Ruby:

Olyan érdekes, hogy az elmúl két hétben időjósként ébredtem… Az első gondolatom, hogy: „Szép idő van, milyen szép ez a reggel, esik az eső, borongós napunk van…” Ez nem is tűnik fel, csak most, mikor másra gondolok, most, mikor már vagy két órája álmatlanul forgolódom az ágyon, és egyre másra ugyanaz jut az eszembe. Ez az utolsó napom, ma kell átélnem életem első olyan pillanatát, amikor egy kapcsolatom végét látom.

Lily, miért azt mondod, hogy KELL? Senki nem kényszerít a szakításra, még Emma sem.  

De én nem akarom, hogy félrevezessen! Tudom, hogy csak azért kellek neki, hogy lemásolhassa a házit, meg villoghasson velem. Aztán, amikor talál jobbat, akkor egyszerűen szakít velem. Na azt már nem! Nem leszek az egész iskola megalázottja! És ne, Lily-lelkiismeret, nehogy válaszolj, mert nem érdekel!

Kipattantam az ágyból, és az órámra pillantottam. Fél tizenegy, gratulálok, így kevesebb időd lesz a Potterrorizáláshoz… Gyorsan magamra kaptam néhány ruhát, és leszaladtam a Nagyterembe, hol legnagyobb meglepetésemre ott találtam Petert, teljesen egyedül. Úgy gondoltam, nem ártana, ha lenne egy kis társaságom, így kedves mosolyom kíséretében letelepedtem a mellette lévő szabad helyre.

- Hogy-hogy csak úgy egyedül, Peter?

- Jamesék elmentek, hogy előkészítsenek valamit, nekem pedig azt mondták, maradjak itt, és érezzem jól magam. – mondta a tőle megszokott egérhangján, és visszahúzódott tőlem, jelezve, hogy nincs kedve velem tölteni az idejét. Érdekes gyerek, meg kell hagyni, nem is értem, miért engedi James és Sirius, hogy a fényükben sütkérezzem… Remus legalább okos, és nem is az a ronda toronyőr, szóval őt értem, hogy miért fogadták maguk közé.

Hm… Finom ez a rántotta, pedig Emma teljesen ellene van, azt mondja, ha neki gyereke lesz, akkor nem ad majd neki ilyen pocsék eledelt. Á, majd megváltozik majd az ízlése, emlékszem, elsőben nagyon finnyás volt még, de most már csak a tojásos ételeket kerüli.

Mikor végeztem a reggelivel odasiettem a tölgyfaajtó bejáratához, és éppen kinyitni készültem, de valaki megelőzött. Ott állt előttem teljes pompában Sirius Black, de most nem az az eszelős fény villant a szemében, és nem a beképzelt arcát mutatta. Nem, ebben a pillanatban csupa kedves vonás telepedett a fiúra, és a mosolya is más volt. Nem olyan mindjárt-olyan-viccet-csinálok-neked-hogy-egy-hétig-ki-se-jössz-a-gyengélkedőről, hanem valami ismeretlen, amit eddig tőle még ember fia nem látott. Vajon mire fel ez a viselkedés? Azaz, még nem tudom, milyen a viselkedése, de ha már így néz ki, bizonyára kedves, és előzékeny lesz…

- Szia, Lily! Jól aludtál? – Pffff… Ez most azért fájt…

- Szia, Sirius! Igen, jól aludtam. Nem láttad Jamest?

- De igen, éppen ezért kerestelek, beszélni akar veled. – Aha! Már értem, miért ilyen. James bizonyára rábeszélte magát az éjjel, hogy kiszeressen belőlem, és ennek most Buksi-baby nagyon örül… Nem baj, ha már szakít velem, akkor legalább nem kell tovább kínoznom!

