Ruby:

Bizonytalanul tolom magam előtt a kulimat, miközben Alice oldalán baktatok. Újra a 9 és 3/4-ik vágányon vagyunk.

Régen mindig nagyon örültem, amikor elérkezett a nyár vége, és visszamehettem az enyéim közé. Nagyon szeretem a szüleimet, és persze hiányoznak tanév közben, de ők nem tudnak varázsolni, én pedig tudok. Ugyan úgy nem valóak az én világomba, mint én se az övékbe. Úgyhogy hiába szeretem őket annyira, az én otthonom a Roxfort a családom pedig a varázstudó emberek közössége.

Na, jó, azért nem mind. De mondjuk Alice. Olyan jó volt náluk augusztusban! Tényleg olyan, mintha a testvérem volna. És ott van még... A francba! Miért nem tudok még egy olyan embert mondani, akit a családomnak tekinthetnék? Hiába kedvel sok ember, de csak Alice-szel van bensőségesebb kapcsolatom. Gáz vagyok. Nagyon gáz. Mindenkinek van legalább két-három barátnője, haverja, akiket a családjának nevezhet, amíg suliidő van, én viszont csak egy emberről mondhatom el mindezt. De az is több, mint a semmi.

Abba az irányba pillantok, ahol Alice van. Eltűnt! Hol van Alice??? Áh, látom már: megint Frank száján lóg. Ennyit az "ez is több mint a semmi" dumáról. Ezek már megint reggeltől estig egymás nyakán fognak lógni, és akkor nekem ki marad? Igen, egyszerű a válasz: SENKI!

De tavaly is túléltem ezt, idén sem halok bele. Majd lógok Per... Te jó ég, de hülye vagyok! Perselus Piton már nem nevezhető a barátomnak. Ezt sosem fogom neki megbocsátani, azt hiszem.

Na jó, ha Persike kilőve, akkor majd Remus! Oh, a fene! Vele meg rosszban vagyok, amióta Potter bebizonyította, hogy ő tényleg a világ legnagyobb tahója.

Mondjuk megértem, hogy szolidaritást vállal a legjobb barátjával, én se tenném másképp a helyében. De akkor most mi lesz, amikor járőrözünk? Nem szól hozzám? Keresztülnéz rajtam? Te jó ég! Mi lesz itt!

- Óóó, kit látnak szemeim! - kezdte mímelt örömmel egy mély fiúhang. - Mi van Evans? Jól telt a nyár? Vagy valaki megint beleszólt esetleg az életedbe? - gúnyolódott.

- Hagyjál békén Potter!

- Jaj, csak nem sértettem meg piciny, érzékeny lelkedet? - folytatta.

- Én a helyedben nem szívóznék egy prefektussal, aki mellesleg pikkel is rád.

- Hűha, Evans, most aztán jól rám ijesztettél! Előléptél tanárnak, hogy pikkelhetsz rám? És mit tanítasz? Hogy hogyan legyünk köcsögök azokkal, akik szeretnek minket? Mert ahhoz te nagyon értesz, hogy hogyan marj el magad mellől mindenkit- a végén már rettenetesen dühös volt, éreztem a hangján. Már nem a gúny áradt belőle, hanem e tömény gyűlölet. Viszont engem is nagyon felhúzott.

Nem is emlékeszem, hogy mikor vettem elő a pálcámat. Igazából fel sem tűnt volna, hogy a kezemben markolászom olyan hévvel, hogy belefehéredtek az ujjaim, hogyha nem kezd el arany szikrákat szórni. Hallom, hogy Potter még magyaráz valamit, de az idegesség teljesen elönti az agyamat, nem is értem, hogy mit mond. De azért néhány szó nagy nehezen csak átverekedi magát a tudatomig: mint a 'szadista', 'kőszívű' és 'üldözési mániás'. Már teljesen felmegy bennem a pumpa, nem tudom kontrollálni magamat. A pálcám magától cselekedett: kombinált átkot és ártást lőtt Potter irányába, amelyek célt értek. Így jó 10 métert repült, és össze volt csomózva a nyelve. Örülök a saját diadalomnak e fölött a beképzelt fölött. Elégedetten tolom tovább a kulit a vonat felé, és közben gondolkodom.

