A folyosó csendjét halkan kopogó cipők zavarták meg, melyeknek viselője szellemként suhant végig a térben. Mikor elérte a legutolsó ajtót, megtorpant és lassan leeresztette a kilincs felé nyújtott kezét, majd térdre rogyott. Jéghideg kezeit sápadt arcához érintette, mélyeket lélegzett, és kirázta őt a hideg. Hátát az ajtónak vetve, a szemét lehunyva átadta magát reményvesztett gondolatainak, melyeknek hatására hűvös izzadtságcseppek csorogtak végig a homlokán. Senki nem járt már rajta kívül az egykor élénk, látogatott házban, egyedül volt gondjaival, problémáival, megoldást kereső elméjével, zaklatott lelkével és sajgó szívével. Nem látta őt más, csak a sötétség, és a csillagok, melyek belestek valamelyik ablakon. Ő mégis magán érezte a kérdő pillantásokat, az ellentmondást nem tűrő tekinteteket, és hallotta a szigorú parancsot, mely ezer tőr kegyetlenségével fúródott a szívébe. Látta az értetlen arcokat maga előtt, mégsem értette meg a többieket. Tudta, hogy nem tudják elképzelni, hogy miért akart menni, miért akart küzdeni és kit akart megóvni a halál kegyetlen karmai közül, de mégsem tudott elsiklani a csalódás felett, melyet okoztak neki. Nem akart a tömény fájdalomra gondolni, ami már-már fizikailag kínozta, mégsem tudott szabadulni tőle. Akik támogathatták volna, kiállhattak volna érte, nem voltak mellette, mikor szüksége volt rájuk. Hiába tudta, hogy barátainak feladata volt, mégis úgy érezte, hogy cserbenhagyták őt. Egyedül érezte magát, ráadásul a személyes sérelmein kívül volt benne még valami, ami mindennél rosszabb volt: az aggodalom. Aggódott őérte, akinek ugyanazokban a percekben egy nagyon nehéz harcban kellett helyt állnia, teljesen egyedül, önmagára támaszkodva.
Azt nem is sejthette, hogy nem ő volt az első, aki érzéseivel és kötelességeivel viaskodva, remegő kézzel térdre ereszkedett ugyanazon ajtó előtt. Évekkel azelőtt, egy éjszakán, mikor a családnak már minden tagja nyugovóra tért, hazaérkezett valaki. Végiglépkedett a sötét folyosón, halkan, hogy senkinek az álmait ne zavarja meg léptei neszével, s mikor a szoba ajtaja elé ért, nem bírt tovább menni. Egyre szaporábban vette a levegőt, egész testében reszketett, és hamarosan feladta a bejutással való próbálkozást. Leült, hátát a kemény ajtónak támasztotta, és gondolkodni kezdett. Nem tudta, mi a helyes, nem tudta, mit kell tennie. Mérlegelte, mi a fontosabb számára, a szíve, vagy a kötelessége, ám, mikor úgy határozott, hogy a szívében kell bíznia, rájött, hogy az sokkal nagyobb dologért dobog, mint amekkorának azt képzelte. Döntenie kellett, és ő meg is hozta a nehéz döntést, és tudta, hogy ezzel együtt fájdalmas búcsút kell majd vennie attól, ami neki a legfontosabb volt…
Az ő arcának emlékére több érzés is átcikázott rajta egyszerre, többek közt az értetlenség, a düh, a kétely, a bizonytalanság és a szeretet is. Az összes közül a legerősebb az utolsó volt, a szeretet. Ez erőt adott neki, kinyitotta a szemét, és felállt, majd ismét szembefordult az ajtóval, mely elől egyszer már meghátrált. Nagy levegőt vett, eközben a keze remegve, de biztosan megindult a kilincs felé, megérintette, és lenyomta. Mikor már szabad volt előtte az út, habozott még egy pillanatig, aztán lehunyta szemét, és felemelte az egyik lábát, hogy aztán néhány centiméterrel előrébb tegye le.
A szobában a félhomály uralkodott, s első ránézésre az ember azt hitte volna, hogy a több centi vastagon álló szürke porréteg világított úgy, ám hamar a szembetűnő, óriási ablak nem hagyja sokáig kétségek közt a belépőt. Egy meglehetősen egyszerű hálószoba volt, egy ággyal és egy asztallal, melyen mindössze néhány fotó, íróeszköz, könyv és akta hevert. Ha az ajtóban álló lány bátran hihette volna, hogy a helyiség tulajdonosa mindössze néhány órával azelőtt távozott otthonról, ha nem vette volna figyelembe a lakatlanságról árulkodó porréteget. Ám, ő tudta, hogy, az egykor ott élő már évek óta nem járt a környéken, így meglepte az érintetlenül hagyott tárgyak képe. Lassan az asztalhoz sétált, és találomra belelapozott egy érdektelennek tűnő aktába, amiről azonnal kiderült, hogy egy volt azok közül a leírások közül, melyek az ő küldetéseit tartalmazták. Mikor ezt észrevette, már tette is félre, ám, a szeme megakadt két szón, és így mégis olvasni kezdte. Amikor a végére ért, hangosan felnyögött, majd elkapta az asztal sarkát, nehogy elessen a sokk hatására.
- Megölni… klán… - motyogta maga elé. Hirtelen teljesen megváltozott benne minden. Tudta, hogy azonnal szólnia kell a Hokagének, de nem bírta elengedni a fadarabot, sőt, egyre görcsösebben szorította. Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy elolvasta a parancsot, ám, egyszer csak maga előtt látta két rémült barátnőjét, akik aggodalmasan fürkészték az arcát.
- Natalye! Hallottuk, hogy a Hokage nem engedett el harcolni Sasuke ellen…
- Ne aggódj, Itachi tud magára vigyázni! Most pedig gyere, menjünk innen! A hideg is kiráz ettől a horrorisztikus háztól… - Azzal egyikük megfogta az asztalnak támaszkodó lány karját, és elkezdte kifelé rángatni a szobából, míg a másik gondosan becsukta a hátuk mögött az ajtót. Nagyon gyorsan kiértek az udvarra, és a lány csak ekkor jutott szóhoz.
- Itachi ártatlan!
- Igen, biztos! – hagyták rá a barátnői fejcsóválva, és próbálták hazavinni, ám ő egy tapodtat nem volt hajlandó mozdulni az Uchiha klán egykori otthonának kapujából, amíg a többiek olvasni nem kezdték a kezében tartott papírost. Mikor már mind a hárman tudatában az egykori küldetés tartalmának, már a többiek sem siettek annyira hazafelé. Egy darabig csak némán maguk elé meredtek, majd hosszú idő után először az egyik újonnan érkezett lány törte meg a csendet.
- Azonnal jelentenünk kell a Hokagének! Ez nagyban változtat a falu hozzáállásán – jelentette ki, majd a többiekkel váltott gyors pillantás után mindannyian összeszedték magukat, és elindultak a falu központja felé. Út közben nem találkoztak senkivel, hiszen már jócskán az éjszaka derekán jártak. Nem álltak meg egy pillanatra sem, így hamarosan már a Hokage otthona előtt álltak, és egy mély lélegzet kíséretében beléptek az ajtón. Odabenn égtek a lámpák, ami arról árulkodott, hogy a falu vezetője még nem tért nyugovóra.