Lementem a parkba, és Sirius utasításait követve hamar megtaláltam a fekete hajú fiút, a tó mellett, egy nagy fa alatt. Jó kedve volt, nem úgy nézett ki, mint aki menten kidobna…

- Lily! Úgy örülök, hogy itt vagy! – jött oda hozzám, majd megfogta a kezemet, és simogatni kezdte. Lassan csókot lehelt az ajkamra, minek következtében megremegtem kissé, de nem szakítottam meg a cselekvést. Kíváncsi voltam, miért olyan furcsa a társaság ma, és biztos vagyok benne, hogy ezt csak is egy személytől tudhatom meg, James Pottertől.

- Mondd, mit szerettél volna mondani? Mármint, Sirius azt mondta, hogy valamiről beszélni akarsz velem…

- Ó, hogy ez a Tapmancs milyen pletykás nem lett! – mosolygott keserűen, pontosabban próbált keserűen, de nem jött össze neki, inkább csak boldogan vigyorgott. Én azt hiszem, soha nem fogom megérteni a hím nemű egyedeket, túl magas frekvencián működnek…

- Szóval, miről szeretnél beszélgetni?

- De kíváncsi vagy! – vigyorodott el még szélesebben. Egyre inkább hasonlít a beképzelt, fatuskóhoz, akinek megismertem, remek, így nem lesz gondom az érzelmeimmel… - Csak szeretném megkérdezni, hogy tudod-e, milyen nap van ma?

- Persze, hogy tudom, kedd!

- De azon kívül, hogy kedd van…

- Nem tudom, milyen nap van?

- Lily, ma van a tízedik napunk, mint egy pár! Szeretném kimutatni neked, hogy ez milyen fontos nekem, és meg kell köszönnöm, hogy itt vagy nekem, hogy velem vagy, és szerethetlek! Olyan ez az érzés, amit eddig még soha nem éreztem, csak most, ahogyan erre a nem túl eseménytelen időszakra gondolok vissza. Ha végigvesszük, mind a tíz nap magába foglalt jó pár kellemetlenséget, talán a hatodik volt a kivétel, az volt a tökéletes, de nem a legszebb számomra. Bocsáss meg, lehet, hogy kicsit érthetetlen dolgokat hordok most, itt össze, de nekem fontos, hogy mindent elmondhassak, hogy megértsd mit is érzek. Eddig azt hittem, hogy szerelmes vagyok beléd, de rájöttem, hogy nem volt így. – Nagyot dobbant a szívem, valamiért fájt hallani, hogy talán nem szeret engem, hogy csak félreértés volt… - Most vagyok szerelmes beléd, úgy igazán. Most megkérdezheted, hogy mikor jöttem erre rá, de a választ nem tudom. Tudod, mikor azokat az idétlen beceneveket hajtogattad, először rosszul esett a dolog, de aztán valami kellemes bizsergést éreztem, ami miatt el is felejtettem, hogy esetleg rosszindulatú gúnynevek. Először az is zavart, hogy egyfolytában a nyakamon lógtál, és az is nagyon megijesztett, amikor teliholdkor, egy cseppet dühös is voltam, de ezeket az érzéseket felülmúlta egy másik… Ezt nem tudom megfogalmazni, csak esetleg körülírni. Olyan volt, mint egy ösztön, hogy meg akarlak védeni, és örökké melletted akarok maradni, egy kényszer, egy vágy, hogy veled lehessek, hogy nem tudok nélküled létezni. Amikor a mosdóban voltunk, egész nap, ez volt az a pont, amikor ténylegesen rájöttem arra, hogy, hogy… Nem is tudom, hogyan kellene ezt elmondanom, olyan jó volt, hogy miközben nekem már halálfélelmeim voltak, te ott voltál mellettem. És minden ilyen balul elsült napon egyre jobban érzem azt, hogy fontos vagy nekem. Amikor nem fenékig tejfel az élet, akkor minden érzés felerősödik… Jó ég, nem vagyok nagy szónok, most csak azért beszéltem ennyit, mert egyszerűen el kellett mondanom neked, hogy mit érzek. A lényeg, hogy szeretném megköszönni neked, hogy velem vagy, és elmondani, hogy szeretlek!

