Ruby:

Lily és Alice a klubhelyiségben ücsörögtek, és Alice éppen a másikat győzködte:

- Lily! Mondd meg neki!
- De ezt nem neki illene?
- Ne törődj most az illemmel! Ő már annyiszor elmondta! Most rajtad a sor!
- De én olyan szégyellős vagyok, ha ilyenekről van szó…
- Most a boldogságodról van szó! Gyerünk, szedd össze magad, vetkőzd le a gátlásaid, keresd meg, és mondd el neki! Ha nekem mondod, attól ő még nem tudja meg! Na!

A lány belátta, hogy legjobb barátnőjének igaza van, ezért búcsút intett neki, és elindult, hogy megkeresse Őt.

Végigkutatta utána az egész kastélyt, de nem találta. Gondolta, hátha kint van, ezért elindult kifelé a kastélyból.

Kint is mindenhol kereste, de nem talált rá. Arra gondolt, biztos elkerülték egymást.

Úgy döntött, körbesétálja a tavat, és közben kitalálja, hogy mit fog mondani Neki, ha összeakadnak.

Már éppen a sétája felénél tartott, amikor két ismerős alak közeledett felé. Két ismerős, de kellemetlen alak.

- Nézd csak! Itt van a kis sárvérű! – tájékoztatta társát az egyik, akit Averynek hívtak. Aztán Lilyhez fordulva folytatta: - Na, hol van a szupersztár hősöd, hogy megmentsen?
- Hagyj békén, vagy kiátkozlak ebből a világból! – próbálta elhajtani a lány, de több bátorság volt a szavaiban, mint a szívében.
- Áh, te túl stréber vagy ahhoz, Evans! – mondta a másik, akinek Mulciber volt a neve.
- Szeretnéd kipróbálni? – szájaskodott, bár inkább nem akarta bemutatni nekik a tehetségét.
- Ám legyen! – válaszolta vakmerően a fiú.
- Oké! De csak te és én! A haverod kimarad belőle! – mondta a szabályokat Lily.
- Félsz, hogy kettőnkkel nem bírsz el? – provokálta a másik, és közben elővette a varázspálcáját.
- Ugyan! Csak nem akarok Madame Pomfreynak túl sok munkát adni! – válaszolt vissza, és ő is elővette a pálcáját. Mulciber nagyon közelített hozzá, úgyhogy hátrált néhány lépést a tó felé.
- Jaj, de nagy a szája valakinek! – közben egyre közelebb ment a lányhoz, mire az tovább hátrált.
- Akkor is legyen fair play! Egy az egy ellen! Úgy igazságos! - mondta Lily, és folyamatosan közeledett kis lépésekkel a tó felé.
- Ó, Evans, az igazságosztó! – gúnyolódott tovább a lánnyal, és végre elérte azt, amit akart: a lány beleesett a tóba.

Rögtön felbukkant az óriáspolip, hogy kidobja a felszínre, de Averynek jobb ötlete támadt: váltott átkokkal bombázta a szerencsétlen tintahalat, mire az megvadult, és ahelyett, hogy Lilyt kitette volna a partra, magával húzta a mélybe.

Mindezt látta James Potter is, aki a teljes elmerülés pillanatában már gyors tempóval futott a tó felé. Mikor odaért, azonnal beugrott, végrehajtotta a buborékfej-varázslatot, és a polip után úszott, amely lassú tempójának köszönhetően nem jutott még túl messzire.

James nyitott szemmel úszott a tóban, hamar megtalálta. Minden erejét latba kellett vetnie, ha ki akarta szabadítani szíve hölgyét a tintahal „karmaiból”

Nem ment egyszerűen, mert polip szorítása is viszonylag erős volt, és nehezen engedett. Néhány csápjával ráadásul még el is találta szegényt. De a fiút nem érdekelte, mi lesz vele, csak a szerelmét megmenthesse.

Hosszasan küzdött a polip szorító karjaival, melyek Lily köré fonódtak. Közben a megvadult tintahal a csápjaival most már folyamatosan csapkodta. Így sikerült szétvernie James buborékfej-varázslatának az eredményét is.