Végigsiettek néhány folyosón, melyet már mind jól ismertek, hiszen a küldetés utáni jelentéseket mindig ezen az útvonalon gondolták át, mielőtt szembenéztek volna a főnökükkel. Ekkor azonban egyáltalán nem haladtak olyan ráérősen, mint egyébként, így sokkal gyorsabban elérték az iroda bejáratát. Egyikük kopogtatásra nyújtotta ki a kezét, ám Natalye türelmetlenül megrázta a fejét és kinyitotta az ajtót. Odabent azonban nem azt látták, amire számítottak. Tsunade máskor rendezett (vagy legalábbis nem rendetlen) irodája úgy festett, mintha valamiféle atombomba robbant volna benne. Mindenfelé papírok voltak szétszórva, a szekrények ajtaja tárva-nyitva állt, a fiókok pedig felforgatva, üresen hevertek egy-egy iratkupac tetején. Maga a Hokage az asztala alatt kuporgott, amire abból tudtak következtetni, hogy egyre csak repkedtek onnét az iratok.
- Tsunade-sama! – szólította meg őt az egyik lány, aki Natalye bal oldalán állt. A szólításra nagy koppanás hallatszott, ami azt jelezte, hogy az Ötödik megpróbált felegyenesedni, ám az asztal lapja ezt meggátolta. Pár másodperc múlva azonban egy zaklatott arc jelent meg előttük, s hamarosan egy régi papírlapot is megpillantottak. A lányok nem tudták mire vélni főnökük feldúltságát, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb problémájuk. Natalye egyetlen percet sem akart elvesztegetni, így idegesen közelebb lépett az asztalhoz, és szólásra nyitotta száját, a kezében tartott lapot pedig felemelte. Legnagyobb meglepetésükre a velük szemben álló Hokage lehajtott fejjel felemelte az egyik kezét, ezzel jelezve, hogy nem kívánja meghallgatni a lány mondandóját.
- Tudom, hogy mit szeretnél mondani – szólalt meg csendesen, majd egy sóhaj kíséretében folytatta. – Uchiha Itachi ártatlan. Azaz… Inkább nem olyan bűnös, mint azt eddig gondoltuk. Megtaláltam a Harmadik titkos utasításainak dossziéját, abban pedig azt, amelyben az Uchiha klán lázadásáról és Itachi küldetéséről szóló papírokat. Felsőbb utasításra végzett a családjával, így kimondhatjuk, hogy ártatlanul kellett elhagynia a falut. Akármennyi gonosz tettet hajtott is végre az Akatsukival… Engedélyezem, hogy egy kisebb csapattal utána menj – nézett fel Natalye-ra –, és megmentsd, ha hajlandó együttműködni Konohával.
A lány szemei elkerekedtek, de nem tétovázott, azonnal kirohant az irodából, hogy összeszedhesse azokat a holmikat és személyeket, amelyekre, illetve akikre szüksége lehet. Néhány másodperccel később megjelentek barátnői is, akik annak ellenére, hogy egészen addig meg sem álltak, képesek voltak az éjszaka közepén is követni őt akárhová.
- Kiket akarsz magaddal vinni? – kérdezte egyikük.
- Narutót mindenképpen szerettem volna, de ő Hinatával és Kibával van küldetésen. Így azt hiszem, hogy nincs időnk tovább keresgélni. Bonnie, Ruby, ti velem jöttök?
- Ha akarnál, akkor se tudnál minket lerázni! – mosolygott Bonnie, miközben arra gondolt, hogy igen nagy esélyük van arra, hogy találkoznak az Akatsuki más tagjaival is. Ennek a lehetőségnek a puszta gondolatától is kirázta őt a hideg. Nem félt, csak izgatott volt. Remélte, hogy ott lesznek az ellenséges szervezet emberei is ott lesznek majd azon a helyen, ahol a két Uchiha perceken belül összecsap majd. Tudta, hogy azok az emberek csak megnehezítenék a dolgukat, de egyszerűen vágyott a találkozásra. Harcolni akart valakivel, de nem azért, mert a halálát kívánta, hanem azért, hogy tudja, senki más nem veheti el az életét, míg küzdenek. Az ellenség arca lebegett a szemei előtt, de ő ezt úgy magyarázta meg magának, hogy mindössze azért vonzza annyira, mert csupán az erejét akarja összemérni az övével.
A lányok hamarosan elhagyták a falu határát, és elindultak abba az irányba, amerre a csata lehetséges helyét sejtették. A háromból ketten égtek a vágytól, hogy elindulhassanak és egyre távolabb kerülhessenek otthonuk védelmétől. A harmadik azonban nehéz szívvel nézett vissza a kőfallal körülvett falura. Nagyon szeretett volna segíteni barátnőinek, ezért indult el velük, azonban volt valami, ami annál jobban fájt neki, minél távolabb került Konohától. Lemaradt egy kissé, miközben a saját fájdalmával volt elfoglalva, ám amint észrevette a távolságot, ami elválasztotta barátnőitől, megrázta a fejét. Tudta, hogy mi a helyes, és nem akarta cserben hagyni őket, mikor szükségük volt rá. Néhány határozott ugrással behozta hátrányát, s ezzel egyszerre lepergette magáról azokat a gondolatokat, melyek hátráltatták. Eszébe sem jutott, hogy visszaforduljon, hiszen a saját vágyait mindig is másoké mögé helyezte.
Gyorsan haladtak, nem állította meg őket semmi sem, hiába állta útjukat erdő, mocsár, vagy rablóbanda. Már messziről hallatszottak a dühös kiáltások, robbanások, villanások melyek a már zajló csatát kísérték. Mikor ezeket észlelték, Natalye még gyorsabban kezdett szaladni, pedig addig sem voltak lassúnak nevezhetőek. Hamarosan egy tisztásra értek, ahol már a saját szemükkel láthatták a harcoló feleket. A látvány nem volt éppen szívderítő. Mindkét fiú a sharinganját használta, ezen kívül őrült sebességgel mozogtak, kunai késeket és füstbombákat dobáltak. Sasuke többek közt a chidorival is küzdött, míg Itachi inkább a különleges szemeit használta, hogy kínozza öccsét. Mindkettejük ruhája véres volt, az arcuk pedig eltorzult a dühtől, a szájuk is mozgott, de a sűrűn becsapódó sziklák keltette zaj miatt szavaik nem hatoltak el az érkezők füléig. A küzdelem kimenetele kérdéses volt, ugyanis a testvérek közül senki sem tudta volna kiválasztani azt, amelyiket erősebbnek lehetett nevezni. A lányok csak megigézve nézték a már-már földöntúlinak bizonyuló harcot, figyelmesen vizsgálgatták az Uchiha fivérek egyes mozdulatait, de nem tudtak megmozdulni.
Észre sem vették, hogy idő közben társaságot kaptak. Azonban az újonnan érkezőknek eszük ágában sem volt észrevenni őket, ugyanis őket is lefoglalta a viadal. Bonnie volt az első, aki észlelte azt, hogy már nem egyedül figyelik az eseményeket. Lassan, gyengéden oldalba bökte a mellette álló Natalye-t, és rámutatott a három magas, fekete köpenyt viselő alakra. Azok közül egynek furcsa bőre volt, és egy befáslizott kard volt a hátán. Egy másiknak szokatlan maszk takarta el az arcát, és a nyaka körül sál tekergett. A harmadik pedig egy fiatal, szőke hajú fiú volt, aki haja egy részét összegumizva hordta. Ez utóbbi észrevette a rájuk irányuló pillantásokat, és erősen hátba vágta a mellette állót. Az felhördült, majd hozzálátott ahhoz, hogy megfojtsa támadóját.
