|
Tragikomédia, avagy Shakespeare
Ruby 2010.12.04. 20:07
A dupla-trió hat tagjából négy üldögélt a szobában. Odakint már teljesen besötétedett, csak a lassan dagadó hold fénye világított.
Bent mindenki elfoglalta magát – egészen addig, míg Lye be nem rontott az ajtón. Nem tűnt boldognak.
- Tudja valaki, hová tűnt Dorothy Moseley?
- Ez valami krimi címe? – pislogott fel a könyvéből Ruby.
- Nem, ez a valóság! Volnál olyan kedves és letennéd végre Shakespeare bácsit csicsikálni?
- Már csak egy szín van hátra!
- Délelőtt még nem ez volt nálad – ráncolta a homlokát Bonnie. Fekete hajú barátnője felemelte a Vízkereszt, vagy amit akartok címet viselő kötetet, majd vállat vont. Az előzőt már befejezte délre, a Szentivánéji álmot pedig szinte fénysebességgel lapozgatta.
- Ezt most kérem – vette ki barátnője kezéből a könyvet Lye, miközben megállt a szoba közepén. – Majd holnap visszakapod. Ma éjszaka akció van!
A kijelentését rég nem tapasztalt izgatottság követte. Mindannyian várták már ezt a mondatot, még akkor is, ha hangosan egyikük sem mondta ki.
Bonnie gyorsan vázolta a többieknek, amit Deidarától és Itachitól hallottak, majd ő is az utasításokra várva nézett Natalye-ra.
- Ma este csak mi megyünk – döntötte el a nem hivatalos főnök. Ugyan senki nem tette meg őt az akció vezérének, mégis mindannyian tudták, hogy egyedül neki szabad engedelmeskedniük. Ő volt a detektívösztönökkel megáldott kriminológusuk. – A tekergők nem tudnak semmiről, és azt hiszem, egyelőre ez jobb is, ha így marad. Öten ötfelé megyünk, így nagyobb az esélye annak, hogy találunk valamit. Ha nincs velünk senki, sokkal nagyobb az esélye, hogy nem vesznek észre minket.
- Akkor mindenki szedje össze a TÍPjét – javasolta Jess. – Majd a Dupla-trió csatornáján üzenünk, azt a fiúk nem látják. Dorynak pedig megírhatjuk, hogy ha visszaér, jöjjön utánunk.
- Ez jó ötlet – helyeseltek a többiek.
- Mivel még csak fél nyolc, legjobb lesz, ha egyesével kezdünk el kivonulni a klubhelyiségből, úgy, hogy senkinek ne tűnjön fel – magyarázta Lye.
- Visszakaphatom Shakespeare-t? – pislogott várakozón rá Ruby, mikor a többiek már szedelőzködni kezdtek. – Valamit olvasnom kell, ha egyszer egy csomót fogok várni az akcióra…
Natalye mély levegőt vett, aztán hatalmasat sóhajtott. Kénytelen volt visszaadni barátnőjének a könyvét, de közben a lelkére kötötte, hogy ha maga a reneszánsz író jelenik is meg benne, akkor sem hanyagolhatja a nyomozást.
Megbeszélték, hogy ha csak egyikük is megtalálja azt a bizonyos titkos társaságot – amiről mellesleg a létezésén kívül mást nem tudtak –, akkor már megütik a főnyereményt.
Először hárman – Lye, Suzy és Bonnie – lementek a klubhelyiségbe, hogy fenntartsák a látszatot, miszerint a dupla-trió nyilvánosan is megjelenik. Eközben Jess útra készen várt a szobájukban a megfelelő alkalomra, mikor kiosonhat.
Úgy tervezték, hogy ő lesz az első, aki kereket old, Suzy a második, Ruby a harmadik, Bonnie a negyedik, Lye pedig az utolsó.
- Két perc – nézett az órájára Jess. Felsóhajtott és lassan ülésbe tornászta magát, szedelőzködni kezdett. Búcsút intett még mindig olvasgató barátnőjének, aztán lelopakodott a klubhelyiségbe. Látta, hogy az egyik fotelben ott üldögél Remus, mellette pedig a többi tekergő és a három dupla-triós lány. Nagy levegőt vett és átvágott a kis nappalin, míg magában fohászkodott, hogy senki ne vegye őt észre.
Csak akkor lélegzett fel, mikor már elhagyta a tornyot és ráállt a neki kijelölt pályára…
*****
A kviddicspályán hét fiú álldogált, mindegyikük kezében seprű volt, mégsem emelkedtek fel a magasba. Már fél órája megkezdték az edzést, mégis csak sutyorogtak a hidegben, nem gyakoroltak.
