolta volna, hogy a lány is velük tartana.

Végül Remus beadta a derekát, de nagyon aggódott, hogy a dolog mégsem fog olyan zökkenőmentesen alakulni, féltette a barátait. Legfőképp Cathyt, aki nagyon fontos volt számára, nem csak mint barát, hiszen már hónapok óta tudta, hogy a barátságnál jóval többet érez iránta.

Mikor kiértek a parkba, elosontak egy olyan helyre, ahol nyugodtan beszélgethettek, mégsem láthatja meg őket senki. Sirius nagyon jó hangulatot teremtett, mindenki nevetett, és igen érdekes játékokat játszottak. Egyedül Remus lógott ki a sorból, ő nem tudott felszabadulni.

El is húzódott tőlük, leült  a dombtetőre, és onnét nézte a holdat. A holdat, amelyből nem hiányzott semmi, teljes volt, és ő ezt láthatta, csodálhatta. Nem elmélkedett rég, mikor Cath megjelent mellette, és csendesen leült. Egy darabig csak ültek, és nézték a holdat, aztán a lány szólalt meg.

- Ugye milyen szép?
- Igen, gyönyörű – bólintott Remus. – De én ennek ellenére gyűlölöm. Ha nem lennék <b>az</b>, ami, akkor csodálnám, mint minden ember. De így, hogy tudom, nemsokára ugyanúgy szenvedni fogok miatta, mint eddig, így megriaszt. Tudod, most, hogy itt ülök, holdtöltekor, emberként… Annyi minden kavarog így bennem. Egyrészt aggódom, mi lesz, ha mégis átváltozom, már éjfél is elmúlt, félek, hogy rátok támadnék. Másfelől látom magam előtt a szüleim arcát, mikor megtudták, hogy megharaptak. Aztán itt van még a hold, ami csodálatos. És nekem soha nem volt lehetőségem gyönyörködni benne, soha nem nézhetek rá félelem nélkül…

Cath lassan megfogta a fiú kezét, és érezte, hogy az megborzong egy kissé, de nem törődött vele. A saját keze meleg volt, a másik ellenben hideg, és reszketett. Remus talán megérezte, hogy Cath érzékelte ezt, így folytatta monológját.
- Félek. Az egész dologtól kiráz a hideg. Olyan ez, mint egy rossz álom, mintha egy lidérces álomba csöppentem volna, de soha nem ébredek fel. Szeretnék normális emberként élni, de ez lehetetlen. Most, ahogy itt ülök, holdtöltekor, emberként, érzem, hogy mennyire más vagyok, hogy nem tehetem azt amit akarok, és nem gondolhatok csak magamra, mert akkor másoknak ártanék…

- Remus, van egy szabad éjszakád, pont most kellene elfelejtened minden ilyet, és élvezned kellene, hogy ember vagy! – nézett rá a lány csillogó szemekkel.
- Igazad van, megpróbálom elfelejteni a keserűséget – adta meg magát a fiú.
- Ne félj, nem lesz semmi baj! – mosolyodott el Cathy, és átölelte barátját, aki ettől elvörösödött egy cseppet, de hagyta, hogy valaki szeresse. Tudta, hogy sokkal könnyebb átvészelni nehéz dolgokat, ha engedi, hogy szeretetet kapjon.

Még beszélgettek majdnem egy órát, mikor a társalgás megakadt. Mind a ketten hallgattak, és nézték az eget. Egyikük a csillagokat vizslatta, míg a másik a nagy, kerek, teliholdat szemlélte.
- Olyan szép… - szólalt meg Remus, és megbabonázva meredt a Holdra. A lány először nem értette, miről beszél barátja, így elfordította tekintetét az égboltról, és ránézett.
- Ja, igen! Szerintem is szép…
- Szép… szép… széép…szééép… - mondogatta egyre a fiú, ami szemet szúrt Cathynek. Észrevette, hogy a fiú nem pislog, és nem tudatosan beszél. Rögtön leesett neki, hogy min megy keresztül abban a percben. Gyorsan átkarolta, hogy te tudjon elszaladni, és halkan kiabálni kezdett.

- TEKERGŐK! Gyorsan! Ide mindenki! – Szavaira a másik három fiú, akik már félálomba merülve feküdtek tőlük nem messze, felpattantak, és odaszaladtak, ahová hívták őket.
- Mi a baj, Cathy? – érdeklődött Sirius.
- Mégis most fogjuk kipróbálni az animágiát, nem legközelebb…

Fél órával később már egy vérfarkas játszott fogócskát egy kutyával, egy szarvassal, egy patkánnyal, és egy fekete párduccal.
Másnap reggel Remus Lupin mindent megtudott, többek közt azt is, hogy négy barátja animágussá lett őérte. A következő éjjel pedig, mikor a Hold már fogyásnak állt, ismét elmerengett azon, hogy milyen is holdtöltekor, emberként…