- Kisame! Engedj már el, te barom! Ott az ellenség! – sziszegte dühösen a szőke fiú, miközben rámutatott a tőlük nem messze álldogáló trióra. A furcsa bőrű alak eleresztette társa nyakát, majd szembe fordult a lányokkal.
- Deidara, Tobi, végezzünk ezekkel! – szólította fel a mellette állókat Kisame.
- Mi? Tobi? Oké!
- Nem ügy – vonta meg a vállát Deidara, majd néhány határozott lépéssel Bonnie előtt termett, hogy küzdeni kezdhessen vele. A lány nem hátrált meg, elővett egy kunait, és szembenézett ellenfelével. Ezt akarta, semmi mást. Harcolni akart ővele, hogy feltartóztassa az ellenséget, felmérhesse a saját erejét, valamint az ő figyelmének középpontjába kerülhessen.
Kisame Rubyhoz fordult, s előhúzta félelmetes kardját, melyet még mindig fásli takart el. Szemmel láthatóan őt választotta áldozatául, így kijelölve Tobi számára az elintézendő személyt. Így hamarosan már négy küzdelem volt folyamatban, ám a domináns csata még mindig az Uchiha fiúké volt. Egyedül ők ketten nem vettek tudomást a másik három viadalról, ők tudtak teljes szívvel a saját dolgukra koncentrálni. Natalye folyton folyvást oldalra pillantott, hogy lássa, miként alakul Itachi és Sasuke sorsa, Bonnie érdeklődve tekingetett feléjük, és Ruby is rendszeresen ellenőrizte a dolgok menetét. Mindeközben mindhárom lánynak valami más járt a fejében.
Bonnie volt az, aki majdnem minden lélekjelenlétét a saját harcába tudta fektetni, s csupán csak a kíváncsiságtól vezérelve nézett időről-időre oldalra. Nagyon dühös volt, amiért harcolnia kellett, ám legbelül megkönnyebbült, hogy pont ővele került összetűzésbe. Nem tudta elképzelni, mekkora aggodalom lett volna úrrá rajta, ha valamelyik barátnője kezébe került volna a mostani ellenfelének élete. Ismerte barátnőit annyira, hogy tudja, nem kegyetlenek, ám azzal is tisztában volt, hogy ha provokálják őket, akkor nem hagyják magukat. Márpedig biztos volt benne, hogy egy küzdelmet Deidara nem hagyna szó nélkül, nem tenne lakatot a szájára, és ezzel magára uszítaná ellenfeleit, lehetővé téve azt, hogy komoly sérülést szerezzen. Bonnie nem akarta veszélynek kitenni őt, amin maga is meglepődött. Nem értette, hogy miért aggódik annyira, a fiú nem jelent neki egy legyőzendő akadálynál többet, ám azt mindennél jobban érezte, hogy valami nincsen rendjén a különös érzéseivel.
Ruby próbált ugyan Kisame támadásainak kivédésére koncentrálni, és olykor-olykor meglesni a középpontban dúló párbajt, ám hazudni nem tudott. Ha talán másokat igen, önmagát nem tudta becsapni. Ekkor már hiába rázta volna meg a fejét, azzal nem tudta volna kiverni belőle a keserű gondolatokat, szívfájdító képeket. Inkább engedte, hogy átjárja őt az az összetett, furcsa érzés, amely egyszerre volt jó és rossz is. Kellemes melegség áradt a szívébe, mert érezte, hogy jól döntött, mikor elkísérte barátnőit a küldetésre; fájt a szíve, mert nem szól senkinek arról, hogy hová ment; és egyfajta nyugalom járta át a testét, mert tudta, hogy azok, akik nincsenek vele, és hiányoznak neki, biztonságban vannak. Ez erőt adott neki arra, hogy kikerülje a súlyos kard csapásait, és egyszer-egyszer ő maga is támadjon.
Natalye nem is próbált úgy tenni, mint akit leköt a saját csatája. Jóformán rá sem nézett az össze-vissza szökdécselő Tobira, aki leginkább egy kergemarhakórban szenvedő állatra emlékeztette őt. Reszketett, ha arra gondolt, hogy akármelyik pillanatban bekövetkezhet az, amitől rettegett. Alig tudta elszakítani pillantását arról, akinek csak a neve hallatára, a gondolatára is összerándult a gyomra. Egyre inkább kezdett világosodni benne a tény, hogy ezt nem csupán azért érzi, mert kiderült, hogy ártatlanul szenved, hanem valami másért. A szeme előtt egy sötét kendő lebegett, amelytől nem látta tisztán a saját érzéseit, így nem tudta pontosan meghatározni azt, amit érez. Ez a lepel lassan kezdett elszállni, s ezzel szabaddá tenni a látómezejét, így egyre szélesebb szemszöget látott be.
A harcok monoton folytak, egyik ütés után következett a másik, a támadóból védekező vált, majd, mikor alkalma nyílt rá, ismét ő vette kezébe a küzdelem irányítását. Azonban egyetlen pillanat alatt minden megváltozott. Natalye, Kisame, Bonnie és Deidara egyszerre néztek a domináns harcot vívó Uchiha fivérekre, akik közül az egyik, akkor először felülkerekedett a másikon. Sasuke kezében ott szikrázott az egyik legrégebbi, legegyszerűbb technikája, a Chidori, és egy szemhunyásnyi idő alatt átdöfte vele bátyja mellkasát. Az éppen oda nem figyelők Natalye éles sikolyából tudták meg, hogy történt valami. Tobi a hang irányába fordította a fejét, amit nem kellett volna megtennie, ugyanis ellenfele mérgében akkora ütést mért rá, hogy elveszítette az eszméletét.
Natalye reszketett a dühtől, az egész jelenet lassított filmként játszódott le a szeme előtt. Látta, ahogyan Itachi kitért öccse minden mozdulata elől, majd visszatámadott, aztán azt is látta, hogy Sasuke nem tért ki a felé hajított kunai kések elől, és a tenyerében már ott volt a villámló Chidori. Mintha percek teltek volna el azóta, hogy a technika létrejött, és egyre közeledett a meglepett Itachi felé, aki valamiért nem tudott olyan gyorsan kitérni a támadás elől, mint ahogyan azt tennie kellett volna. Végül a gonosz kéz belehatolt a védtelen fiú mellkasába, ezzel ártalmatlanná téve őt. Ahogyan a vércseppek kispricceltek a sebből, úgy lassan a sötét kendő is lehullott a lány szeme elől, ezzel szabad utat engedett a fénynek. Hirtelen rájött arra, hogy miért aggódott annyira, hogy miért volt számára az az érzés olyan furcsa. A hosszú sötétben töltött idő után egy szempillantás alatt megvilágosodott benne minden. Az a leírhatatlan, különös, érthetetlen érzés a szeretet egy szélsőséges változata, a szerelem volt.
Akkor kellett rájönnie erre, mikor az a személy, akiért mindent megtett volna, akiért olyan messzire eljött, az, aki annyi fejfájást okozott neki, egyszeriben szertefoszlani látszott. A szemei előtt zuhant a kemény földre, és lassan, egyeletlenül vette a levegőt, nem tudott megmozdulni, egyértelműen életveszélyben volt. Natalye-ban egy gyönyörű, fényes kép látszott darabokra esni azzal, hogy így látta őt. Úgy tűnt, mintha már hosszú percek óta csak nézte volna a jelenetet, ám valójában minden egyetlen, röpke másodperc alatt zajlott le. Natalye a következő pillanatban nagy sebességgel elindult Sasuke felé, aki éppen egy végső döféssel készült véget vetni bátyja életének. Ám, az utolsó pillanatban elejtette kardját, ő maga pedig a földhöz vágódott, ugyanis nem vette észre a felé közeledő lányt, aki azonnal felpofozta, amint elérte őt.