A lelátó alatt eközben két didergő griffendéles leste minden mozdulatukat. Igazából egyikük sem értette pontosan, miért nem történt semmi.
Idegesen mocorogtak egymás mellett, kezdtek feszengeni.
- Mégis miféle edzés ez? – mormolta William Hestings, a Griffendél csapatkapitánya.
- Valami agytorna lehet – húzta el a száját Dorothy Moseley, a magyar lányok kviddicscsapatának vezetője. Kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hátha észrevesznek végre valami olyat, amire eddig nem figyeltek fel.
Mikor látták, hogy így esélyük sincs bármit is kifigyelni, összenéztek és bólintottak. Eldöntötték, hogy kicsit közelebb merészkednek a mardekáros bandához, hátha legalább el tudnak csípni pár szót a beszélgetésből.
Így történt, hogy egészen a pálya széli árokig ellopakodtak, ahol ugyan nagyobb volt a lebukás veszélye, mégis több eredménnyel kecsegtetett.
- Mondd már el! – nyüstölte az egyik terelő Mortont, a kapitányt.
- Nem tehetem – rázta a fejét a fiú. – Még nem érkezett el az ideje.
- Mi vagyunk a legbelsőbb embereid – emlékeztette őt az őrző. – Nekünk kell a legtöbbet tudnunk az ügyletekről.
- Mindent meg fogtok tudni a gyűlésen!
Dory úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Hirtelen meg is szédült, így kénytelen volt belekapaszkodni a mellette lapuló karjába. Olyan erősen szorította, hogy Will kérdően pillantott rá válaszként.
Ő csak megrázta a fejét és próbálta minél jobban hegyezni a fülét. Meg kellett tudnia mindent erről az újabb gyűlésről, amit csak lehetett.
- Akkor legalább azt áruld el, milyen az Ő utasítását hallani! – kérte sóvárogva egy hajtó. Will értetlenül bámult hol a különös társaságra, hol „bűntársára”, ám ez utóbbi ugyanolyan tanácstalanul pislogott vissza rá.
- Na, nem közvetlenül az ő utasításai – legyintett Morton, de látszott rajta, hogy valamire nagyon büszke. Dorynak nem tetszett ez a párbeszéd. Egyre rosszabb érzései támadtak, és hirtelen szeretett volna elmenekülni, ugyanakkor valami odarögzítette, ahol állt.
- Ezek mégis miről beszélnek? – ráncolta a homlokát Will.
- Fogalmam sincs, de mennünk kellene – motyogta kétségbeesetten Dory. Volt egy olyan érzése, hogy ha a mardekárosok észreveszik őket, akkor nem jutnak vissza egy darabban a kastélyba. Ő nagyon is sejtette, kikkel álltak szemben. Egy titkos társaság krémjével, akik minden bizonnyal nem jótékonyságból járnak klubéjszakákra.
A kviddicscsapat egy része ekkor felkapta a fejét, többen is arrafelé fordultak, ahol a két griffendéles lapult. Will karja automatikusan Dory válla felé lendült, ösztönösen magához húzta a lányt. Mindketten remegtek – egyikük a rémülettől, a másik az izgalomtól.
Az egyik terelő tett pár lépést feléjük, aztán hirtelen megtorpant, megrázta a fejét és visszafordult.
A leselkedők fellélegeztek, mikor már nagyobb biztonságban érezték magukat. Legnagyobb meglepetésükre a kviddicscsapat kilenc óra tájékában kivonult a pályáról, anélkül, hogy akár csak egyszer felrepültek volna. A labdákat ki sem hozták…
- Ez meg mi volt? – csóválta a fejét Will, mikor a mardekárosok már hallótávolságon kívül kerültek. – Mert edzés nem, az fix.
- Hó ég – nyögött fel Dory, mikor összeállt benne a kép.
Az edzés csak egy alibi volt, amivel megtéveszthettek mindent és mindenkit. Azért ilyen későre kérték el a pályát, hogy senkinek ne tűnjön fel, ha késő este a folyosókon lófrálnak.
Amikor a lány magában tisztázott minden kérdést, rémülten nézett a még mindig őt bámuló fiúra. Sejtette, hogy már nem volna ideje visszamenni a Griffendél tornyába figyelmeztetni barátnőit.
