Ruby:

Egy hideg délutánon a fiatal Scorpius Malfoy vidáman és felvillanyozva tért haza barátaitól. Széles mosollyal fiatal arcán sétált be a nappaliba, ahol szülei kártyáztak éppen, majd gyorsan odaszaladt édesanyjához és puszit nyomott annak nevetéstől kipirosodott arcára.
- Hogy telt a napod, kisfiam? – kérdezte a nő, miközben az ölébe húzta gyermekét.

- Nagyon jól! – vigyorgott a fiú, és elvett egy süteményt abból a tálból, melyet apja feléje nyújtott. – Köszönöm!
- Ugye nem készítettétek ki Mrs. Nolsont? – kérdezte Draco kaján vigyorral arcán, majd megborzolta fia szőke üstökét, mely kísértetiesen hasonlított az övére.

- Nem, rengeteget mesélt nekünk! – lelkendezett a kisfiú.
- Igen? – kérdezett vissza az anyja mosolyogva. – Miről?
- A nagy háborúról, aminek Harry Potter vetett véget, a Roxforti csatáról, Dumbledore haláláról, a kis túlélőről, arról, hogy hogyan győzte le a gonosz halálfalókat és Tudomkit…
 
- Nem kell így hívnod őt – szólalt meg Draco halkan. – Hívd úgy, ahogyan hívják: Voldemortnak! Már senkinek nem kell félnie tőle, sem pedig a nevétől.
- Apa, kérdezhetek valamit? – nézett rá Scorpius kissé félénken.
- Igen, persze, kisfiam!

- A barátaim azt mondták, hogy te is halálfaló voltál, sőt, azt, hogy te voltál az, akinek meg kellett ölnie… megölnie az igazgatót… Ez ugye, ugye nem igaz?
Draco komoly szemekkel nézett fiára, aki kérdő tekintettel meredt rá. A férfi mindig tudta, hogy egyszer gyermeke előáll majd a kérdéssel: „Apa, te gonosz vagy?”, de ahányszor ez eszébe jutott a dolog, elhessegette a gondolatokat.

- De igen, igaz. – Felállt és odasétált a felesége ölében ülő Scorpiushoz, és a szemébe nézett. – Ami volt, elmúlt. Voltak bűneim, mint minden embernek, de ezeken túl kellett jutnom, túl kell jutnod neked is.
- Nem… nem… nem! – rázta meg a fejét könnyes szemmel a kisfiú. Eddig szentül hitte, hogy barátai mindössze tudatlanságból, vagy rosszindulatból mondtak neki rosszakat az édesapjáról, ő pedig megvédte.

Kibontakozott anyja ölelő karjaiból, ellökte apja feléje nyújtott kezét, és felszaladt a szobájába, magára zárva annak ajtaját. Zsongott a feje. Mindig abban a hitben élt, hogy az ő családja részese volt a háborúnak, méghozzá a nagy Harry Potter oldalán. Tudta ugyan, hogy édesapja ismeri a Kiválasztottat, nem sejtette, hogy egykor ellenségek voltak. Scorpius kívülről tudta már a háború minden mozzanatát, Harry életét és a Roxforti csatát is, ismerte jól azt a karaktert, akit Dumbledore megölésével bíztak meg.

Magában számtalanszor elkalandozott abba a veszélyes, ám izgalmas időbe, mikor még az ember nem tudhatta, ki áll mellette és ki van ellene. Álmaiban beszivárgott a Főnix Rendjébe és kulcsfontosságú információkat juttatott el a tagjainak, ott volt az iskolában, mikor a Sötét Nagyúr elbukott… Minden képzeleti játékában látta azt a karaktert, aki ott áll a toronyban, pálcáját egy megfáradt öregemberre szegezi, de nem mer végezni vele. Gyávának, alattomosnak és gonosznak tartotta ezt a személyt.

Borzalmasan érezte magát, mikor tudatosult benne, hogy kedvenc meséjének legutálatosabb karaktere a saját édesapja, akit mindig csodált egyenes jelleme és tisztességes viselkedése miatt. Tisztelte őt, a szemében hős volt, nem tudta elképzelni, hogy valaha is gonosz dolgokra vetemedett volna. Leült az ágyára, s próbálta elűzni a keserű képeket, melyek a fejében kavarogtak…

***

Eközben a nappaliban Draco keserűen belerúgott egyet az asztalba, majd lehuppant a kanapéra, s minduntalan fia csalódott, rémült arca lebegett előtte.
- Draco, tudtad, hogy egyszer elő fog állni ezzel a kérdéssel! – ült le mellé szelíden felesége, majd óvatosan a hátára tette a kezét.