- Mi a…?! Natalye Vita, miért avatkozol bele az én dolgaimba?! – ordította a fiú a dühtől remegő hangon. Az arca már eltorzult, úgy viselkedett, mint akinek az elméje teljesen elborult, üvöltött, majd felpattant, és nekirontott annak, aki meghiúsította gyilkossági kísérletét. Miközben feléje szaladt, pecséteket formált, majd a levegőbe ugrott, és egy tűzsárkány jutsut küldött újdonsült ellenfele felé. A lányt azonban nem érte felkészületlenül a csapás, gyorsan elvégzett egy helycserélő technikát, s hátulról egy ő is egy sárkánnyal felelt – méghozzá egy vízsárkánnyal. Újabb hihetetlenül eseménydús harc kezdődött ezekkel a mozdulatokkal, ám ezúttal a küzdelem nem húzódhatott el akármeddig. Itachi állapota ugyanis az idő múlásával szemmel láthatóan egyre inkább romlott, és ez Sasukének kedvezett.
Egy percre a többiek is megfeledkeztek minden másról, és csak őket nézték, ám ennek a sérült Itachi fájdalmas nyögése vetett véget. Ekkor Ruby észbekapott, és már indult is volna, hogy segítsen rajta, ám ekkor hirtelen éles fájdalmat érzett a jobb válla környékén, és hamarosan meleg folyadék – vér – csorgott végig a karján. Mikor megfordult, látta, hogy Kisame volt az, aki megsebezte őt.
- Én csak… segíteni akartam! Itachinak, a társadnak! – védekezett a lány. – Miért? Én megtudom menteni!
- Az a feladatom, hogy végezzek veled – mondta Kisame szenvtelenül, majd ismét elkezdett harcolni, ám ezúttal Ruby sokkal nehezebben, és kevesebb sikerrel tudta csak kivédeni a támadásait, így több komoly sérülést is szerzett.
Bonnie és Deidara is folytatták félbehagyott viadalukat, immár sokkal közelebb, mint az előző alkalommal. A távharcból közelharc vált, ebből kifolyólag a felek már nem csak késekkel harcoltak, hanem szavakkal is.
- Add fel! – parancsolta Deidara. – Semmi esélyed ellenem! Az én művészetem messze felülmúlja a te gyermeteg technikáidat!
- Soha nem adom fel! Rasengan! – kiáltotta Bonnie, miközben chakrát koncentrált a tenyerébe. A jutsuja ugyan nem találta el ellenfelét, de működött. Nem rég tanulta meg, mikor együtt mentek küldetésre Narutóval. – Hajrá, Natalye! Győzd le azt a kis mocskot!
- Miért harcol a barátnőd Sasuke ellen? Azt hittem, hogy ti bajtársak vagytok.
- Azért, mert tudjuk, hogy mi a helyes út! Neked is tudnod kellene, hogy nem az Akatsuki a jövő reménysége.
- Akkor micsoda?! – kérdezte Deidara, miközben puszta kézzel, taijutsuval próbálta megsebesíteni Bonnie-t, ám minden hiába, a lány tökéletesen hárított.
- A béke!
- Ó, hogy oda ne rohanjak! – gúnyolódott a fiú. – Meglehetősen sokat fog érni az a bizonyos béke, ha te itt és most meghalsz, mondhatom…
Natalye és Sasuke harca még mindig olyan volt, mintha két felbőszült görög isteni sarj mérkőzne meg egymással. Nem esett bajuk, viszont egyre inkább belelovallták magukat a küzdelembe, vért akartak. A másik vérét, méghozzá a földön elfolyva.
- Katon, főnix no jutsu! – kiáltotta Natalye, mire egy tüzes madár reppent az ellenfele feje fölé, és ahogy az árnyéka a fiú felé ért, égető fájdalmat okozott neki. Azonban Sasuke sem hagyta annyiban a dolgot, nem válogatott a tiltott technikák között, azonnal véghezvitte azt, amelyik épp az eszébe jutott.
- Miért nem állsz félre, Natalye?
- Azért, mert nem akarom, hogy bántsd őt! – sziszegte mérgesen a lány, és egy újabb vízsárkányt küldött a tűztechnikát használni készülő fiú felé.
- Ez esetben… meghalsz, ugyanúgy, ahogyan ő is – jelentette ki hideg vérrel, de nem higgadtan Sasuke.
Eközben Kisame egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy ellenfelével valami nincsen rendjén. Biztosan tudta, hogy már számtalanszor megsebezte, ám, ennek ellenére a lány egyre inkább kezdett ismét formába jönni. Újból gyorsan hárított, és emellett támadott is, méghozzá nem csak elkeseredett próbálkozásként, hanem pontos célzással, helyes eszmefuttatással. Kisame nem értette, hogy hogyan lehetséges ez, ugyanis számításai szerint a lánynak már rengeteg vért kellett veszítenie, és az általa okozott sebek is mélyek voltak. Egy újabb mozdulat után végül megdöbbenve eszmélt rá arra, hogy a vágás, melyből néhány perccel azelőtt még buzgón csordogált ellenfele piros vére, már sehol sem volt.
- Mi van?! – kérdezte elkerekedett szemmel. – Az előbb még csupa seb voltál! Most meg… Mind eltűnt? Hogyan?
A vele szemben álló alak döbbent arckifejezését látva, Ruby arcán lassan elterült egy elégedett mosoly, majd megpörgette a kezében tartott kést, és a bal karjába mélyesztve a pengét, végighúzta egy darabon, utána a kést Kisame elé hajította. A vére lassú patakként folyt végig a karján, majd csöpögött le a földre. A bizarr csak az volt az egészben, hogy a seb, ha nem is kimondottan gyorsan, de szemmel láthatóan gyógyult, s fél perc múlva már nem is vérzett.
Deidara úgy döntött, hogy befejezi a küzdelmet, ugyanis a robbanóanyagot tartalmazó zsákjába nyúlt, hogy egy újabb robbanó remekművét mutathassa meg a világnak. Azonban nem számított arra, hogy ellenfele ki fogja verni a kezéből az értékes anyagot rejtő szövettárolót.
