Ruby:

Reggel nyolc óra van, és még senki nincs ébren, gratulálok lányok! Én vagyok az egyetlen korán kelő?! Nem is olyan nagy baj, hiszen azt hiszem, jobb nekem most egyedül. Vagy mégsem? Úgy hiányzik Emma, elvégre a legjobb barátnőm, és már napok óta nem beszélgettünk rendesen, nem mesélt semmit Mattről, nem faggatott a fogadásról, nem is váltottunk a héten húsz szónál sokkal többet. Elhatároztam: ma tartunk egy lányos napot, akár tetszik neki, akár tetszik neki, mivel bizonyára tetszeni fog neki…

Elhatározásomat tett követte, vagyis nekiiramodtam, hogy kiverjem az álmot kedves barátnőm szeméből, aminek talán kevésbé fog örülni, főleg, ha ezt hangosan teszem… Lily! Ne légy gonosz, inkább kedvesen ébreszd fel őt!

- Emma! Ébresztő! – kérleltem normál hangerővel, ami nálam újabban igen lágynak hatott.

- Mi van? – ásította Miss Black.

- Ma bulizunk, azaz inkább beszélgetünk, és élvezzük egymás társaságát! Annyi minden megtárgyalnivalónk van…

- Jó, rendben. – Sóhajtott egyet, majd erőt véve magán felült. – De akkor öltözz fel azonnal!

- Máris! – vigyorogtam csíntalanul. Ezt a vigyort is Tőle tanultam, elszoktam Potter vigyorát!

Reggeli után bevackoltuk magunkat az immár üres szobánkba, és elővettünk néhány zacskó mugli chipset, majd mikor kényelmesen elhelyezkedtünk…

- Na, itt vagyok, mesélj! – pillant rám Emma várakozóan.

- Nem arról volt szó, hogy te mesélsz?

Erre összenéztünk, és egy pillanatnyi hallgatás után nevetni kezdtünk, és így sikerült feloldani a kedélyeket, és végre cseverészni kezdtünk.

- Mondd csak, mi van közted és Matt között? – vigyorogtam potteresen.

- Volt valami, de szerintem nem igazán akar tőlem semmit, csak szórakozott egy kicsit… - mondta, majd lehajtotta a fejét, de én így is láttam, hogy csalódott és szerelmes. Sajnálom őt, igaz, nem tudom milyen érzés ami most őt gyötri. Én teljesen más gondokkal küszködök, és ezt is ki kellene adnom magamból, de nem megy. Beszélni akarok róla, de nem nyílik a szám, legszívesebben sírnék, de nem tudok. – Lily, valami baj van?

- Nem, csak… Na jó igen! Attól félek, hogy Potter kezd az ujja köré csavarni… A kis piszok!

- Figyelj, James helyében már minden pasi kidobott volna, és őszintén szólva, meg is érdemelnéd. Tudod mit? Hagyjuk azt a fogadást, legyetek boldogok!

- Nem! Azt nem lehet… Különben is, csak kezdett, de már elmúlt az egész, csak egy pár óra volt, ameddig meggyengült az önbizalmam!

Ebéd után kimentünk a parkba, ahol ott voltak a Tekergők is, és mit volt mit tenni, hatan pihentünk le egy nagy fa árnyékában. Ekkor jutott csak eszembe, hogy még bőven benne vagyok a tíz napban, és ideje volna már idegelni Pöttikémet.

- James, mondd csak, nem akarsz egy kicsit játszani velem?

- Mit? – nézett rám meglepetten, de azért a vigyorát nem felejtette el.

- Kviddics?

- Oké, szívem. De csak egy cikeszem van, az elég lesz?

- Igen, tökéletes…

Szegény Pöttikém, nem értette, hogy mire ez az egész. Nos, elmesélem, mi történt…

Kimentünk a kviddicspályára, és seprűre ültünk, csak ketten, ahogyan elterveztem. Felengedtünk a cikeszt, és az én kedves barátom rögtön utána eredt, pont erre vártam, elővettem egy ütőt, és egy gurkót… Jó, tudom, hogy nem volt szép tőlem becsempészni őket, de ha nem látja senki, akkor kaphat tőlem egy-két ütést! Na igen, jó terelő lennék… Már zuhan is, de biztos csak viccel, nem fájhat neki, hiszen csak egy régi, kopott labdát hoztam el… Jó ég! Becsapódott a pálya kemény füvébe, és ahogy közelítek hozzá, egyre jobban látszik a vértócsa, ami körülötte csordogál, és amit a föld készségesen felszív…

- James… Én, nem akartam… Csak viccelődni akartam… - Már a sírás határán vagyok, mi van, ha megöltem őt? Lily, nem lehetsz ilyen bugyuta! Előbb talán lásd el, és csak utána temesd el… Na nézzük csak, meg kell fordítani, hiszen még megfullad, ha az arca a fűben van. Jesszus! Csupa vér az a szép pofikája, és nincs is eszméleténél… - James! James! James… Valaki segítsen! Segítsen valaki! Akárki!