- Ma lesz a titkos gyűlés! – jelentette ki. – Sőt, mi több, most azonnal! Utánuk kell mennem…
Már fordult is, de nem tudott elszaladni. Egy hűvös kéz ugyanis a csuklója köré kulcsolódott, amikor pedig felpillantott fogva tartója arcára, hirtelen mindent elfelejtett, amin addig gondolkodott. Egyedül azt látta, hogy Will nem akarja őt útjára bocsátani, hogy a szemében aggodalommal vegyes félelem csillan.
Egy hosszú percig farkasszemet néztek, aztán Dory lehajtotta a fejét, a fiú pedig felsóhajtott és eleresztette őt.
- Sajnálom, Will – suttogta a lány, és még mielőtt a griffendéles kapitány bármit tehetett volna, futásnak eredt. William Hestings pedig egyedül maradt a sötét kviddicspályán, egyedül a borús gondolataival és a csalódással. Azt hitte, ha elengedi, Dory vele marad.
*****
Szaporán vette a levegőt, olyan gyorsan szedte a lábát, ahogyan csak tudta, közben idegesen fordult hátra újra és újra. Mögötte a cipők kopogása egyre hangosabb lett, egyre közelebbről jött a nyugtalanító hang.
Szúrt az oldala, ahogy kapkodott, hosszú haja újra és újra az arcába röppent, alig győzte kisöpörni a szeméből. Alig kapott levegőt, az ereje már a végét járta, úgy érezte, minden egyes lépéssel ezer kés mélyes a mellkasába.
De nem mert megállni. Azt kívánta, bárcsak belefutna a gondnok karjaiba, szinte vágyott rá, hogy büntetőmunkát kaphasson. Mindent szívesebben elfogadott volna, mint ezt az idegtépő helyzetet. Zaklatottan fordult be egy újabb folyosón, de legnagyobb szerencsétlenségére zsákutcába rohant bele. Rémülten a falhoz lapult, és mikor a magas sarkú kopogása tőle alig két méterre abbamaradt, összeszorította a szemét és elfojtott egy sikolyt.
Kiejtette a kezében szorongatott könyvet, ami tompa puffanással zuhant a hideg kőpadlóra…
*****
A kastély azon része, ahol Suzy sétálgatott, teljesen nyugodtnak és békésnek tűnt. Semmi jel nem utalt arra, hogy ott titkos társaságok készülnek ülésezni vagy mardekárosok akartak rajcsúrzni.
A lány nagyon igyekezett odafigyelni a nyomozásra, azonban minduntalan elkalandoztak a gondolatai. Méghozzá nem is akármerre: a romantika földjére.
Utoljára akkor érzett hasonlót, mikor Regulusszal járni kezdett. Pillangók repkedtek a gyomrában, izgatottság lett úrrá rajta, ahányszor csak eszébe jutottak Brice szavai. Először nem akarta bevallani még magának sem, de a romantikus megnyilvánulásaival a fiúnak sikerült alaposan elbódítania őt.
Igazából még nem akart semmilyen komolyabb kapcsolatot, mert még akkor is rossz érzése lett volna a dologgal kapcsolatban, ha Reg és ő már majdnem három hónapja szakítottak.
- Miért ilyen nehéz az élet? – suttogta, miközben megállt egy ablak előtt. Kinézett az udvarra, ahol természetesen egyetlen lélek sem kószált ilyenkor. Egyedül a hold világított be az üvegen keresztül, így Suzy halványan láthatta a saját, tanácstalan tükörképét. Az ujjait rásimította a hűvös, átlátszó felületre és kifújta a levegőt. Az ablak ettől bepárásodott, a kép pedig elhomályosodott.
Amikor aztán leolvadt a pára az üvegről, már nem csak a saját körvonalait látta tükröződni. Valaki állt mögötte, aki ekkor felemelte a pálcáját és elmormolt egy varázsigét. Habár nem hallotta a szót, Suzy mégis érezte, hogy ez nem volt más, mint egy kábító-átok, amelynek ő volt a célpontja…
*****
Natalye minden sarkon megállt és körülnézett, nem követi-e valaki, nincs-e a láthatáron a gondnok vagy egy mardekáros. A levegő azonban már jó ideje tiszta volt.
Ennek egyrészt megnyugtatta, másrészt aggasztotta. Ha teljesen egyedül van, akkor az egyszerre jelenti azt, hogy nem fog lebukni és azt, hogy ő sem fog lebuktatni senkit.
- Ezek szerint rossz nyomon járok – morfondírozott félhangosan.
Felsóhajtott, még egyszer körbenézett, aztán behúzódott egy függöny mögé és elővette a TÍPjét. Először ellenőrizte, hogy a többiek mind adtak-e jelt a megbeszélt időben, aztán irogatni kezdett.