- Nem engedem, hogy használd azokat a brutális robbanó műveidet! – jelentette ki Bonnie elszántan, majd egy jól irányzott ütéssel arcon ütötte a fiút. A szíve majd’ megszakadt, mikor meg kellett ütnie őt, de nem foglalkozott a saját testébe fúródó lelki tőrökkel, csak azzal, hogy úgy tudja harcképtelenné tenni a vele szemben álló szőke fiút, hogy az ne szenvedjen komoly sérüléseket. A harc közben már réges-régen rájött, hogy mi az, ami ösztönös aggodalomra sarkallta, mi az az ösztön, amivel meg akarja védeni azt, akit gyűlölnie kellene az oldal miatt, ahol áll. „Mióta érzem ezt?” – kérdezte magától, miközben hárította a felé közeledő fegyvert, és próbált ellenállni az őt érő támadásoknak. Ez volt az egyetlen kérdése, minden mást már amúgy is tudott. Nem lett volna értelme, ha tovább kínozza magát azzal, hogy azt hazudja, hogy ez az egész nem több, mint versengés a győzelemért. Beismerte, hogy az ellensége fontos a számára, még akkor is, ha ez igazából nem volna helyes. El tudta fogadni, hogy olyan dolog történik vele, ami nem éppen egy romantikus tündérmesébe illő történet. Már csak azt akarta tudni, hogy hogyan és mikor kezdődött el benne az a folyamat, melynek végeredményeként észrevétlenül megszeretett egy olyan embert, akit más körülmények között már régen a másvilágba kívánt volna küldeni. Aztán hirtelen beugrott neki az emlék, amit keresett, és tudta, hogy az nem is olyan régi, legfeljebb négy-öt hónapos…
Az óriási fa levelei megrezzentek, ahogyan három ninja, három fiatal lány hang nélkül elsurrant mellettük. Nagyon óvatosak voltak, elvégre a feladatuk csak a terep felderítése volt, nem akartak összetűzésbe kerülni az ellenséggel. Nagy segítségükre volt az egyikük különleges szeme, mellyel az illető látta a körülötte tartózkodók chakráját, így azt is meg tudta állapítani, hogy a közelben vannak-e emberek rajtuk kívül.
- Hinata, látsz valamit? – kérdezte alig hallhatóan Bonnie, aki nagyon ügyelt arra, hogy miatta ne tudjanak lebukni, így ő vált a csapat legjobb lopakodójává. A kérdezett gyorsan elmotyogott valamit, majd ezt követően a szeme aktiválódott, ő pedig látott mindent.
- Négy alak. Tőlünk nem messze, tizenkét óránál.
- Menjünk közelebb! – adta ki a parancsot Natalye, aki a küldetés ki nem nevezett parancsnoka volt. Az ő kezében futottak össze a szálak, ugyanis mindig értett ahhoz, hogy a lehető legjobb döntéseket hozza meg.
Ügyelve minden lépésükre, közelebb osontak ahhoz a helyhez, ahol a titokzatos embereket tudták. Az volt a feladatuk, hogy kikémleljék, mire készül az Akatsuki, milyen a tagjaik jelleme és milyen erősek. Mikor már látták őket, Hinata megállt, és szó nélkül alakot váltott. A többiek pedig levették a fejpántjukat, majd elrejtették a fegyvereiket, így mindannyian egy-egy egyszerű kamaszlánynak mutatták magukat. Úgy gondolkodtak ugyanis, hogy ha mégis elárulnák magukat valamivel, sokkal több az esélyük, ha az ellenfél nem tudja, hogy ők is ninják. Órákig figyelték minden mozdulatukat, hallgatták a szavaikat, de egyetlen egyszer sem említették meg a terveiket. Végül kettéváltak, és az egyik páros a folyó felé indult, hogy vizet szerezzen, míg a másik páros egyik tagja kelletlenül sóhajtott.
- Gyertek elő, konohai ninják!
A lányok megrémültek, mikor meghallották, hogy őket szólítja az az alak, akinek a fejvédőjén Konoha jele volt áthúzva. Nem tehettek mást, a két ottmaradt fiú elé álltak. Natalye azonnal sejtette, hogy ki volt az, aki beszélt hozzájuk. Látta már egy képen, és a nevét is tudta: Uchiha Itachi, a falu egykori legtehetségesebb fiatalja, aki rossz útra tért, és az egész klánját lemészárolta. A másik, aki mellette üldögélt ismeretlen volt mindannyiuk számára.
- Tudtam, hogy kémkedni fognak utánunk… De arra nem számítottam, hogy remegő kislányokat küldenek – csóválta meg a fejét komoran Itachi.
- Szánalmas, hogy mennyire lebecsülnek minket! Hiba volt!
- Deidara, elég! – emelte fel a kezét komolyan az Uchiha fiú, majd megragadta Natalye karját, és mélyen a szemébe nézett. Nem használt sharingant, így a szemei mindössze ijesztőek voltak, veszélyesek nem. – Menjetek vissza Konohába, és mondjátok meg a Hokagének, hogy tegyen le arról, hogy valaha is megállít minket!
- Ennyivel elintézed őket?! – botránkozott meg Deidara, és, hogy felháborodásának hangot adjon, elejetett egy robbanó bogarat, éppen Bonnie és Hinata közé. A két lány csak alig tudott elmenekülni annak pusztítása elől.
- Mégis mi volt ez, te szadista?! – kiáltott rá Bonnie. – Ki akartál nyírni?
- Talán. De most, hogy jobban belegondoltam… Olyan szép vagy... mint én, amikor beteg vagyok.
- Teee! Fogjatok le! Nem, Hinata, nem gondoltam komolyan…!
Bonnie elmosolyodott annak a gondolatára, hogy akkor még teljes mértékig ellenszenves alaknak tartotta azt, akit most mindennél jobban szeretett volna megóvni. Tovább már nem gondolkozhatott, ugyanis amellett, hogy folyamatos támadások össztüzébe került, egy fájdalmas sikolyt is hallott a közelből.
Kisame diadalittasan megállt az előtte térdelő lánytól nem messze, és elégedetten konstatálta, hogy a tőr, amint annak a szívéhez hajított, elég mély sebet okozott ahhoz, hogy sokkal lassabban gyógyuljon, mint a többi. Tudta, hogy ha még egy komoly csapást mér ellenfelére, akkor megfosztja őt az életétől, és ennek tudatában felemelte félelmetes kardját, és lesújtani készült vele. Ruby érezte, hogy nem tud megmoccanni, és látta, hogy mi vár rá. A lelke megtelt bánattal, és ezúttal már nem bánta, hogy elárasztott őt a sok gondolat, a sok emlék, melyeket addig nem akart felidézni. „Ez hát a vég. Ennyit értem, több nem telik tőlem, bocsánat, lányok! Szerettem volna csak még egyszer látni…” Csak térdelt, és érezte, ahogyan a fájdalom a mellkasában lassan tompulni kezdett, de hiába gyógyult, a folyamat nem volt elég gyors ahhoz, hogy időben meg tudjon mozdulni. Becsukta szemét, és előredőlt. „Jöjjön, aminek jönnie kell!” A hatalmas kard hirtelen közeledni kezdett a nyakához, hogy leválassza a fejét a helyéről. Hallani lehetett azt, ahogyan a befáslizott penge kettévágja a levegőt, ám végül nem érte el a célját.
- GATSUUGA! – hangzott egy kiáltás a lánytól nem messze, majd Ruby érezte, hogy körülötte felverődik a por. Tudta, hogy mi történt, pedig nem nyitotta ki a szemét, még csak fel sem emelete a fejét. Felfoghatatlan nyugalom járta át elgyengült testét, és lassan előrebukott. A közelből dulakodás, valamint fennhangon zajló vitatkozás hangjai hallatszottak, ütések, ordítások, dühödt kiáltások következtek, majd egy súlyos test zuhant a földre. Ezután szaporán közeledő léptek zaja és izgatott beszélgetés foszlányai hatoltak el a földön elterült lányhoz. Néhány másodperc elteltével Ruby érezte, hogy valaki a hátára fordította, hogy valaki a nevén szólította, de nem tudott reagálni. Csak hallgatta a hangokat, melyek körülvették.
- Nincsen magánál – jelentette ki egy vékony lány hang, miután megvizsgálta tehetetlenül fekvő társnőjét.