Mikorra befejezte, én már nem láttam semmit, a szememet elöntötték a könnyek, amint ő ezt észrevette, ránéztem, és egyszerűen elkezdtem hangosan zokogni. Soha nem éreztem még magam egyszerre ilyen boldognak és ilyen szarul. Én arra készülök, hogy ma szakítsunk, ő meg itt kis híján a kezemet kérte meg… Szegény, nem értheti, mi bajom van, ezért vigasztalóan átkarolt. Tudom, hogy csak jót akart vele, de nem bírtam elviselni az érintését, szinte égette a bőre az enyémet, így kibújtam a szorításából. Pedig annyira vágytam a biztonságot nyújtó karjaira, hogy belevethessem magam, és ő átöleljen, és azt suttogja a fülembe, Semmi baj nem lesz, mi megoldjuk!

- Lily…

- Bocsáss meg, csak nem aludtam túl jól, és most érzelgős vagyok egy kicsit… - Remek kifogás, és ezt el is fogja hinni… Álmodj csak, Lily! Nem hiszem, hogy erre a reakcióra számított, de talán nem olyan feltűnő, nem lehet pont ITT vége, az nem lehet!

- Semmi baj, nyugodj meg! – mondta kedvesen. – Mára különleges programot terveztem a tíznapos évfordulónk alkalmából!

Igaza volt, ez tényleg különleges, és pont erre van most szükségem, egy nyugis, csendes, mugli vidámparkra!

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Ennyit a nyugis, csendes légkörről, de úgyis csak iróniából gondoltam ilyeneket… Nem tudom, hogy jutott Jamesnek eszébe, hogy pont ide hozzon engem, de meg kell hagyni, remek ötlet, le a kalappal James Potter!

- Na, hová üljünk fel először? – kérdezte boldogan, mikor látta, hogy az én szám is a fülemig ér. Mi tagadás, mindig is szerettem az ilyen helyeket. Csak azt nem tudom, hogy hol vagyunk, itt még soha nem jártam, és az emberek beszédét se értem…

- Mondd csak, hol vagyunk?

- Olaszországban, egy Bibione nevű városkában, a vidámpark neve Luna-park a neve, ez angolul annyit tesz: Hold-park.

- Hát – kezdtem tréfásan –, én látok egy holdat sem…

- Igazad van, ez a hely este az igazi, mi lenne, ha inkább sétálnánk egyet a tengerpartján?

- Rendben van!

Olyan szép ez a hely, egészen más, mint az angol tengerpart, itt megvan az a végtelenség érzés, ami máshol nincsen. Levettük a cipőinket, és a lábunkkal beleálltunk a kellemes vízbe, majd néztük, hogyan mossa ki alólunk a tenger a homokot. Mikor ezzel már beteltünk, elindultunk felfelé a víz mentén, csak úgy, mezítláb. Itt még mindig olyan idő van, mintha nyár volna, a víz is langyos. Csendesen baktattunk egymás mellett, csak élveztük a friss levegőt, és gyönyörködtünk a tájban. Egyszer aztán megpillantottunk egy gyönyörű építményt, egy világítótornyot. Elámultam rajta, ilyet még soha nem láttam élőben, és teljesen lenyűgözött, pont olyan, mint egy hely, ahol az ember nyugalmat talál magának.

- Gyönyörű…

- Igen, szerintem is! – mosolygott rám James. – Közelebb menjünk?

- Nem, nem kell. Világos van, ilyenkor jó innen is látni…

- Mire gondolsz?

- Csak… az ilyeneknek mindig megvan a hangulatuk, de naplementekor valahogy más…

- Vacsora után visszajövünk ide! – jelentette ki a főnök, majd kézen ragadott.

