Elefánt és egérke
A ragyogó napsütést élvezve vágtam át a vidáman csevegő emberek tömegén, hogy hosszas séta után végül kedvenc padomra telepedve szemlélhessem a főtér életét. Élveztem a tavasz első napsugarait és így, ahogyan az arcomat melegítette a fény, teljesen meg tudtam érteni a növényeket, amiért fotoszintetizálnak.
Nagyszerű érzések közepette kerülgettem a körülöttem sétálgatókat, csak lassan ballagtam, az idő múlásával senki nem törődött, sem én, sem ők. A kisvárosi nép egyöntetűen lélegzett fel, mikor a fehér táj felett uralkodó hó végre olvadásnak indult, az idő pedig kezdett melegebbre fordulni. A téli borongós hangulat elszállt, helyette megérkeztek az első madarak, mint a nyaralásból hazatérő lakosok augusztus végén.
Igaz, hogy még koránt sem volt olyan a környezet, amilyen május végén, a barátságos tér mégis megtelt a szabadba merészkedő emberekkel. A legtöbben csak sétáltak egyet, míg mások ittak egy teát, esetleg valamelyik közeli bevásárlóközpontot is útba ejtették.
Idősek és fiatalok egyaránt ezt a koradélutáni órát választották a szobához szokott testük megmozgatásához, ezzel a város központját olyanná tették, mint egy méhkaptár. Mindenki ide igyekezett, méghozzá olyan szorgosan, hogy azt a legdolgosabb méh is megirigyelte volna.
Legalább fél percenként ismerős arcokra bukkantam, melyeken egytől egyig mosoly ült. Jó volt látni, hogy még Kati is vidáman sétál a kisöccsével kézen fogva, holott tudvalevőleg a közelgő érettségi miatt retteg már hetek óta.
Út közben megálltam egy, a főtér szélén felállított bódénál, hogy vegyek magamnak egy csokoládés frissítőt. Ahogy sorban álltam, volt időm alaposabban szemügyre venni a mellettem elhaladókat. Mindig megdöbbentett, hogy mennyi ismeretlen arcot látni ebben a kisvárosban, minden nap új emberekkel találkoztam, akikkel az volt egyben az első és utolsó közös emlékem.
Az viszont még ennél is meglepőbb volt, hogy a megannyi színes ruhába öltözött alak közül itt is, ott is kirítt egy-egy ismert személy hajkoronája, táskája vagy esetleg szemüvege. Közvetlenül azelőtt, hogy sorra kerültem volna, megakadt a pillantásom néhány különösen hangos gimnazista fiún. Közülük egyet ismertem látásból, még azt is tudtam, hogy melyik osztályba jár, de egyébként semmi mást. Hallottam, ahogyan a mögöttem elhaladó lánybanda tagjai összesúgtak és halkan kifejezték nemtetszésüket a fiúk viselkedését illetően.
Látni lehetett, hogy az egész tér zsongott, ki-ki a maga módján fejezte ki a legélénkítőbb évszak megérkezte miatt érzett határtalan örömét. Voltak, akik szimplán sütkéreztek a napfényben és normál hangerővel megvitatták ügyes-bajos dolgaikat, ellenben például a nem rég látott társaságnak az esett jól, ha az átlagosnál hangosabban beszélhetett. Engem senki nem tudott zavarni, és ebben hál’ Istennek a legtöbb ember osztotta a véleményemet; mindenki képes volt legalább néhány órára toleránssá válni.
- Á, szervusz, kislányom! – hallottam egy hangot a hátam mögül, mikor már a hőn áhított üdítővel a kezemben sétáltam célom felé. Mikor megfordultam, szemben találtam magam egy régebbi tanárnőmmel, Laura nénivel.
- Jó napot kívánok – mosolyogtam rá. Már nagyon régen nem láttam őt, ugyanis két éve elment az iskolából, mert babája született. Azonban most sem volt lehetőségem egy-két szónál többet váltani vele, mert sietett valahová.
Hosszú időbe telt, mire végül sikerült leülnöm a padomra, amibe a Máté és Erika nevek voltak belevésve, köréjük pedig valaki egy szívet rajzolt. Nem tudtam, hogy pontosan kik lehetnek ők ketten, magamban mégis mindig két osztálytársammal azonosítottam őket. Hiába tudtam, hogy a felirat már jóval régebbi, mint az ő ismeretségük, nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez tulajdonképpen rájuk vonatkozik.