- Hinata, nem tudnál valamit csinálni vele? – kérdezte egy ideges, talán kicsit dühös fiú.
- Nem vagyok orvosi ninja! – válaszolta a lány.
- Ne foglalkozzatok vele! Segítsünk Bonnie-nak, és Natalye-nak! – türelmetlenkedett egy harmadik hang tulajdonosa is, egy indulatos fiú. – Micsoda?! Az ott… Sasuke? Miért küzd vele Natalye? Ezt nem értem…
- Én sem, de… Naruto-kun, kérlek, ne csinálj semmi őrültséget! Még csak most tértünk vissza egy nehéz és fárasztó küldetésről! – kérlelte társát Hinata kétségbeesetten, miközben megfogta annak karját, így visszatartva őt. Tudta, hogy a fiú még nem pihente ki teljesen az előző feladatuk fáradalmait, és rengeteg chakrát használt fel, annak ellenére, hogy az átlagosnál így is több állt a rendelkezésére.
- Miért hívnak minket segédcsapatnak, ha nem tudunk segíteni?! – fakadt ki Naruto. Aggódott, nem csak a két küzdő lány épségéért, hanem tévúton járó régi barátjáért, örök riválisáért is. Tisztában volt Sasuke képességeivel, viszont azt sem felejtette el, hogy a fiú ellenfele mindig képes meglepetést okozni, nem csak a magánéletben, hanem még a harctéren is. Nagyon szeretett volna tenni valamit, azonban a mellette álló lány nem engedte el a karját, ő pedig már a felrobbanás szélén állt. Felért számára egy súlyos sérüléssel az, hogy látta, mások keményen küzdtek, miközben ő csak állt és figyelte őket. Tehetetlenségében végignézett a mellette álló Hinatán és a mellette térdelő fiún, aki látszólag elhatározta, hogy megpróbálja meggyógyítani a sebesült Rubyt orvosi képesítés nélkül. Tovább már nem nézelődött. Döntött. Kitépte magát a lány szorításából, és elindult, hogy segítsen Bonnie-nak. Szíve legmélyén inkább a másik küzdelembe vetette volna bele magát, azonban nem tudott volna dönteni, hogy kinek az oldalán szálljon be a csatába.
- Itt vagyunk, Bonnie! Azért jöttünk, hogy segítsünk! – kiáltott oda a harcoló lánynak már messziről. A szeme sarkából látta, hogy Hinata is mögötte volt, ami kissé zavarta, ugyanis féltette őt. Nem akarta lebecsülni, azonban tudta, hogy a lány korántsem rendelkezik olyan állóképességgel, mint ő, még ha a kitartásával ki is emelkedik a többi ninja közül, és már-már eléri az ő szintjét.
- Naruto! – kiáltott fel Bonnie. – Ne gyertek! Nem kell segítség, egyedül is boldogulok! Menjetek, és Natalye-t támogassátok!
- Biztos, hogy minden rendben van, Bonnie-san? – kérdezte óvatosan Hinata.
- Igen! Ne is próbálj menekülni, Deidara!
- Azt hiszem, ő tényleg rendben lesz – jelentette ki kelletlenül Naruto, majd irányt váltott, és elindult, hogy beleavatkozzon a másik harcba.
Sasuke és Natalye között kemény viadal játszódott le, azonban egyikük sem tudott felülkerekedni a másikon. A küzdelem mindig egyoldalúan zajlott, egy ideig az egyik, utána percekig csak a másik támadott. Nem válogattak a fegyverekben, egyszerű dobócsillagok és komoly jutsuk egyaránt feltűntek a harctéren, a két fél pedig kecses és gyors mozdulatokkal hárított. Az égen sötét felhők gyülekeztek, mennydörgés hangjai hallatszottak, néhol, a távolban egy-egy villám bukkant fel egy pillanatra. A soros támadó éppen Sasuke volt, aki minden erejét összeszedve próbált gyilkos erejű technikákat küldeni ellenfelére, azonban ezek hatástalannak bizonyultak. Egy pillanatra veszített csak a hévből, mellyel kezdeményezett, máris elveszítette a támadás jogát.
- Fuuton, tornádó no jutsu! – kiáltotta Natalye, mire körülötte minden kavics a levegőbeemelkedett, a haja lebegett, de ő maga nem mozdult meg a hirtelen támadt szélörvény következtében. Szinte azonnal kinyújtotta jobb karját, és amolyan útmutatás gyanánt rámutatott a gyűlölt fiúra, minek következtében a hihetetlen erejű orkán célba vette őt. Az óriási, pusztító tornádónak sikerült megsebeznie ugyan Sasukét, mégsem intézte el teljesen.
- A fenébe! – kiáltotta Naruto, miközben a karait az arca elé emelte, hogy megvédje azt a hirtelen kerekedett hatalmas széltől. – Így nem tudunk közelebb kerülni hozzájuk!
Ott álltak a küzdőtér szélén, de hiába próbáltak előre haladni, olyan volt, mintha egy biztonsági erőtér lökte volna vissza őket. Hinata térdre kényszerült, amikor aktiválta különleges szemét, de látta az odabenn harcolókat.
- Három alakot látok – közölte a mellette álló fiúval, aki jobb híján odahajolt hozzá, és kezét a hátán húzogatva bíztatta. – Egyikük súlyosan megsebesült, a chakrája nagyon rosszul áramlik, alig. Kétségtelen, hogy a halálán van. A másik kettő azonban kifogástalan állapotban van. Küzdenek, nem is akármilyen szinten!
- Add fel, Bonnie! – kiáltotta Deidara, miközben ott ütötte a lányt, ahol csak érte.
- Soha, Deidara! – nézett a fiú szemébe a fiatal ninja, és ő sem figyelt arra, hogy hová üt, csak mozgatta karjait és lábait. Mindketten tele voltak már apróbb, de annál fájdalmasabb sérülésekkel, de még az utolsó erejükből is csak támadtak. Arra már nem pazaroltak energiát, hogy védekezzenek. Néha egy-egy korán érkező esőcsepp mosta le az izzadtságot a homlokukról, miközben fizikailag mutatták ki tomboló érzelmeiket. Már csak percek kérdése volt az, hogy valamelyikük chakra nélkül essen össze, de nem egyikük sem volt hajlandó feladni.
- Miért harcolsz még mindig? Hiszen alig állsz a lábadon! – kérdezte lihegve a fiú, miközben egy kunai késsel rohanni kezdett a lány felé.
- Azért, mert ha én elbukom, akkor téged valaki más legyőzne. Talán meg is ölne, és én nem akarom, hogy meghalj…
- Hogyan? – kerekedtek el Deidara szemei. Kezéből kiesett a kés, melyet eddig görcsösen szorított. Nem volt ereje megállni, azonban nem csak ő szaladt szélsebesen, hanem Bonnie is. A távolság egyre csökkent köztük, és hamarosan összekoccant a homlokuk, ők pedig kimerülten a földre zuhantak, egymás mellé.
- Miért? Miért akarod, hogy éljek?
- Azért, mert fontos vagy nekem – suttogta a lány. Nehezére esett a beszéd, hiszen egy cseppnyi chakra sem maradt már benne. Nagy nehezen mégis sikerült szembefordulnia a fiúval, és belenézett a szemébe, melyet nem takart szőke haj. Deidara nem szólalt meg, nem állt szándékában kommentálni a lány szavait. Helyette utolsó erejéből odahajolt Bonnie-hoz, és lassan hozzáérintette saját ajkát az övéhez.
