Ruby:

Ennyi éppen elég volt!

- POTTER! MEGTENNÉL NEKEM EGY SZÍVESSÉGET? – harsogta ingerülten egy vörös hajú lány a másik képébe.

- Micsodát, lelkem, Lilym? – vigyorgott idétlenül a fekete hajú srác, bár leginkább sírt volna.

- Hagyd már ez a bárgyú szépfiú vigyort, meg a hülye stílusodat! Nem érted, hogy nem érdekelsz, hogy nem kellesz nekem, és hogy egyáltalán nem vagyok kíváncsi rád?! Ha ötmilliószor kérsz még tőlem randit kérni, akkor sem fogok igennel felelni! Úgyhogy KÉRLEK, TEDD MEG NEKEM AZT A SZÍVESSÉGET, HOGY ELHÚZOL A POKOL LEGMÉLYEBB BUGYRÁBA, ÉS SOHA TÖBBET NEM JÖSSZ ONNAN VISSZA! – ennél a pontnál a hallgatóság egy emberként hördült fel, mire Lily sarkon fordult, tett öt lépést, de visszafordult még, hogy valamit James fejéhez vágjon: - VAGY LEGALÁBB HAGYJ BÉKÉN!

Kitört a nevetés az emberekből, hiszen ma is sikerült Lily Evansnek a fél iskola előtt leégetnie James Pottert. Kivétel nélkül mindenki nevetett rajta, és senki sem irigyelte ebben a pillanatban. A fiúk annak örültek, hogy a „suli királya” végre mégsem olyan király, a lányok pedig ismét rájöttek, hogy mégsem lehet ez a Potter olyan jó fogás, ha nem kell Lilynek – aki köztudottan az egyik legokosabb boszorkány ide s tova -, és hamarosan ott is hagyták a tömeget, hogy megkeressék Sirius Blacket, aki James barátja volt, de nem csinált magából sohasem hülyét egyetlen hölgyemény miatt – és ennél az arisztokratikus büszkeségnél fogva talán jobb partinak ígérkezett, ha az ember lánya vadászni akart.

Az emberek szépen, lassan szétszéledtek, James pedig magára maradt a folyosón. Elindult, amerre a lába vitte. Órákon keresztül járta a kastélyt, az azt körülölelő parkot, a Tiltott Rengeteg szélét, jószerével az egész birtok a lábában volt estére. Gondolkodott, hosszasan törte a fejét, hogy mi tévő legyen most, ebben a helyzetben. Amikor közeledett a takarodó ideje, felment a Griffendél klubhelyiségébe, ott egyenesen a lépcső felé indult – a barátai hiába beszéltek hozzá, és próbálták volna megállítani egy szóra, ő tudomást sem vett róluk, csak ment tovább. Felment a szobájukba, elővett egy pergament, egy pennát, meg egy üvegcse tintát, lepakolt a holmit az íróasztalra, leereszkedett az előtte álló székre, és kiöntötte a lelkét egy darab papírnak.

Lily Evans!

Ez az utolsó eset, hogy bármilyen módon megpróbállak téged megközelíteni. A mai esettel végérvényesen rájöttem, hogy te nem szeretsz engem, és soha nem is fogsz. Hogy nem vagyok elég jó neked. Hogy nincsen szükséged rám.

Igen. És ez a tudat fáj. Azt hiszed, engem nem lehet megbántani? Hogy nincs szívem, amit darabokra lehet törni? Hogy nekem nem fájnak a sértések, a visszautasítások?

Nos, ez esetben felvilágosítalak, hogy semmivel nem vagyok különb a többi embertől az érzelmek tekintetében. Még soha senki nem bántott meg annyira, mint te – napi rendszerességgel. És igenis van szívem – legalábbis volt, amíg ma végérvényesen össze nem törted. Megjavíthatatlanul. Fáj minden egyes sértés, amit a fejemhez vágsz – de főleg az, hogy nem értem a miértjét.