A fülemben visszhangzanak Potter sértései, amiket a fejemhez vágott. És nem az fáj, hogy valaha valaki, így mert beszélni velem, hanem, hogy igaza volt. És pont Potter. De igaza volt. Ebben a szorult helyzetben, hogy senki nem jött segíteni, hogy senki nem szólt rájuk, hogy senki nem védett meg, most kezdem el igazán érezni, hogy mennyire magányos is vagyok. Nem érdekel senkit, hogy mi van velem, hogy ki sérteget, ki bánt. Nincs már mögöttem senki. De nem fogom feladni a büszkeségem! Nem és nem! Menjek oda Pitonhoz és kérjek én elnézést, hogy lesárvérűzött? Én könyörögjek bocsánatét Potternél, amiért szétszakított a pasimmal? Azzal a Johnnal vagy Jackkel, vagy hogy is hívjákkal? Az ő hibájuk, és nálam nem megbocsátható a 'sárvérű' kifejezés, illetve, ha valaki belepiszkál az életembe, Úgyhogy ezen az úton egyedül kell végig mennem. De lehet, hogy lesz majd más. Ki tudja, mit hoz a jövő, mit tartogat a sors?

Közben felraktam a poggyászom, és most egyedül ülök egy fülkében. Nyílik az ajtó, Alice néz be rajta, közben Frank kezét szorongatja:

- Figyu, Lily! Ugye nem baj, hogyha inkább a Tekergőkkel ülök? Frank velük utazna inkább, és tudod, milyen régen nem láttam.

Megértően és beleegyezően bólintok. Kihúzza a fejét, bezárja a tolóajtót, és tovább ballag Frankkel kézen fogva a Tekergők kupéja felé.

Alice után alig két perccel feltűnt a színen Avery és Mulciber.

- Nocsak! A kis sárvérű egyedül van! Sectumsempra!

Vér folydogál belőlem mindenhonnan. Érezem, hogy csorog a bőrömön, de nincs időm törődni vele. Én is gyorsan előveszem a pálcám, egyetlen hátráltató ártással kiröpítem mindkettőt a fülkéből, és mágikusan bezárom a tolóajtót, hogy nehogy visszajöjjenek.

Megvizsgálom magamat. Vagy ötven kisebb sebből vérezem. Gyorsan összeforrasztom a hegeket, és eltüntetem a vérfoltot. És azon gondolkodom, szóljak-e erről McGalagonynak. Végül is a nem mellett döntök, mondván, hogy tőlem már megkapták a magukét.

Indul a vonat, és én is indulok a prefektusok gyűlésére. Út közben találkozom Remusszal. Köszönök neki, de ő csak egy morgásra méltat.

- Most miért csinálod ezt? - szegezem neki a kérdést, rövid, néma baktatás után.
- A legjobb barátom lelkébe gázoltál bele- mondja nemes egyszerűséggel.
- De neked mit ártottam?
- Semmit. Én csak egyszerűen szolidaritást vállalok Ágassal. Bocs, de azt hiszem, hogy igazságtalan voltál vele. Ne, ne is vitatkozz! - mondja, mivel valóban ellenkezni akarok. - Ebben nekünk van igazunk, és amíg nem vagy hajlandó tovább látni az orrodnál, nem fogod ezt elismerni. Szóval felesleges bármit is mondanod! - ezzel előresiet, hátrahagyva engem.

Ez után a beszélgetés után nem érzem magam túl jól lelkileg. De megértem, hogy a barátja mellett áll. Most tovább megyek, mert végül teljesen el fogok késni a prefektusgyűlésről.

***

Most, hogy túl vagyok egy rémesen magányos vonatúton, jól esik emberek között lenni. Szerencsére tudtam beszélgetni a kastély felé jövet néhány kedves évfolyamtárssal. Kérdezték, hogy milyen volt a nyári szünet, meg hasonlók. Kár, hogy nem griffendélesek, mert akkor legalább nem kéne csöndben végigülnöm a vacsorát. De hát, ez van, ezt kell szeretni.