- Köszönöm – mondta végül, majd hátradőlt, és lehunyta a szemét. Az égen eközben eleredt a sötét, zord felhők könnye, és sűrű cseppekben hulló esőt bocsátottak az alattuk tartózkodókra.
- Miért nem tehetek semmit?! Miért?
Miközben a földön fekvő lányra figyelt, a felmentő sereg harmadik tagja észre sem vette, hogy Naruto és Hinata eltávolodott tőlük. Úgy gondolta, hogy ha elmegy, cserben hagyja egy társát, akinek segítségre volna szüksége, míg látszólag a másik kettő egyedül is boldogult. Azonban hasznavehetetlennek érezte magát, mert tehetetlen volt. Tudta, hogy ő képtelen arra, hogy segítsen, és tisztában volt azzal is, hogy a mellette fekvő lány sebei szemmel láthatóan gyógyulnak, és csak idő kérdése, hogy teljesen helyreálljon minden, azonban ideges volt. Odahajolt fölé, de biztos volt benne, hogy hasztalan mozdulatot tett meg, aminek semmi értelme nem volt. Zavarta őt, hogy nem csinált semmit, csak ült és nézte ahogyan az egyre kevésbé mély sebből csorog a vörös vér. Tehetetlenségében a földhöz verte öklét, miközben összeszorította szemeit, mintha azt remélte volna, hogy ezzel gátat vethet kicsordulni készülő könnyeinek. Ez azonban csak hiú ábránd volt, ugyanis néhány elszánt könnycsepp így is végigfolyt az arcán.
- Miért nem tehetek semmit?! Miért? – halott Ruby egy hangot, melyet nagyon jól ismert már. Ismerte a hang összes árnyalatát, így kihallotta belőle, hogy annak tulajdonosa dühös és ideges. A lány szerette volna megszólítani, és lecsitítani, de nem tudta kinyitni a szemét, megformálni a szavakat, vagy megmozdítani a karját. Azonban érezte, hogy az ereje fokozatosan visszatér, ezért nem erőlködött, inkább várt. Néhány perc elteltével már sokkal jobban érezte magát, de még nem akart felkelni, zúgott a feje, és érezte, hogy valami koppant mellette a földön. Azonnal sejtette, hogy a közelében lévő személy ideges, de tovább már nem tudott gondolkodni, mert még mindig nehezére esett a koncentráció. Akkor valami hűvös csöppent az arcára, ami teljesen kijózanította.
- Kiba? – kérdezte magabiztosan, és mikor kinyitotta a szemét, szembetalálta magát a föléje hajoló fiúval, akinek az arcától azonnal eltűnt minden zavar, és megkönnyebbülésnek adta át a helyét. – Hol vannak a többiek?
- Fuuton, tenshi no jutsu! – kiáltotta Natalye, mikor a tornádója kezdett elülni. Abban a pillanatban még az előzőnél is nagyobb szélvihar kezdett tombolni, ő maga pedig néhány centivel a föld fölé emelkedett, széttárta a karjait és a tekintetét az égre emelte. Ahogyan lebegett, hirtelen úgy tűnt, mintha a lelke akart volna kiszállni belőle, ugyanis egy fénylő, szárnyas angyal lebegett felette. Lassan azonban leszállt a földre, és egybeolvadt a lánnyal. A haja egy árnyalattal világosabb volt, a szemei pedig csillogtak.
- Szárnyat növesztettél? Nagyszerű! Ettől ugyan nem lettél több! – gúnyolódott Sasuke.
- Fuuton, tornádó no jutsu! – kiáltotta a szárnyas Natalye csengő hangon, mire ellenfelét ismét egy szélörvény támadta meg. A fiú védekezőleg emelte az arca elé karjait, ám legnagyobb meglepetésére szembetalálta magát Natalye-val, akinek a hátán nyoma sem volt szárnyaknak. A lány komolyan nézett a szemébe, majd egy kést döfött Sasuke hasába, mire annak testében éles fájdalom áradt szét. A torkában valami meleg folyadék tört utat magának, majd vörös cseppekben hullott a földre, ő maga pedig térdre roskadt.
- Miért? Miért védted meg? – kérdezte utolsó erejéből az őt néző lányt.
- Mert szeretem – mondta ki Natalye életében először. – Eddig nem akartalak bántani, de akkor, mikor meg akartad őt ölni, rájöttem, hogy te már menthetetlen vagy.
A fiú szemei előtt megannyi kép pergett le, szomorú jelenetek, kegyetlen tettek és boldog pillanatok egyaránt. Rájött, hogy a lánynak igaza volt, ő már javíthatatlan volt.
- Natalye… Kérlek, mondd el Narutónak, hogy sajnálom! – Ezek voltak Uchiha Sasuke utolsó szavai, melyeket halkan, rekedten mondott ki, s utánuk holtan zuhant előre. Natalye csak állt fölötte, és bólintott. Tudta, hogy a fiú már nem láthatta eme mozdulatát, mégis úgy érezte, hogy meg kellett tennie, a becsülete így kívánta. Ez volt Sasuke utolsó kívánsága, melyet kötelessége volt teljesítenie. Egy hosszú percig nem mozdult az élettelen test mellől, azonban utána nagy levegőt vett, és elindult a még mindig kavargó szélörvényen keresztül, hogy végre annak az embernek a közelében legyen, akiért annyi megpróbáltatásban volt része. Egyre gyorsabban közeledett a földön fekvő Itachi felé, és amikor elérte, térdre hullott mellette, és nézte a fiú nehézkesen emelkedő, süllyedő mellkasát, valamint a komoly sérülést.
A szél lassan kezdett eloszlani, így Naruto és Hinata előtt fokozatosan kitisztult a kép, melynek közepén ott ült Natalye, aki karjaiban tartotta a haldokló Itachit, az arcán pedig egy könnycsepp csordult végig. Mindketten futásnak eredtek, hogy minél hamarabb és közelebbről mérhessék fel a helyzetet. Amint odaértek, levágódtak a földre a lány mellé, és Hinata azonnal szemügyre vette a sebesült chakrájának keringését, és rémülten megrázta a fejét. Nem értette ugyan, hogy mi folyik a fiú és Natalye között, mégis érezte, hogy valami fontos dolog történt köztük. Mielőtt elindultak, csak arról kaptak tájékoztatást, hogy az Uchiha fiú valójában nem puszta szórakozásból követte el rémséges tettét, arról nem, hogy milyen okból kifolyólag pont azok követték őt, akiket ott találtak. Ám, amint ránézett a rémült lányra, azonnal megértette mi volt az a titokzatos kötelék, mely már egy ideje összekötötte a két embert. „Azonban, minden hiába” – gondolta akkor. – „Nincsen köztünk képzett orvosi ninja, aki el tudná látni ezt a sebet, a faluig pedig nem maradna életben…”
- Kérlek, tarts ki! Nem lesz semmi baj! – könyörgött Natalye. Ő is nagyon jól tudta, hogy óriási a baj, de próbált nem az ésszerűség ösvényén járni, és önmagát is meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. A karjában tartott fiú egyre rosszabb színben festett, a szíve is egyre szabálytalanabbul vert, az arcát a fájdalom ráncossá varázsolta, a homlokán pedig izzadtságcseppek gyöngyöztek. Néha felnyögött, felszisszent, vagy segítséget kért, ami még jobban megijesztette Natalye-t. Ekkor azonban megjelent két feléjük közeledő alak, és azonnal felismerték bennük Rubyt, és az őt támogató Kibát. Még oda sem értek a sebesült Itachi mellé, a lány máris egy halványkék folyadékot tartalmazó fiola dugójával bajlódott, és amint sikerült leszednie, az üvegcse teljes tartalmát a sérülésre öntötte. Egy másodperc alatt minden megváltozott. A seb körül kék fény támadt, mely a vágással együtt pillanatokon belül eltűnt. Itachi mély lélegzetet vett, és lassan kinyitotta a szemét, azonban nem látott mást, csak Natalye pólóját. A lány ugyanis olyan szorosan ölelte magához, hogy csak a feje búbja látszódott ki a karjai közül.