Egy étterem előtt álltunk, de nem sokáig, ugyanis a társam pár pillanattal később már be is invitált az étkezdébe. Igazán kellemes volt a légkör, halk zene szólt*, ami meglehetősen érzelmes hangulatot biztosított az itteni vendégeknek. Mikor megjelent a pincér, eszembe jutott, hogy egy mukkot se tudok olaszul, ám legnagyobb meglepetésemre James folyékonyan elintézte a rendelést.

- Te tudsz olaszul?!

- Nem, csak felkészültem a mai napra! – vigyorodott el, és elővett egy könyvet, ami az Az alap olasz címet viselte. Értem már, szóval bebiflázta az éttermi kifejezéseket, hogy ne legyen problémája a rendeléskor!

Pizzát ettünk, most már értem, mire mondják az emberek, hogy az olasz pizza színvonal… Már éppen lemenőben volt a nap, mikor fizettünk. Én már indultam volna a part felé, ám James megfogta a csuklómat, és elvonszolt az ellenkező irányba, ahol vagy három gombóc fagyit vett nekem, amit aranyos edénykékbe tettek bele.

Ezután elhoppanáltunk a világítótoronyhoz, és fagyival a kezünkben néztük, ahogyan a nap alászáll, és eltűnik a látókörünkből. Ahogyan a világítótest lebukott, a nagy építmény fénye is kigyúlt, majd azzal a jellegzetes mozgással bevilágította a tengert. Olyan szép volt ez az egész…

- Ez varázslatosan szép! – suttogtam boldogan, majd lassan felálltam, James pedig követte a példámat. Ekkor, indulás helyett, átölelt, és megcsókolt. Én pedig a nyaka köré fontam a kezemet, és elgondolkodtam azon, hogy esetleg mégsem szakítok vele…

Sajnos egy boldog pillanat sem tarthat örökké, így az előző sem tarthatott, visszamentünk a vidámparkba, és körbenéztünk. Ahová először betévedtünk, az egy tükörterem volt, ahol nem lehetett tudni, mi tükör, és mi átjáró, a feladat a kitalálás volt. Megérte bemenni, James egyszer olyan erővel ment neki egy tükörnek, hogy még az orra is betört… Persze mi csak nevettünk rajta, mert tudtuk, amint kiérünk, félrevonulunk, és rendbe tesszük majd.

Ezután odatévedtünk a dodzsem mellé, és elhatároztunk, hogy ezt is kipróbáljuk. Külön autóba ültünk, és vártuk, hogy indítsanak. Nagyon kíváncsi voltam, mit szól majd James, ha rájön, hogy ennek a játéknak az a  lényege, hogy össze-vissza ütközzenek a kocsik…

Hát, meglepődött az tény, de nem tartott tíz másodpercbe sem, máris belejött a dologba. Itt megismerkedtünk öt magyar lánnyal, akik elmondták (hál’ Istennek angolul), hogy ők nyaralni jöttek ide az iskolával, és itt szálltak meg Bibionéban. Kettő közülük igazán brutálisan vezetett, kettő eléggé visszafogottan, és volt egy másik is, aki egyedül ült. Neki érdekes stílusa volt, tíz másodperc alatt vagy öt kocsiba beleszaladt, és közben nevetett, mint aki egy kicsit becsiccsentett. Persze ez nem így volt, megtudtuk, hogy szimplán ilyen.

Csatlakoztunk hozzájuk, mikor a dodzsem pálya mögötti búgócsiga-szerű masinára igyekeztek felülni. Ide csak hárman jöttek, ketten inkább tartózkodtak. Mi is felültünk, majd először csak szép lassan indultunk el, ám hamarosan már olyan iramban róttuk a köröket, hogy kénytelen voltam ráesni Jamesre, ugyanis a lökő erő, vagy micsoda (nem tanultam fizikát) rákényszerített. Nem egyszer attól tartottam, hogy kiesem, és mikor a fiú érezte, hogy remegek, átkarolt, amitől egy csapásra megnyugodtam.

