Ruby:

Itt fekszem, és gondolkodom. Ki más járna a fejemben, mint Te, James Potter?

Te egy nagy feladvány vagy nekem. Hogy vajon komolyan gondolod-e, vagy csak azért tepersz utánam, hogy megint legyen egy két napos csajod. Én nem szeretnék egy újabb lenni a listán… De ha biztosan tudhatnám, hogy tényleg szeretsz engem…

Félek Tőled. Félek, hogy bántani fogsz. Nem akarom, hogy bánts. Azt akarom, hogy szeress, és a tenyereden hordozz. Ez csak így érne valamit.

Évek óta üldözöl az állítólagos szerelmeddel. Olyan aranyos vagy, ahogy a magabiztosnak szánt stílusodban mégis esetlenül kérsz tőlem randit. És nagyon fáj visszautasítani. De vissza kell. Mert védenem kell magamat. Nem akarom még egyszer átélni ugyanazt a fájdalmat.

Ha tudnád! De honnan is tudhatnád?

Egyszer vakmerő voltam, és szerelmes, fejest ugrottam egy kapcsolatba, csak azért, mert azt mondta, szeret. És én hittem Neki. Elmentem egy randira, és néhány nap után elhagyott, mondván, hogy már rajta vagyok a listáján. A „Kikkel jártam már” listán… teszem hozzá mindig magamban. De erről Neked fogalmad sincs.

Ha ez nem történt volna meg, lehet, hogy már régen igent mondtam volna Neked. De akkor lehet, hogy pont Te bántanál meg. Akit a legjobban szeretek a világon.

Igen, szeretlek. Egy hosszú folyamat eredménye ez, melynek kezdetén még egy nevetséges kisfiúnak tartottalak, kinevettelek, kigúnyoltalak, a földbe döngöltelek, aztán szépen, fokozatosan ezeket a Veled kapcsolatos érzelmeimet felváltotta egy másik. Egyszer csak olyan rossz érzéssé kezdett válni az, hogy kinevetlek. És ha Rád gondoltam, kis pillangók kezdtek szálldosni a gyomromban. Ha megláttalak, a térdeim összekoccantak az izgatottságtól, és egyre inkább nem értettem magam, hogy miért utasítalak el. Így lett szerelemes Lily Evans.

Egy gyenge pillanatban majdnem igent mondtam. Egy hajszál választott el attól, hogy a rutinos „nem, Potter” helyett mást mondjak. Utána úgy éreztem, gondolkodnom kell. Pro és Kontra… vajon melyik érvei a nyomósabbak? Számba vettem mindent, és arra jutottam, jobb, ha a mi kettőnk esélyétől megfosztom magunkat. Nem akarom, hogy Te törd össze a szívem. Inkább csak távolról szeretlek.

Itt fekszem, a selymes pázsiton, a kertben. Este nyolc fele járhat, a Nap arany gömbje lassan a horizont alá bukik. Az egész ég alja narancssárga színben úszik. Az teteje még barátságos világoskék, néhány fehér bárányfelhő úszik rajta lassan, vidáman. Ahogy a szél meg-meglebbenti őket, egyre sebesebben sodródnak, és az alakjuk is mindig mássá formálódik. Megnyugtató feküdni a füvön, melyet már kissé meglepett a harmat, és a felhőket bámulni. Hófehérek. Tiszták. Annyira, mint a szerelmem irántad.

A nap egyre lejjebb és lejjebb bukik, már csak egy pirosas körszeletet látni. Mintha égne, s folyna vére.* Csodálatos. Közben az ég kékje mind sötétebb lesz, minthogy nincs, ami megvilágítsa. Megjelenik az első csillag.

Ismered azt a babonát, hogy ha meglátod az első csillagot, és kívánsz valamit, valóra válik? Én ismerem, de nem hiszek benne. De ha egyszer mégis kívánnék valamit, az csak Te lennél. Vagy inkább, hogy igazán szeress. Ez az, amiben valóban nem hiszek, már magam sem tudom, miért. És ez az, mi valóban hiányzik az életemből. Bár az ember sosem tervezhet előre, nem hiszem, hogy találnék még hozzád foghatót. De nem akarok a játékszered lenni, akivel addig vagy, amíg meg nem unod.

Nem akarom, hogy olyan légy, mint egy csillag. Feljössz az éji égre, és a hajnal hasadtával el is tűnsz. Nem akarom, hogy így legyen. Muszáj hát álarcokba burkolóznom, muszáj hát azt mutatnom, hogy megvetlek, és hogy semmit nem jelentesz nekem. Azt hiszem, engem ez jobban kínoz, mint Téged. Neked csak az önérzeteden ejt sebet, nekem viszont a szívemen. És el kell viselnem mellette azt a tudatot is, hogy bántom az Egyetlent, akit szeretek.

Nem vagyok gonosz, csak védem magam. Védem, Tőled.

A nap sarlója már rég eltűnt a horizonton, az ég már sötétkék, és megannyi pici fénypont világít rajta, a csillagok. Pedig egy órával ezelőtt még világos volt… Minden változik…

Változtam én is, a véleményem is Rólad. Vajon Te is változol? Vajon szeretsz? Ugye nem… Szomorúan gondolok ebbe bele. De miért is szeretnél tiszta szívből, igazán? Én csak egy kis stréber vagyok, ahogy mindenki számon tart engem, Te meg egy szupersztár. A jóképű, sztárjátékos James Potter, minden lány álma, és nem véletlenül az enyém is. Teljesen a Te ellentéted vagyok, mit is szerethetnél bennem? Oh, mennyire kínoz ez az érzés… hogy sosem leszel az enyém. Még ha igent mondanék, akkor sem. Csak a tudatot kapnám néhány napra, a Szívedet nem. Miért akarta hát így a sors? Miért kell szenvednem? Ez egy viszonzatlan szerelem, és ez az egy, ami nem fog változni sosem. Miért kell hát Téged szeretnem? Még, ha nagy butaságnak is hangzik, azt hiszem, Téged nem foglak sosem feledni. Mindig tele lesz veled a szívem, az agyam, az egész testem.

Sötét az ég, egyedül a hold ezüstösen derengő fénye ad némi világot. A csillagok álmosan pislákolnak. Egy hullócsillag húz végig az mennybolton. Én is így húznék végig az életeden, ha zöld utat adnék neked. Ilyen sebesen. Épp csak egy pillanatig tartana. Nem tovább. Ennyi lenne a boldogság?

Miért gyötörsz még így is? Miért kell bántanod? Csak egyszer, egyetlen egyszer kéne őszintén mondanod, és többé nem kéne nekem semmi. Hiszen akkor már az enyém lennél, és veled együtt minden boldogság az enyém lenne.




*Petőfi Sándor: A Tisza