Hiába próbáltam visszafogni magam, zokogásban törtem ki, és ráborultam a vérző fiúra, és eszembe se jutott, hogy esetleg tehetek érte valamit. Csak egy dolog járt a fejemben, azaz kettő… Talán miattam veszti életét egy ártatlan, és szeretem őt… Nem, nem szerethetem! Ugyan már Lily, ilyenkor ne ezzel foglalkozz, haldoklik az életed értelme, és te még most is tagadod, tagadni akarod az érzéseidet?!

Nem tudom mennyi időt töltöttem el így, a kihűlő fiúra borulva, de nem tudtam másra gondolni, mint arra a baklövésre. Itt nem a gurkóra céloztam, hanem a fogadásra, ami miatt minden gonoszságot tettem.

- Szeretlek, és sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam már neked…

Ekkor egy kezet éreztem a vállamon, ami lassan elhúzott onnan. Még hallottam, ahogy Sirius és Peter szitkozódva felkapják Jamest, Emma rémült hangjai is a fülembe férkőztek, ám az nem jutott el a tudatomig, hogy mit mondanak, minden eltompult.   

- Lily, nyugodj meg! – hallottam a közvetlen közelemből Remus hangját, amiből arra következtettem, hogy ő vonszolt el az útból. Nem tudok megnyugodni, de ezt képtelen vagyok elmondani neki, hiszen pillanatnyilag levegőt is alig kapok a zokogástól… Mikor aztán kitisztul a szemem egy pillanatra, látom a mellettem álló fiú szemében az aggodalmat, aminek következtében ismét elönti a szememet a nedves anyag, és barátom karjaiba vetem magam. Ő csak átölelt, és próbált megnyugtatni, de nem igazán jött össze neki..

Fél óra múlva már odáig fajult a helyzet, hogy Remus is sírt, és kétpercenként ismételgette, hogy nem halhat meg, nélküle a Roxfort mugli-suli…

Jaj, mi van, ha elvettem az életét? Ennél még az is jobb lenne, ha örökké mellette kellene élnem, ha feleségül venne! Lenne egy gyönyörű kisfiunk, akit Harrynek hívnánk, Harry James Potter… Ó, bárcsak inkább a felesége volnék, mint az özvegy barátnője!

- Szép név a Harry… - nyögte Remus, mire észbe kaptam… Már megint hangosan gondolkodtam, de nem érdekel!

- Ha ezt túléli, akkor esküszöm, hogy hozzámegyek feleségül, már ha ő is így akarja! – mondtam ki, de nem vagyok benne biztos, hogy magamnál voltam. Remus bólintott, de láttam rajta, hogy még mindig pillangók vannak a gyomrában, ahogyan nekem is.

Ekkor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, merthogy már azelőtt álltunk, és megjelent Sirius kócos üstöke. Az arcáról sugárzott az öröm, ennek következtében kezdtem megnyugodni.

- Jól van, még épp időben hoztuk fel… Viszont nagyon nyűgös, mint egy kisbaba! Evans, téged akar…

Nem is kellett több, már szaladtam is, nem törődve semmivel. Mikor megálltam az ágya előtt, már senki nem volt a helyiségben, de ha lett is volna valaki, nem érdekelt volna, akkor is megcsókoltam volna, mint most.

- Én annyira sajnálom! Csak meg akartalak viccelni, azt hittem, hogy az a gurkó már öreg, és nem üt meg! Annyira megijedtem! Nem akartalak bántani, nagyon sajnálom! Bocsáss meg!

- Cssss! Lily, semmi baj nincs. Ne sírj - Ugyanis ismét a szemembe szökkentek a könnycseppek -, elhiszem, hogy nem akartál semmi rosszat. Most pedig ígérd meg, hogy nem sírsz többet!

- Ígérem!

- Jó. És mondd meg Remusnak, hogy ez rá is vonatkozik! – Értetlen képemre eltátogta a varázsszót: Sirius. Na igen, Mr. Black jól informálja ám Jamest. Olyan jól esik most, hogy itt ülhetek mellette, és nézhetem, ahogyan álomba szenderül…