Miért utálsz? Nem is ismersz igazán. Azt sem tudod, hogy milyen ember vagyok. Próbáltál már velem barátkozni valaha? Vagy próbáltál valaha megbizonyosodni arról, hogy a durva jelzők, amikkel engem illetsz, valóban igazak-e? Dehogy próbáltál! Te eldöntötted magadban, hogy ilyennek akarsz látni, és ilyennek is látsz. Nem számít, hogy mit csinálok, hogy mit teszek, sem az, hogy mennyire próbálok jó lenni – miattad. Észre sem veszel semmit, ami velem történik. Mire ez az érdektelenség? Bántottalak én valaha?

Próbáltad már összeszámolni, hogy hányszor utasítottál vissza? Sohasem próbáltad. És nem is tudnád, ha csak a saját emlékeidből számolsz. Még csak megközelítőleg sem. Akkor csak nézz bele a szemembe! Abban van a szívem összes fájdalma – és annyi tőrdarab, ahányszor elküldtél. Számolgass csak! Beletelik majd néhány napodba – vagy hetedbe.

Tudod ide s tova négy éve, hogy keresem a társaságodat, és hogy próbálom megnyerni magamnak a szívedet. És négy éve, hogy sorozatosan, nap, mint nap visszautasítasz. Fáj, mert az hiszem, nincs okod arra, hogy ennyire kategorikusan utálj. De ennyi éppen elég volt!

Azt hiszed, hogy velem bármit megtehetsz? Hogy én csak egy rongy vagyok, vagy egy marionett-bábu, amivel játszadozhatsz? Hát tévedsz! Én is egy érző ember vagyok, és nem bírok elviselni mindent. Főleg nem attól az embertől, aki a legtöbbet jelenti nekem a világon.

Egyszer rám mosolyogsz, és igent mondasz – utána nem jössz el a randira. Másnap újból megkérdezem, hátha csak közbejött valami, és nem volt időt vagy módod szólni – leordítod a fejemet. Pár napig hagylak, mire kismacska módjára jössz hozzám törleszkedni – felragyog a szívem, te mosolyogsz. Megörülök, és elhatározom, ezt most nem szúrom el – várok pár napot, majd újra elhívlak. Te ilyen-olyan kibúvóval óvatosan elutasítasz – én elszomorodom. Napokon át keresem a társaságod, és elhívlak randira – te pedig jelenetet rendezel, és elhajtasz a pokolba. Akárcsak ma.

Ezt játszod velem négy éve. Annyiszor törted össze egymagad a szívemet, mint másét ötven lány. De mindig elnéző voltam, azt gondoltam, megváltozol, hogy még lehetünk te meg én mi. Azonban most betelt a pohár!

Te soha sem fogsz engem értékelni vagy csak szeretni, sosem fogsz rólam többet gondolni, mint egy „egoista, beképzelt majom”. És itt az ideje, hogy végre felnyissam a szememet, és beletörődjek a tényekbe.

Nem hagyom, hogy játszadozz velem, és hogy a gúnyolódásaid tárgya legyek. Végeztem veled. Kívánom, hogy legyen szép életed, hogy legyen még udvarlód, aki – hozzám hasonlóan – feltétel nélkül mindig szeretni fog, és hogy ezt az illetőt majd értékeld is – mert ki tudja, hogy lesz-e még egy az életben?

Minden jót:

  James Potter

Ezt leírta a pergament összehajtogatta, majd lesétált a klubhelyiségbe vezető lépcsőn, és odament Lilyhez, aki éppen barátnői társaságában ücsörgött. Lily éppen nagy hévvel parodizált valakit a három lánynak, és pár másodperc után James rájött, hogy éppen őt figurázzák. Ez nagyon fájt neki. De nagyot nyelt, és megkeményítette a szívét. Odalépett a lányhoz, aki kérdőn nézett rá, grimaszolva, mintha valami undorító dolog lenne. A fekete üstökű fiú legszívesebben inkább elrohant volna, a másiknak sikerült fél perc alatt a földbe döngölnie. Ismét ők kerültek a figyelem középpontjába, a klubhelyiségben tartózkodók közelebb léptek, hátha megint lesz valami műsor. James érzelemmentes arccal átnyújtotta a levelet neki. Lily átvette, nézett a pergamenre egy rövid ideig, végül összetépte négy darabra, és a fecniket James felé nyújtotta. Ő azonban most sem szólt semmit, hanem hátat fordított neki, és visszament a szobájukba.