Mikor leszálltunk, a lányok hívtak minket, hogy menjünk a hullámvasútra.

- Nem, köszi, de azt inkább kihagynám… - mosolygott Potter, és egy kicsit támolygott, és talán émelygett. Ez a feltételezésem be is bizonyosodott, mikor megkapaszkodott bennem, és a másik kezét a hasára tette. El kellett mosolyodnom, hiszen senki más nem lett rosszul, csak ő. Érdekes, hogy a nagy, legyőzhetetlen, híres James Potter gyomra nem olyan nagy, és legyőzhetetlen, mint gazdája…

- James, ha nem érzed jól magad, akkor inkább menjünk haza!

- Jó, menjünk, de ne miattam, már mennünk kell. Csak tizenegyig kaptam engedélyt a távollétre…

- Rendben van, menjünk. – fogtam meg a kezét, és eltűntünk. Nem lett volna jó ötlet, ha hagyom, hogy ő vezessen, akkor talán ki is dobná a taccsot.

Így viszont ott álltunk a Roxfort kapuja alatt, és a kellemes időben, lassan indultunk fel a kastélyba. Mellettünk a füvet kék virágok lepték el, és mikor hozzá akartam érni az egyikhez, az összes felszállt, és körülöttünk kezdett kavarogni, mint néhány napja a fűzfa alatti törmelék. Nem is virágok voltak ezek, hanem pillangók, amelyek meg voltak bűvölve. Le merném fogadni, hogy James keze van a dologban! Nagyon szép volt ez a nap, fájt arra gondolnom, hogy soha többé nem lesz ilyen élményben részem. Amikor felérünk a toronyba, ki kell találnom valamit! Nem lehet, hogy veszítsek! Te jó ég, miért gondolok ilyenekre? Hiszen még itt van mellettem, van még pár boldog percem, van még egy utolsó csókunk…

A kövér dáma portréja előtt megállítottam.

- Köszönöm a mai napot! – mondtam neki, és mielőtt akármit válaszolhatott volna, megcsókoltam. Ez hát a búcsú, jobban fáj, mint bármi… Nem értem magam, hiszen olyan jól éreztük magunkat, miért kell nekem ezt tennem? Sajnos nem találtam magamban választ rá, de meg kell tennem, ezt érzem. Mikor beléptünk, láttuk, hogy nem vagyunk egyedül, itt vártak a tekergők, Emma és Matt, ezenkívül még vagy tizenöt, húsz olyan gyerek, akik nem miattunk voltak itt. Ott volt Julia is, egy lány, aki folyamatosan Indy után koslat, és maga Indy is, úgy tűnt, végre összejönnek…  Amikor jobban megnéztem a társaságot, észrevettem, hogy Remus ölében ismét ott ül Nymphadora, és lelkesen magyaráz a barátaimnak. Megkönnyebbülve láttam, hogy Holdsáp immár feloldódott, és vidáman hallgatja a kislányt. Mikor megláttak minket, Tapmancs rögtön ideszaladt, és James kezébe csúsztatott valamit, amiről elképzelésem se volt, hogy mi lehet.

- Sziasztok! – köszöntünk nekik, és megálltunk előttük. Éppen le akartam ülni Emma mellé, mikor James ismét megfogta a csuklómat, és elővett egy kis csomagot, ez volt az, amit a fiú bezsebelt Siriustól. A kezembe adta, és kérte, hogy nyissam ki. Megtettem. Egy fénykép volt benne, bekeretezve, amin mi ketten voltunk, a világítótoronynál. Mint minden varázskép, ez is mozgott, és a csókunk, és előzménye volt rajta. A hátoldalán pedig James Potter írásával ez a szöveg volt olvasható:

Érzéseimet, ki nem oltja se víz, se tűz!