Abban a pillanatban kiváltképp nem voltam képes megszabadulni a kettejük dolgától, mert nagyszerűen láttam őket, amint a cukrászda két egymástól viszonylag távoli pontjában ültek. A lány olvasott valamit, míg a fiú néhány barátja társaságában eszegette a tortáját.
Ebben nem is volt semmi különös, Erika mindig is szeretett olvasni, szinte lehetetlen volt neki olyan könyvet mondani, amiről ne hallott volna még, Máté pedig tudvalevőleg igazi társasági ember volt. Persze nem az a fajta, aki szórakozásból másokat piszkál, ahogyan azt néhány szélsőségesebb cimborája teszi olykor.
Ráérősen hordoztam végig tekintetemet a társaságon, majd elégedetten nyugtáztam, hogy ismerem osztálytársam minden beszélgetőpartnerét. Zsolt és Gábor évfolyamtársaink, csak éppen másik osztályba járnak, míg Donát egy évvel idősebb nálunk. Mind a négyen vigyorogtak, ami kimondottan jól állt nekik. Máté néha lopva osztálytársnőnk felé pislogott, aztán csalódottan fordult vissza, mikor látta, hogy egyáltalán nem keltette fel a lány figyelmét.
Csupán néhány másodpercre olvadt le a mosoly az arcáról, utána ismét bekapcsolódott a beszélgetésbe. Középmagas fiú volt, aki valamiért olyan benyomást keltett bennem, mintha egy Kisegér volna.
Erika nem olyan, mint a legtöbb mai lány; hosszú, szőke haját mindig szimplán befonva hordja, ruhái pedig sokkal visszafogottabbak, mint az áltagé. Valami ismeretlen okból kifolyólag lehetetlenség vele közelebbi kapcsolatba kerülni, bár nekem már az is jó párszor megfordult a fejemben, hogy a másokat irányítani vágyó divatbolondok megjegyzései ábrándították ki a barátkozásból.
Sokan ugyanis Elefántnak csúfolják őt a testalkata miatt. Magas és tömzsi lány és egyeseknek már ez is bőven elég arra, hogy szórakozás gyanánt sértegessék. Máté nem közéjük tartozik, már többször láttam őt közeledni a magányos lélek felé. De mindig ugyanaz lett a dolog vége: Erika faképnél hagyta őt és diszkréten elmenekült.
Ahogyan ezeket a jeleneteket végignéztem, egyre inkább érlelődött bennem a felfedezés, hogy osztálytársnőm valóban olyan, mint egy Elefánt. De nem azért, mert külsőleg hasonlít rá, sokkal inkább a belső tulajdonságai miatt keltette ezt az érzést.
- Erika, miért nem jössz ide hozzánk? – kérdezte Máté barátságosan, mikor megunta, hogy a lány levegőnek nézte. A kérdezett erre összerezzent és villámgyorsan felpattant, motyogott valamit, majd elsietett a buszmegálló irányába. A fiú kissé elhúzta a száját, de nem szólt semmit, az arca arról árulkodott, hogy előre sejtette, hogy valami ilyesmi fog történni.
Megcsóváltam a fejem, s közben egy újabb ismerős alakot fedeztem fel. Valakit, akit igazából nem ismerek, mégis valamiféle régi barátként gondoltam rá, mikor megláttam. Az a fiú volt az, a fél hármas buszról, minden bizonnyal azok közé az emberek közé tartozott, akik úgy döntöttek, hogy inkább a főteret választják a szoba helyett. Ő volt az, akinek még a nevét sem tudtam, magamban mégis Márknak kereszteltem. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy ha ma a fél hármason nem is, de talán a fél ötösön ismét összefuthatok majd vele.
Hátradőltem és az égre emeltem a pillantásomat. A felhők lustán úszkáltak a világoskék égen, miközben különböző alakzatokat formáltak. Többek közt ezt tartottam a tavasz egyik legszebb jelzőjének: a fényesen fehér felhők játékát. Mindenki mást lát meg bennük, mert mindenkinek teljesen máshol jár az esze.
Egy sóhaj kíséretében visszahajoltam normális testtartásba és kissé oldalra fordítottam a fejemet. Ismét megakadt a szemem a padba vésett feliraton. Én őket láttam a felhők hömpölygésében – Erikát és Mátét; az Elefántot, aki fél egy ártatlan és ártalmatlan Kisegértől. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
