Ruby:

Perselus Piton éppen édes álmát aludta. Az „édes” jelző nem véletlen, valóban szép képek peregtek le csukott szeme előtt.

Egyetlen szerelméről, Lily Evansről álmodott. Bár a nő már évek óta meghalt, minden éjjel találkozott vele az álmok szelíd lankáin.

Ma éppen az angyal Lilyvel álmodott. A nő dús, hosszú, sötétvörös haja fölött arany glória lebegett. Lenge, fehér ruhát viselt, angyalszárnyai voltak.

A mennyországban lebegett. Puha bárányfelhőkön lépkedett, haja meg-meglibbent a könnyű, meleg szellőtől.

Aztán ránézett. Rá, Perselus Pitonra.

- Megbocsátok neked! Megbocsátok neked mindent!

Perselus elképedt ezt hallva. Komolyan? Lily Evans igazán megbocsátja neki azt a ballépést? Nem gondolta komolyan, de emiatt elvesztette a nő barátságát. És most elfelejti neki?

Biztos döbbent arcot vághatott, mert a nő nevetni kezdett. Nem gonoszan, nem kárörvendően. Igazi angyali kacajt hallatott.

Szép arcán a mosolygás következtében kis gödröcskék keletkeztek, hófehér bőre azonban teljesen kisimult. Még szebb látványt nyújtott, mint ezelőtt.

Perselus csak nézte az egyre csak kacagó angyalt. Elmerült a csillogó, smaragdzöld szemeiben, mint a fáradt vándor a hűs patakvízben. Gyönyörködött szemeiben, arcán, mosolygó száján, a tökéletes alakján.

Abban a pillanatban ő is olyan boldognak érezte magát. Végre megbocsátott neki. És most élete végéig a gyönyörködni fog ebben a szép angyalban.

Észre sem vette, hogy ez nem a valóság, csak egy álom. Egy gyönyörű álom…