- Igen, de… Azt hittem, hogy megérti majd, hogy mi miért történt!
- Ne haragudj, hogy ezt mondom – kezdte a nő –, de az imént nem te voltál az, aki hozzá beszélt. Pontosan azt a semleges, nemtörődöm stílust vetted fel, amit apát. Igen, olyan voltál, mint Lucius!

- Rhea, ez még viccnek is rossz! – csóválta meg a fejét idegesen a férfi.
- Az a legszebb, hogy én komolyan mondtam – nézett rá férjére Rhea. – Te nem láttad magadat, én viszont láttalak. Nem volt egy szikrányi érzelem se a szavaidban, olyan volt, mintha egy darab fának nézted volna őt…

- Én nem néztem annak! Csak…
- Tudom, hogy nem így akartad. Hamar túl akartál lenni ezen a kellemetlen beszélgetésen, ezért elhamarkodottságodban úgy viselkedtél, mint egy érzéketlen tuskó. Kérlek, Draco, ezt beszéljétek meg! Látnia kell, hogy neked is fáj a múlt, hogy megbántad…

- Igazad van, megyek és beszélek vele! – állt fel a férfi, majd az ajtóban megtorpant, ugyanis akármilyen bátor volt is, egy sértett gyermekkel szembenézni nem volt egyszerű. Felballagott a lépcsőn, s meg sem állt fia szobájának ajtajáig. Kopogott, de nem kapott választ.

- Scorpius, bemehetek?
Arra várt, hogy egy Igent, esetleg egy Nemet hall majd fia szomorkás hangján, ám csalódnia kellett, mert csak a csend ölelte őt körül. Ismét próbálkozott, de az eredmény ugyanaz maradt. Ekkor kissé feszélyezve bár, de benyitott a szobába. Legnagyobb meglepetésére nem egy duzzogó kisfiút talált odabenn, hanem mindössze egy levelet, melyen mindössze ennyi állt:

Kedves Anya!
Ne haragudj, amiért itt hagylak, de valamiért nem tudok itt maradni. Senki nem bántott meg, nem kell aggódnod miattam!
Szeretlek,
Scorpius

- Rhea! Gyere fel, ezt jobb, ha te is megnézed!

***

A Potter család nagyon vidám hangulatban volt az este folyamán, éppen a vendégeiket kísérték ki, akik megsokasodtak három gyerekkel időközben. James, Albus és Lily ugyanis addig nem nyugodott, míg el nem engedték őket unokatestvéreikhez éjszakára. Harry és Ginny így magukra maradtak, s ezt egy cseppet sem bánták, hiszen ritka az, amikor kettesben tölthetnek egy kis időt.

A nő bezárta az ajtót, és egy belépett a nappaliba, ahol férje egy igazán szép, romantikus zenét indított be, s éppen táncolni kezdtek, mikor csengettek.
- Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte kissé dühösen Ginny.

Harry mély sóhaj kíséretében elindult, hogy ajtót nyisson, s közben lemondóan gondolt a zavartalan randevúra, melyet az imént tervezett el. Legnagyobb meglepetésére nem valamelyik gyermeke kívánkozott mégis haza, hanem a Malfoy házaspár érkezett látogatóba.

- Szervusztok! – köszöntötte őket meglepetten a házigazda. – Mi járatban errefelé?
- Ne haragudj a zavarásért! – szabadkozott Draco, de mielőtt belekezdhetett volna magyarázatába, felesége hangosan felzokogott. – Jaj, Rhea, nem lesz semmi baj, nyugodj meg!

- Mi történt? – kérdezte Harry, majd utat engedett vendégeinek, ezzel jelezve, hogy nem szeretné, ha a küszöbön álldogálnának.
- Harry? – hangzott a nappaliból Ginny hangja. – Ki az?

Mielőtt azonban a férfi válaszolhatott volna, felesége már ott is termett mellette, s rémülten pislogott szokatlan vendégeikre.
- Csak nem történt valami baj? – kérdezte holtra váltan.

- Scorpius… - suttogta Rhea. – Elszökött!
- Kerestük mindenhol, de nem találjuk sehol – magyarázta Draco.
- Mi történt? Miért szökött el? – kérdezte Harry egykori évfolyamtársától, miközben Ginny bekísérte a zokogó nőt a nappalijukba.

- Úgy jött haza, hogy valaki elmondta neki, hogy milyen szerepem volt nekem a háborúban. Kiakadt rajta, nem volt hajlandó meghallgatni…
- Értem – bólintott Harry, aki nem tudta erre mi mást mondhatna. – Egyáltalán nem tudod, hogy hová mehetett?

- Nem, nincsen ötletem – rázta meg a fejét Draco. – Azért jöttem ide, mert szükségem van a segítségedre! Rhea nem tud segíteni a keresésben, hisz’ látod, milyen állapotban van… Egyedül pedig nem boldogulnék.