Dumbledore professzor szólásra emelkedik, hogy elmondja szokásos éves beszédét, arról, hogy nem kéne éjszaka a folyosókon mászkálni, illetve a Tiltott Rengetegbe menni. Ez főleg Potternek és a sleppjének szól, de ők szokás szerint már megint rá se bagóznak az igazgatóra.

***
Ezen a napon pont egy hete, hogy megérkeztünk a Roxfortba. Eléggé magányosak voltak az utóbbi napok. Alice-t csak reggel és este láttam, nap közben csak órákon. Néha beszélgetünk, olyankor minden olyan jónak látszik, de aztán feltűnik a színen Frank, és annyi a jó hangulatnak. Még szerencse, hogy az órák közti szünetben összeakadok néhány ismerőssel, akikkel beszélgethetek, mert különben akár némasági fogadalmat is tehetnék, nyugodt szívvel.

Jézus! Potter veszély! Hová bújjak? A múlt héten is folyamatosan csesztetett valamivel. Egyfolytában beszólt, parodizált és kicikizett. A sok liba, most nagyon örül, mert úgy tűnik, Potter végre kiszeretett belőlem. Ezért mostanában mindig ott riszálják magukat előtte, és bájolognak vele. De nem jön be nekik, úgy tűnik, az a tetű most nem csajozik. Érdekes, tavaly ilyenkor már túl volt legalább két 'barátnőn', most meg rájuk se hederít. Talán beteg? Na, mindegy ez nem az én dolgom szerencsére. Inkább azt mondja meg vaki, hogy hová tűnjek, mielőtt ő is észrevesz?

- Áh, Evans professzorasszony! - Basszus! Észrevett! Egyébként professzorasszonynak hív azóta a pikkelős megjegyzésem óta, és ez nagyon idegesítő. - Mi van szívkirálynő? Ma milyen kényszerképzeted van? Ki teszi tönkre az életed, hm?
- Csak te, de már lassan megszokom! - mondom könnyednek szánt hangon, de igazából megremegtek a hangszálaim az idegtől.
- Jaj, hát tényleg! Itt a rossz, gonosz Potter bácsi! Húúúú! - parodizál. - Evans, te nagyon gáz vagy!
- Akkor te a gáz csajokra buksz?
- Miért? Ilyen egoista vagy, hogy azt hiszed, szeretlek?
- Nem, mert már párszor a tudtomra adtad, hogy nem így van, az én kifejezett örömömre. De régen...
- Mindenkinek lehetnek ballépései.
- Hm... A Nagy James Potter csak nem bevallotta, hogy ő sem tévedhetetlen?
- De az is lehet, hogy simán csak te golyóztál be. Ezt pedig valószínűbb. Mit szedsz? Extasyt, Speedet?
- Nagyon rossz a dumád.
- Te meg nagyon rögeszmés vagy!
- Utállak!
- Gyűlöllek!
- Én még jobban!
- Nem! Én jobban!
- Én!
- Én!
- ÉN! - hallom, hogy mindenki rajtunk nevet. Szerencsére pont becsöngetnek, jön a tanár, és nem kell tovább folytatni ezt a gyerekes vitát, amit tulajdonképpen én kezdtem. Nem, nem én. Ő kezdett el megint szívózni. Bár én kezdtem el ezt a ki kit utál jobban játékot. Na, mindegy. Végül is ha belegondolok, tényleg nevetségesek lehettünk. De én utálom őt jobban. Csak azért is!

***

Ma szeptember 24-e van. Még kábé 3 óráig. Most éppen hallgatózom.

Alice nagyon furcsa nekem újabban. Túl sokat lóg Siriusszal, Remusszal meg Peterrel, de csak amikor nincs velük Potter. És mindig sustorognak valamiről. Olyan, mintha tervelnének valamit.

Mikor próbálom tőle kideríteni, hogy miről dumál velük ennyit, egyszerűen elereszti a kérdést a füle mellett.