Üresen mozgott, nem voltak gondolatok a fejében, csak a nagy kongás a szívében. Valami meghalt benne azzal, hogy Lily még a levelét sem fogadta – vagy legalábbis haldokolt. Befeküdt az ágyába, összehúzta maga körül a függönyöket, és mély, álomtalan álomba zuhant.

A következő napokban olyan volt, mint egy gép. Tulajdonképpen magánál sem volt, csak felkelt, felöltözött, reggelizett, bement órákra, ebédelt, visszament az órákra, házit írt, vacsorázott, fürdött, aludt. Beszélni csak akkor beszélt, ha nagyon muszáj volt. A barátai aggodalmas szemekkel néztek rá, próbálták kideríteni, hogy mi baja van, de elutasította minden kérdésüket. Még a tanároknak is feltűnt, hogy valami nincsen rendben a fiúval – nem voltak diákcsínyei az utóbbi időben, és órán sem beszélgetett. De leginkább Lily nem értette, hogy vajon mi történhetett, ugyanis James rá sem nézett, nem hogy megszólította volna. Fogalma sem volt, hogy mi bántja, és hogy mi ez a pálfordulás. 

Borzalmasan érezte magát James. Egyre csak azon agyalt, hogy érdemes-e így élni? Nélküle élni? A szerelme nélkül élni?

Minek legyen ő itt? Ő az életét adta volna Lilyért, mindent megtett volna érte, neki, csak miatta élt volna, és hogy őt elhalmozza szeretettel, szerelemmel, boldogsággal. Hogy a tenyerén hordozza, és hogy a világ legboldogabb nőjévé tegye. Hogy egyszer feleségül vegye, és gyermekeik szülessenek. Ő volt az egyetlen dolog, amiért érdemesnek tűnt élni ebben a rossz világban, amely a Sötét Nagyúrtól fenyegetett. Legyen ő is csak egy varázsló a jók oldalán, harcoljon, majd haljon bele? De miért? 

Ha lettek volna gyermekei Lilytől, vagy legalább egy asszony, akit meg kell védeni, és akinek jobb világot kell teremteni, lett volna értelme. De így minek?

Éljen társ, öröm és boldogság nélkül? Éljen a szerelme nélkül? Nincs értelme…

Tudta, hogy az életének a továbbiakban nincs értelme, és nincs tovább kinek élni. Igen, talán mégis az a legjobb, ha beáll harcolni Dumbledore oldalán, mert végül úgyis utoléri a végzete. És ha nem is a saját, de mások gyerekeinek szebb jövőjéért halt meg.

Teljes önsajnálatba merült.

Egy vasárnap reggel hozott neki valamit a bagolyposta. Egy gyöngybetűkkel címzett levél volt. Azonnal felismerte az írást. A küldő az asztal másik oldalán nem olyan messze ült tőle, és éppen rá sandított piruló arccal. Ezt James észrevette, majd viszonozta a közelmúlt gesztusát, felemelte a levelet, mintha egy poharat tartana a kezében, és megemelné az egészségére, majd négyfelé tépte, a fecniket beledobta a tányérjába, amiben már csak a zsíros reggelijének maradéka volt, felállt a helyéről, és távozott a Nagyteremből.