- Rendben van, szólok Ronnak és megkeressük – mosolyodott el Harry, majd bíztatóan hozzátette: - Ne aggódj, megtaláljuk! 

***

Scorpius csak futott, futott és futott. Nem tudta hová, nem tudta meddig, nem tudta miért, de futott. A hideg csípte az arcát és a kezét, ám ezekkel nem törődött, csak minél messzebbre akart kerülni otthonról, minél távolabb az apjától, akiben csalódott. Nem állt meg, ameddig a lába vitte, azonban a fáradt végtagok egyszer feladták a szolgálatot, s a kisfiú a földre zuhant.

Felült és érezte, hogy szeme megtelik könnyekkel, de nem engedte őket végigfolyni az arcán, melyet a kezeibe temetett. Fázott, szomorú volt és hiányzott neki az édesanyja. Haza akart menni, de nem tudott, nem tudta merre kellene elindulnia, és félt, hogy mit szólnának a szülei, ha meglátnák őt.

Így csak ült a hideg földön, s tűrte, hogy a lassan megeredő eső átáztassa ruháit. Nem tudta mennyi ideig volt ebben az állapotban, az időérzéke nem volt olyan tökéletes akkor. Folyamatosan a könnyeivel küszködött, de nem engedett szabad utat nekik, mert úgy gondolta, hogy nem érdemes egy olyan ember miatt sírnia, aki becsapta őt, aki ártott a világnak.

- Scorpius? Scorpius Malfoy? – hallotta egyszer csak a nevét, mire felemelte a fejét. Az esőben egy ismeretlen férfi alakját látta, aki egyre csak közeledett felé.
- Én vagyok – válaszolt a fiú rekedten.

- Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte a férfi, mikor már egészen közel volt hozzá.
- Igen, azt hiszem…
- Akkor jól van. Nagyon ráijesztettél a szüleidre, tudod-e? – kérdezte az idegen, majd megfogta a kisfiú karját és dehoppanált.

Egy pincébe érkeztek, ahol lényegesen melegebb volt, mint azon a helyen, ahol Scorpius eddig tartózkodott. A férfi elővett egy törülközőt és a vállára terítette.
- Azt hiszem, hogy még nem ismerjük egymást – szólt barátságosan a reszkető gyerekhez. – A nevem Harry Potter!

- Tényleg te vagy Harry Potter? – csodálkozott el a kisfiú.
- Igen – mosolyodott el a férfi, majd félretolta a haját és megmutatta jellegzetes sebhelyét. – Apád elmondta, hogy miért szöktél el otthonról.

- Tényleg? – csodálkozott el a fiú.
- Igen. Miért nem akarod meghallgatni őt? – kérdezte Harry kedvesen.
- Mert, mert… Miért kellett neki úgy viselkednie? Miért nem a jók mellett állt? – bukott ki Scorpiusból a méltatlankodás.

- Figyelj, édesapád nem tehet arról, hogy akkor azok a dolgok történtek, amelyekről mindenki mesél neked és a barátaidnak. Hiába tűnik úgy, hogy egy kulcsfigura volt Voldemort tervében, ez nem igaz. Apád nem volt igazán a rossz oldal aktív tagja. Igazából a nagyapád miatt tett minden olyat, ami nem volt helyénvaló. Dumbledore-ral is csak azért neki kellett volna végeznie, mert Lucius valami olyat tett, ami a Nagyúr szemében megbocsáthatatlan volt. Azzal akarta megbüntetni, hogy a fiát a vesztébe küldi.

- Ezt, ezt… nem tudtam – nézett fel a fiú Harryre. – Megölte volna a saját halálfalója gyerekét?
- Persze, még a saját halálfalóját is – bólintott a férfi. – Pusztán arra vágyott, hogy legyen ürügye megölni édesapádat. Ne haragudj rá, amiért nem beszélt neked ezekről a dolgokról, vagy amiért régen olyan volt, amilyen! Hidd el, hogy nem büszke rá…

- Gonosz volt! Mindenki azt mondta!
- Nem volt gonosz, csak nem volt teljesen tiszta belülről. De igazából nem is az számít, hogy milyen volt régen, hanem az, hogy milyen most. Én ismertem apádat még gyerekkorából, és azt kell, hogy mondjam, rengeteg borsot törtünk egymás orra alá. Nem egyszer kerültünk párbajhelyzetbe, és rendszeresen a pokolba kívántuk, sőt, küldtük egymást. Most mégis azt mondom neked, hogy édesapát jó ember, és megérdemelné, hogy legalább meghallgasd!

Harry felállt és lassan kisétált a pincéből, magára hagyva a gondolataival viaskodó Scorpius Malfoyt. Hamarosan kopogtak azon az ajtón, melyen az imént a férfi kilépett.
- Tessék? – szólalt meg halkan a fiú.