Már rég elmentem lefeküdni, mikor eszembe jutott, hogy lent hagytam a bűbájtan házimat, és lejöttem, hogy elvigyem, nehogy valaki lemásolhassa. De mikor be akartam lépni a klubhelyiségbe, láttam, hogy itt ül az én drága barátnőm a Tekergőkkel, kivéve persze Pottert.

- Nekem se tetszik ez. Valamit tennünk kell.
- Ezt a hadiállapotot már nem bírom tovább elviselni.

Hm... vajon most arról van szó, hogy mit csinál Tudjukki? Remélem, nem akarnak szembeszállni vele. Egy perc alatt végük lenne! Ugye nem? UGYE NEM???

- Mi van Evans? Nem tudtam, hogy a professzorasszonyok is szoktak hallgatózni - hallok egy gúnyos hangot a hátam mögött, melynek ki más lehetne a gazdája, mint az az idióta Potter.
- Nem hallgatózom! - vetem oda sértetten, ami hazugság, mert nagyon is hallgatózom,de ez most teljesen lényegtelen.
- Oh, nem tudtam, hogy így csinálnak azok is, akik nem hallgatóznak! Én mindig tanulok valami újat tőled Evans professzorasszony!
- Az rád fér! Legalább nem maradsz hülye!
- Sértegess csak nyugodtan! Rólam lepereg!
- Persze, mert olyan öntelt barom vagy!
- Nem azért. Hanem mert te úgyis csak azért sértegetsz, hogy megbánts.
- És mégis mi okom lenne arra, hogy ne bántsalak meg?
- Emlékeztetnélek arra az apró tényre, hogy valaha nemhogy nem sértegettél, még a barátodnak is tekintettél.
- Akkor is jó nagy hülye voltam.
- Úlálá! A kis mindenható okoska, elismeri, hogy tévedett!
- Én el szoktam ismerni, mert nem vagyok annyira eltelve magamtól, mint...
- Mint én? Hát igen. Én olyan öntelt barom vagyok, de most komolyan! Nem is tudom, hogy miért kedvel a fél iskola!
- Na, ezt én se tudom... elég nagy baj már a világnak, hogy az ilyen önimádó seggfejeket szeretik, mint amilyen te vagy!
- Mert kiket kéne szeretni? A rögeszmés ostoba tyúkokat, akik folyamatosa abban a kényszerképzetben élnek, hogy tönkreteszik az életüket?
- Tökre is tetted!
- És mégis mivel, ha szabad kérdeznem???
- Hááát.. őőő...
- Talán azzal, hogy kedves voltam veled? Vagy azzal, hogy szeretni mertelek? Hú, ezek komolyan, akkora vétkek, mint a Roxfort kétszer! És akkor elárulnád végre, hogy tulajdonképpen miért is utálsz?

Leblokkoltam. Segítség! Mit is csinált? Már úgy nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy utálom. De nem tudom miért. Mi van ilyenkor? Most mit mondjak? Merlinre, valaki segítsen nekem!

Halovány emlékképek. Veszekedés a nagyterem előtt. Egy fiú egy másik lánnyal az oldalán. Ki az a fiú? Veszekedés az egyik folyosón.

- "Na, jó, nekem ebből elegem van. Egy ilyen dilis némberbe, mint te, nem is tudom, hogy hogyan lehettem szerelmes! Mindenesetre: engem felejts el egy életre, és nem hiszem, hogy valaha randira hívlak még!"

A fene egye meg! Miért nem jut több az eszembe? Ezzel nem megyek semmire. Mit csinált? Merlin Szent Gatyája! Ebből már nem fogom tudni kihúzni magam. Inkább színpadiasan és sértetten le kéne lécelni. De így nem tudom meg mit akarnak Alice-ék... Na, mindegy. Ez most fontosabb!

- Hát te aztán olyan tudsz lenni! - mondom végül ingerülten, megrázom magamat, csúnyán nézek, sarkon fordulok, és fölfelé viharzok a csigalépcsőn. Még egy hang utánam szól tömény gúnnyal és undorral:

- Szánalmas vagy!