Úgy döntött, egyáltalán nem kíváncsi arra, hogy mit írhatott neki. Csak nem elkezdte hiányolni az idétlen vigyorát meg a feltétlen magabiztosságát? Csak nem hiányzik neki, hogy valaki foglalkozzon vele? Csak nem hiányzik neki egy lábtörlő? Hát hiányolja csak! Ez a vonat már elment! Várhat a következőre!

Ebben a pillanatban hangos zokogást hallott a háta mögött, már éppen fordította volna hátra a fejét, hogy megnézze, ki az, de mielőtt megtehette volna valaki úgy belészaladt hátulról, hogy majdnem orra bukott. Mivel a zokogó hang az előbb még közeledett, de most már távolodott, feltételezte, hogy az az illető volt. Kereste volna a szemével, de már csak egy sarkon eltűnő vörös hajzuhatagot látott.

Igen? Rosszul esett neki? Legalább most megtanulja, hogy milyen az, amikor visszautasítják az embert. És hogy mennyire tud fájni, amikor az ember szíve szilánkokra hullik. Ráadásul még meg is tapossa az az ember, aki összetörte. Igen. Iszonyatosan tud fájni. Az ember meg is pusztulna. És ilyenkor nincs elég könnycsepp, nincs elég papír zsebkendő. Ilyenkor nem lehet elég hangosan ordítani. És nem lehet elég tárgyat összetörni. Az ember nem tudja magát eleget a földhöz verni.

Nem, egy cseppet sem érezte magát jobban, hogy most Lily is szenved. Sőt, legszívesebben utána futott volna, hogy a karjaiba húzza, és megvigasztalja. De nem tette. Nagyon erősen kellett visszafognia magát.

Úgy érezte, ez Lilynek csak egy tűnő hóbort, és csupán arra fel ez a nagy sírás-rívás, hogy most nem udvarol neki, nem foglalkozik vele, és nem tudja, hogy mi történt. Nem szeretet, csak egyszerűen a mellőzöttség érzése. Hisztis. És ha most odamenne hozzá, akkor érezné, hogy visszakapta a játékszerét, és ugyanott kötnének ki, ahol pár hete. Hát kell ez neki? Kell, hogy újra és újra kihasználják?

Nem, semmi szüksége erre.

Nem fogja megadni Lilynek, ami szeretne. Olyan, mint egy kislány. Hisztizik a Barbie baba miatt, de ha megkapná, akkor azt hinné, hogy a hisztije miatt kapta, és nem értékelné. Hisztiért pedig a gyerekek nem kapnak jutalmat. Csak, ha szépen kérik.

És ez szépen kérés? Hogy annyi bátorság nincs benne, hogy elé álljon, és azt mondja: „Hé! Hiányzol!” Már, ha mondhatná ezt. Dehogy hiányzik ő neki, mint ember! Ugyan már! Csak egyszerűen nincs kin köszörülnie a nyelvét. Nyilván vissza akarja kapni a játékát. De nem fogja, ha egy tavat sír neki, akkor sem! Ennek a történetnek ott lett vége, hogy megírta a levelet. El kellett olvasnia, és most nem lenne szüksége a királydrámára. Ő azonban összetépte, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá tegye, hogy ő mennyire ki nem állhatja ezt az egoista, felfuvalkodott majmot, nevezetesen James Pottert.

Sírjon csak! És várja csak, hogy majd utána lohol a képzeletbeli fehér lován a képzeletbeli szőke hajával! Úgysem megy! Nem véletlenül ment neki, és nem véletlenül sírta fel az egész kastélyt. Csak az ő figyelméért. De nem kapja meg. Hiszen annak idején Lily sem figyelt rá egy cseppet sem, még ha fejen állt sem. Legalább most megtudja, hogy milyen az, amikor nem törődnek az emberrel. A következő udvarlóját legalább jobban fogja értékelni.