A fiú tudta, gyorsan kell cselekednie. Lily már így is ájult volt*, úgy nézett ki, eddig bírta levegővétel nélkül, ráadásul már neki is lassan elapad a véroxigén-szintje, és az ereje is.

Szóval a legutolsókat is felhasználva még egyszer megpróbálta oldani a polip feszítését.

Végre sikerrel járt! Az óriás tintahal végül feladta a küzdelmet, elengedte Lilyt, és elsompolygott. James gyorsan a lány után kapott, és felhúzta a felszínre.

Rögtön magához is tért, mihelyst levegőt kapott. James annyira örült, hogy szerencsésen megmenekültek, hogy azt nem is lehetett elmondani!

Lassan kievickélt vele a partra. Mikor már közel jártak, és talajt fogott a lábával, felemelte Lilyt a derekánál, és kiemelte a vízből, kiültette óvatosan a szilárd talajra, amelyet zöld fű és gyomnövény fedett. Aztán ő is kiült mellé.

Kellemesen sütött a nap, jólesően melegítette őket. De a lány és a fiú csak némán ült egymás mellett. Annyi mindent akartak mondani egymásnak, de most mégsem jött hang a torkukra, szó a szájukra. Talán a nagy ijedtség miatt, talán azért, mert komoly dolgokról, mély érzelmekről akartak szólni.

Kis idő múlva végre elhatározták magukat:

- James, én…
- Lily, én…

Nevetni kezdtek, hiszen egyszerre mondták. És ez vicces.

- Kezd te! – ajánlotta fel előzékenyen a fiú.
- Én azt szeretném, ha inkább te kezdenéd – mondta félénken a lány és csak remélni merte, hogy most az következik, amire várt.
- Nos, jó – bólintott beleegyezően a fiú. Aztán belefogott: - Én az előbb annyira megijedtem! Úgy féltem, hogy elveszítelek! Tudom, hogy ezt már százszor hallottad tőlem, de elmondom százegyedszer is: Szeretlek! És ez nem üres szó, tényleg így van! Komolyan így érzek! És ez most nagyon fontos. Hamarosan elválunk egymástól, és ha most nem, akkor lehet, hogy már soha többet nem látlak. Nekem már nincs senkim. A szüleimet még tavaly ősszel meggyilkolta Tudodki. Egyedül vagyok a világon. Te vagy az egyetlen, aki segíthetne. De én nem erőszakoskodom. Úgyhogy most kérdezem utoljára, és nagyon őszintén. Ha elküldesz, többet nem zaklatlak. Lily! Lennél a barátnőm? A társam? A segítőm? A megmentőm?

A lány most nagyon boldog volt. Az utóbbi hónapokban a fiú már nem hívta randira, és ez segített neki abban, hogy felismerje, és beismerje érzéseit. Felfedezte, hogy milyen fontos is neki a másik. Úgyhogy most mosolyogva szólt a fiúhoz:

- James, én nem is tudom, hogy mit mondjak! Talán csak azt, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy szeretsz, hogy a barátnőddé, társaddá, segítőddé, megmentőddé fogadnál. Köszönöm, hogy megmentetted az imént az életem, és köszönök mindent! – Ezekkel a szavakkal a másik nyakába borult, de azért folytatta: - Nagy változásokon mentél keresztül az utóbbi időben. Ez azt hiszem a szüleid sajnálatos halálának tudható be. De a lényeg az, hogy visszafogtad az egód, és végre magadat adtad. Az igazi James Pottert. És ez az illető olyan szeretnivaló! Olyan édes. De én olyan buta voltam! Fel se tűnt! Mindig elküldtelek! Aztán egyszer csak nem jöttél többet. És én ekkor kezdtem el érezni, hogy mennyire más vagy már, hogy mennyire hiányzol, és hogy mennyire szeretlek.

A szemébe nézett, egy finom csókot lehelt az másik ajkára, és úgy mondta:

- Szeretlek, James Potter! Veled akarok lenni! Csak veled! Senki mással!

A fiú boldogan vette tudomásul, hogy már többé nincs egyedül. Most már Lily lesz a családja. És ez nagyon jó…






*Most hagyjuk figyelmen kívül, hogy meg kellett volna halnia. Ez egy happy sztori.