Szívem dobban, hogyha cipőd koppan,

Mindig szerettelek, titokban!

Sok szeretettel, Neked, Tőlem!

Örökké szeretni foglak!

James

Erre nem tudok mit mondani, csak azt, hogy én is szeretlek! Mindennél jobban! Ezt akarom mondani, de a szám nem nyílik, itt állok, némán, egy köszönöm nélkül…

Lassan kiürül a klubhelység, Remus és Peter elmentek aludni, Sirius visszakísérte Dorát az anyjához, néhányan elmentek már a barátaimon kívül is. Egyszer csak megszólalok, de nem tudom, jól teszem-e.

- Potter, miért ülsz ilyen hanyagul?!

- Tessék? – nézett rám meglepetten.

- Jól hallottad! Úgy ülsz itt, mint aki részeg, és kocsmában van!

- Soha nem voltam még részeg!

- Na persze, és én ezt el is higgyem?!

- Lily, nem tudom, mi bajod van!

- Talán az, hogy egy ilyen fafejjel járok!

- Ó, igen? Nem rég még Pöttikém, meg mit tudom én mi voltam, most meg Potter, és Fafej?!

- Ha nem vetted volna észre, a Pöttikém is nem kevés gúnnyal vegyült! – ordítottam a képébe. Már mindenki minket nézett, Emma egyenesen meg volt rémülve. Mi van, ennyi még nem elég, hogy szakíts?!

- Jól van, akkor, hívj ahogy akarsz!

- Te egy beképzelt, arrogáns, tökfej vagy! Minden második csajt berángatod az ágyadba!

- Ez egyszerűen nem igaz! Lily, te melyik bolygón élsz? Még egy lányt se vittem ágyba!

- Ó, persze, akkor ők vittek téged?

- NEM!

- És nekem egy ilyen szoknyapecérrel kell együtt lennem?!

- Eddig nem gondoltál ilyeneket rólam!

- De igen, mindig is ezt gondoltam rólad!

- Akkor miért mondtál igent? Miért jársz velem, ha ilyennek képzelsz?

- Tudni akarod? – kérdeztem dühösen. Fogalmam se volt róla, hogy miért voltam mérges, de az voltam. – Fogadás volt az egész! Csak azért járok veled, mert fogadtam Emmával, hogy sikerül kidobatnom magam! Azért voltak az idegesítő becenevek, a nyomulás, a hánytató bájital, a flört más fiúkkal, a kínos titkaid se véletlenül kerültek közszemlére! Pitonnal is azért békültem ki, hogy téged bosszantsalak, és a kviddics, az se volt baleset! Remusszal azért verekedtünk össze, mert rájött az egészre, és azért kritizáltalak, hogy szakíts velem! Fogadás volt, érted?!

Láttam, ahogyan az arcára valami különös kifejezés ül ki, amit még soha nem láttam, majd halkan így szólt:

- Jó, akkor szakítok veled. Kész, megnyerted a fogadást… - Azzal megfordult, és a nyitott ablakhoz lépett, nem nézett rám többet. Én felszaladtam a szobánkba, és az ágyamra vetettem magam, nem tudtam sírni, se gondolkodni. Egyszer csak a kezembe került az a fénykép, és rám mosolygott ő, majd szenvedélyesen megcsókolta a mellette álló Lilyt.

- Örökké szeretni foglak… - suttogtam halkan. Amikor ezt írta, még nem tudta, hogy az egész fogadás volt, de azt még mindig nem tudja, mivel küzdök minden nap miatta…

Ekkor Emma rontott be a szobába, de nem dühös volt, hanem riadt, és levegő után kapkodva odajött hozzám.

- Lily… valaki… kiugrott… az ab… ablakon…

* http://www.youtube.com/watch?v=gUrO2QKZ8Kw  Itt van a dal linkje, ha valakit érdekel! =)