Este a klubhelyiségben ült, éppen a csapat új stratégiáját dolgozta ki a következő meccsre. Lily is ott volt valahol. Magányosan ücsörgött, és a fúr fixírozta tekintetével. James ezt pontosan tudta, mint ahogy azt is, hogy ezzel, illetve az egyedül szomorkodással csak a figyelmét akarja kicsikarni, meg egy kis udvarlást. De inkább fel se nézett a papírjaiból, hanem teljesen elmerült bennük.

Annyira, hogy észre sem vette, hogy már két órája ül fölöttük, és írogat, mint ahogy az sem tűnt fel neki, hogy Lily már legalább öt perce áll fölötte könnybe lábadt szemekkel. Az zökkentette ki tevékenységéből, hogy végül is a lány reszketeg hangon megszólalt:

- James… öhm… izé… Potter – az utolsó szót egy kicsit élesebben mondta.

- Tessék? – nézett fel a másik meglepetten tevékenységéből

- Én csak azt akartam… Vagyis azt szerettem volna… Tehát azért jöttem… - hebegett a lány, ugyanis fogalma sem volt, hogy mégis hogy adja neki elő azt, amiért odament úgy, hogy ne látszódjon totálisan ostobának.

- Igen? – kezdett türelmetlenné válni, és egyáltalán nem akarta hagyni, hogy a lány átmenjen törleszkedő macskába, akinek csak az udvarlása kell, ő maga nem.

- Szóval mi bajod van velem?

- Tessék? – azt hitte, rosszul hall. Álmában sem hitte volna, hogy ez a kérdést egyszer tényleg neki szegezi.

- Mi bajod van velem? – ismételte el Lily, a hangjára pedig hamis nyugalmat erőltetett.

- Csak nem feltűnt valami? – kérdezte James gúnyosan, kaján vigyorral a képén. Álmában sem hitte volna, hogy ez lesz a vége annak, hogy lemond A Lányról, de kifejezetten élvezte a helyzetet, holott maga is szenvedett nélküle. De tudta, nem engedhet neki, mert még jobban fájna neki az újbóli visszautasítások sorozata, mint ez az üresség.

- De igen! Feltűnt, hogy már rám sem nézel! Mi van, Potter? Ennyi volt az a híres, sírig tartó szerelem, amit ígértél nekem? – kezdte cinikus hangon a lány. – Látod, ezért nem mondtam neked egyszer sem igent! Tudtam, hogy ennek a fene nagy szerelemnek, amiről négy éven át hadováltál nekem, egyszer csak vége lesz. 

- Hűűű, hát tényleg! Igazad lett! - csattant fel James, mert ez azért mégiscsak rágalom! – Akkor minek jöttél? Te mondtad, hogy nem szeretsz, hogy nem jelentek neked semmit, hogy nincs rám szükséged! Akkor miért nem örülsz inkább, hogy megszabadultál egy ilyen semmirekellő majomtól, mint én? És miért küldözgetsz leveleket nekem, és miért fakadsz sírva, ha annyira sem méltatom, hogy elolvassam?

Lily csak tátogott. Ezekre igazán nem tudott semmi értelmeset mondani. Túl logikus volt a felvonultatott kérdéssor, és ezekre csak egyetlen válasz létezett.
- Ha elolvastad volna a levelemet, akkor most nem kéne nyavalyognod, és tudnád, hogy mi történt! – folytatta a fiú.

- Mert mi volt benne? – kérdezte félénken Lily. Közben döbbenten konstatálta, hogy már megint őket nézi az egész Griffendél.

- Nem fogom idézni. De annyit elárulok, hogy az én szívem sincs kőből – igen, van szívem is – mondta, amikor látta, hogy Lily kétkedően néz rá, - és az én szívemet is össze lehet törni. És nekem is lehet elegem. Ennyi pedig éppen elég volt! Nem fogom az egész életemet azzal tölteni, hogy utánad fussak! Ezt teszem már négy éve, de részemről ennyi volt. Viszont mondd csak! Ha ennyire utálsz, miért is zavar téged ennyire ez a tény?

- MERT SZERETLEK, TE IDIÓTA!!!!