A körülöttük tartózkodók mind fellélegeztek. Hinata halkan összecsapta két tenyerét, és megnyugvó mosoly terült szét az arcán. Körbenézett, hogy lássa Naruto reakcióját, azonban, mikor maga mellett kereste a fiút, már nem volt ott. Csak a hátát látta egyre távolodni, majd egy ponton megállni. Miközben őt figyelte, hallotta Natalye-t, amint a nevén szólítja, és kelletlenül levette szemét a narancssárga öltözetről, és meghallgatta azt, amint a lány mondani akart neki. Mikor végighallgatta a rövid monológot, szó nélkül felállt, és elindult.
Ruby halkan súgott valamit a mellette térdelő Kiba fülébe, mire az bólintott, és felsegítette őt, majd lassan ők is továbbálltak, így egyedül hagyva Natalye-t a kétségeivel, és azzal, akivel kapcsolatban azok feléledtek.
- Natalye, szeretnék beszélni veled… - kezdte Itachi, mire a lány nagyot sóhajtott, és végre elhatározta, hogy többé nem bújik el saját maga elől.
- Várj! Mielőtt bármit is mondanál, szeretnék én elmondani neked valamit – vett nagy levegőt. – Nem bírtam volna végignézni, ahogyan az öcséd kioltja az életedet, ezért léptem közbe. Ha azt kérdezed, hogy miért nem akartalak holtan látni, akkor most mondhatnám, hogy nem tudom, de nem mondom. Nem tudom, hogy miért, mióta, de szeretlek. Nem vetheted a szememre, mert nem én akartam, hogy így legyen, de már nem tehetek ellene semmit. De én megértem, hogy neked nem jelentek semmit, szóval… - Natalye nem folytatta, helyette levette kezeit a fiúról, és megpróbált elhúzódni tőle, ő azonban felült, és megfogta a lány csuklóját, majd visszahúzta magához. Eközben az ég könnyei már megállás potyogtak.
- Mondhatsz bármit, amíg nem hagysz el, és én foghatom a kezed! Kérlek, maradj velem, ne menj el sehová! Mert… te más vagy nekem, mint bárki más. Te vagy az életem megtestesülése, hiszen ha te nem vagy, én már nem élek. Köszönöm – suttogta a fiú. – De nem azt, hogy megmentettél, hanem azt, hogy létezel…
Natalye szólásra nyitotta a száját, de már egyetlen hang sem jött ki a torkán, Itachi ugyanis először óvatosan lecsukta a lány szemeit, majd lassan bizalmas közelségbe hajolt hozzá, két tenyere közé fogta a vele szemben lévő arcot, és csókot lehelt a csábító ajkakra.
Naruto nem tudott mit kezdeni magával, mikor megállt a holttest fölött. Hirtelen óriási űrt érzett magában, mely – bár nem okozhatott volna fájdalmat – belülről marcangolta őt. Nem hibáztatott senkit, csak önmagát, amiért nem volt ereje közbelépni, megakadályozni a bajt. Nem tudta teljesíteni az ígéretét, melyet egy olyan személynek tett, akit nagyon kedvelt és tisztelt, valamint a fogadalmat, amivel önmagának tartozott. Az eső mosta mindkettejük arcát, azonban egyikük lelke már messze járt.
- Naruto-kun? – Hinata lépett oda mögé. A hangja szomorúan csengett, a fiú számára valamiért mégis sokat jelentett. – Sasuke-kun bocsánatot kért tőled. Natalye-san azt kérte, hogy ezt mondjam el.
- Köszönöm, Hinata – mondta Naruto, de csak olyan halkan, hogy az alig volt hallható. Ekkor egy mennydörgés hallatszott, és pontosan ezzel egy időben a fiú térdre rogyott halott barátja mellett. Szinte azonnal magán érezte a lány karjait, melyek hátulról ölelték át. Társa testének védelmező melege átjárta a szívét, s elkezdte betölteni a tátongó űrt, melyet érzett. Néhány pillanat múlva hirtelen kitört belőle a zokogás. Hinata a fiú hátához szorította a fejét, és nem engedte el őt. Naruto megfogta a saját mellkasán összekulcsolódó, fehér kezeket, és hagyta, hogy sós könnyei és az esőcseppek összemossák az előtte fekvő Sasuke testét. Akkor egyszerre volt kimondhatatlanul szomorú, és leírhatatlanul boldog. Elveszítette az egész addigi életének egyik legfontosabb szereplőjét, de egy nála sokkal értékesebb kapcsolatot tapasztalhatott meg az ő halálának kapcsán.
Kicsit távolabb tőlük két másik ninja szemlélte az elálló félben lévő eső által eláztatott területet, és az egymástól nem messze üldögélő párokat. Látták, ahogyan elcsattant Natalye és Itachi első csókja, szemtanúi voltak annak, ahogyan Bonnie és Deidara minden erejüket megfeszítve felültek, hogy átölelhessék egymást, és figyelemmel kísérték azt is, ahogyan Hinata legyőzte a félelmét, és Narutónak lelki támaszt nyújtott. Körülvette őket a romantika, csak csodálták barátaikat, és mosolyogtak. Ez azonban nem tarthatott örökké, egyszer ugyanis véletlenül találkozott a pillantásuk, és nem akartak szótlanul elfordulni.
- Szerintem nagyon boldogok lesznek – mondta a lány, de kijelentésére nem kapott egyebet, csak egy fejcsóválást és egy grimaszt, mire ő értetlen és felháborodott arccal válaszolt. Ruby meglepetését kihasználva Kiba egy gyors mozdulattal mozgásképtelenné tette őt egy pillanatra és megcsókolta.
- Te…! Ez meg… hogy jutott neked ez eszedbe?! – kapkodott levegő után a lány.
- Csak úgy – vonta meg a vállát vigyorogva a fiú, és, mivel látta, hogy az előző mozdulata kissé bosszantotta Rubyt, megfogta a kezét, és lassan a szájához húzta, hogy egy puszit nyomhasson rá. – Ne haragudj, csak rosszul éreztem magam a sok romantikus szituáció mellett, és… jól esett ezt megtenni.
- Semmi baj – mosolyodott el a lány, és a saját szájához húzta csókért kezének azon felületét, melyhez az előbb még a fiú érintette az ajkát, majd gyengéden megszorította Kiba kezét.
Az eső elállt, és a borús felhők között utat tört magának a hajnal első fénysugara, mely keskeny sávban rávetült Sasuke holttestére. Elidőzött az élettelen fiú arcán egy darabig, majd lassan szétterült, úgy, hogy mindenkit megvilágítson. Egyetlen ember halálával többek sorsa vett váratlan fordulatot, így a sötétségből fény vált…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