- Bejöhetek, Scorp? – kérdezte valaki.
- Ha akarsz… - válaszolta egy sóhaj kíséretében a gyerek, majd hamarosan maga mellett találta azt az embert, akin olyan nehéznek bizonyult kiigazodnia, az apját. Egy darabig nem szóltak egymáshoz, csak csendesen ültek egymás mellett.

- Minden rendben, kisfiam? – kérdezte végül Draco.
- Igen, azt hiszem.
- Nagyon aggódtunk érted, ugye tudod?
- Tudom, Harry Potter már mondta.

- Végre találkoztál a Nagy Harry Potterrel! Most örülsz, ugye? – kérdezte ironikus mosollyal az arcán Draco. – Mindig is odáig voltál érte, meg vissza… Kíváncsi voltál rá, gondoltam örülnél neki, ha találkozhatnál vele. Eljöttem hozzá. Nem nézted volna ki egy ilyenből, mint én, hogy segítséget kérjen tőle, mi?

- Hagyd ezt abba! – szólalt meg kissé dühösen Scorpius. – Miért csinálod ezt?! Nem okoztál még elég szomorúságot nekem? El tudod képzelni, hogy milyen érzés megtudni, hogy az apád, akit mindig csodáltál, egy halálfaló?!
- Már nem vagyok az – válaszolt csendesen Draco. – Akkor se voltam igazán az, mikor mindenki annak képzelt. Elgondolkoztál azon, hogy miért hitted azt éveken keresztül, hogy én a jó oldalt szolgáltam a háborúban?

- Azért, mert… talán azért, mert… nem tudom.
- Hadd segítsek! – mosolyodott el az apa. – Nem azt láttad tőlem, amit összetudtál volna kötni a régi énemmel. Fiatal voltam, meggondolatlan, és nem ellenkeztem az apámmal, amikor kellett volna. Elkényeztetett ficsúr, szokták volt mondani rám. Lenéztem azokat, akik nem olyanok voltak mint én. Bántottam ártatlanokat csak azért, mert nem varázslók és boszorkák gyermekeként születtek. Beálltam halálfalónak, dicsekedtem a Sötét Jeggyel, amelyet a karomra tetováltak, pedig nem voltam rá büszke. Hencegtem a feladatommal, miközben rettegtem tőle. Rengeteg bűnöm van, és hidd el, neked sem okoztam több fájdalmat ezekkel, mint magamnak.

- Tessék? – nézett fel apjára Scorpius.
- El se tudod képzelni, milyen érzés az, mikor az embert megvetik azért, mert hibázott. Az emberek félnek egy olyantól, aki egyszer helytelenül cselekedett, és nagyon nehezen tudják elfogadni, hogy megbánta a bűneit, megváltozott. A nagy csata után teljesen le voltam nullázva, senki nem volt mellettem a szüleimen kívül, akik szintén számkivetettek voltak, mint én magam. Az egy dolog, hogy mások nehezen fogadnak el, de azt nem is sejthetik, hogy nem csak velük kell számolnia az embernek, hanem a lelkiismeretével is.

- Mi az a lelkiismeret? – csodálkozott el a kisfiú, aki alig volt még nyolc éves, így nem igazán tudhatta, hogy mit takarnak a szép kifejezések.
- A lelkiismeret egy olyan személy, aki a szívedben lakik, és nagyon fájdalmasan tud szúrni belülről, ha valami rosszat tettél. Így volt ez velem is. A társadalom, az emberek előbb bocsátottak meg nekem, mint a lelkiismeretem. Tudod, még a mai napig is van olyan, hogy az a kicsi emberke, aki a szívemben lakik, megszúr a régi hibáim miatt.

- Tényleg?
- Igen. Ma például kegyetlen döfések célpontja voltam. Miattad. Nagyon elkeseredtem, mikor nem találtalak a szobádban, és rá kellett jönnöm, hogy ez az én hibám. Azt hittem, hogy megbűnhődtem már a vétkeimért, de kiderült, hogy tévesen ítélkeztem magam fölött. Tudom, hogy megveted azokat a dolgokat, amiket hallottál rólam, de kérlek, hidd el, hogy már megbántam a tetteimet! Nem vagyok jó ember, csak igyekszem jó dolgokat tenni…

Scorpius elmosolyodott és megölelte édesapját. Megértette, hogy az ember esendő, nem mindig tudja eldönteni, hogy melyik út a helyes, így könnyen rossz irányba tévedhet, és szüksége lehet mások elfogadására.

- Szeretlek, Apa!  - suttogta édesapja fülébe, és nem is sejtette, hogy ezekkel a szavakkal lezárta Draco Malfoy valaha átélt legnehezebb pillanatainak egyikét…