Itt minden csendes, nem valószínű, hogy a mardekárosok errefelé vannak. Doryról tud valaki valamit?
A válasz egyöntetűen nem volt. Legalábbis majdnem…
- Oké, Ruby biztos megint Kinggel bratyizik a vécében, de Suzy mégis miért nem válaszol?
Végül úgy döntött, még pár percig vár, mielőtt tovább indul, hátha addig kiderül valami három elérhetetlen barátnőjéről. Azonban hiába üldögélt a hideg kőpadlón, senki nem írt neki ezek után.
*****
Hirtelen kivágódott egy ajtó, pont Bonnie orra előtt. Szerencsére még éppen volt annyi ideje, hogy behúzódjon egy lovagi páncél mögé. Nyelt egy nagyot és izgatottan várta a fejleményeket.
A rejtőzködésre igazából nem is volt szükség, ugyanis a teremből távozó személy még csak körül sem nézett. Egyenesen elindult az ellenkező irányba, így sejtelme sem volt arról, hogy nézője akadt.
- Andy Down? – vonta fel a szemöldökét Bonnie. – Mit keres ő ilyenkor a folyosókon?
Azt még megértette, hogy egyszer-kétszer gyanús helyen és időben találtak rá a fiúra, de ez már túlment minden határon. Nem csak feltűnő volt a viselkedése, hanem egyenesen gyanús.
A lány hirtelen elhatározás után a nyomába eredt. Mivel nem azonnal kezdte követni, nem kellett amiatt aggódnia, hogy Andy esetleg észreveszi őt. A távolság már olyan nagy volt kettőjük között, hogy már az is komoly problémát okozott, hogy ne veszítse szem elől a sietős alakot.
Amikor aztán befordult egy sarkon, a fiúnak nyoma veszett. Bonnie hiába nézett jobbra, hiába nézett balra, sehol nem látta őt. Csak állt egy fal előtt, ami elől két irányba is menekülhetett az illető – csak éppen egyik hosszú folyosószakaszon sem látta őt.
Találomra elindult végül jobbra, bár nagyon rossz érzése támadt, ahogy az ismeretlen felé lépdelt a sötétben.
Egyszer csak közeledő léptek zaja ütötte meg a fülét. Először azt hitte, Andy fordult vissza onnét, ahová tartott, aztán rádöbbent, hogy teljesen más járása volt ennek az illetőnek, mint a fiúnak.
Bonnie megtorpant a sötét folyosón és várta, hogy megjelenjen előtte az ismeretlen. Úgy sejtette, talán egy eltévedt külföldi vagy gólya lehet az, hiszen a gondnok lámpával járja a folyosókat, nem vaksötétben.
Az illető egyre közelebb és közelebb jött hozzá, míg nem egyszer csak megállt néhány méterre tőle. Bonnie nem hallott mást, csak egy halk suhogást és suttogást, aztán megpillantott egy kis fényt – a vele szemben álló pálcájának végén. Még látott megvillanni egy zöld szempárt a feketeségben, aztán hirtelen elviselhetetlen súllyal nehezedett rá a fáradtság és összeesett.
*****
Jess ásítozva pislogott be minden terembe, ami az útjába esett. Egyikben sem talált semmi érdekeset. Legszívesebben már ágyba bújt volna, de igyekezett elnyomni a fáradtságát. Neki is fontos volt a nyomozás, akárcsak a többieknek, szeretett volna végre valamilyen eredménnyel előállni. Bosszantotta, hogy szeptember óta nem jutottak előrébb az üggyel. Az pedig még jobban idegesítette, hogy az utóbbi időszakban egyikük sem törődött túl sokat a feladatával.
Mikor végzett az emeletével, úgy döntött, a legveszélyesebb zónában folytatja a keresgélést: egyenesen a mardekárosok szintjén. Volt egy olyan sejtése, miszerint ezen a környéken a legvalószínűbb összefutni néhány szabályszegővel.
Ahogyan azonban megszaporázta a lépteit, feltűnt neki, hogy az ő cipőkopogásán kívül valaki más is zajt csap. Óvatosan hátrapislogott, de nem látott mást, csak egy árnyat.
Elővigyázatosságból a pálcájára csúsztatta a kezét és megmarkolta azt. Próbaként több helyen is bekanyarodott, remélve, hogy követőjétől így sikerül megszabadulnia, de tévedett. Az a valaki, aki a nyomába eredt, nem bizonyult lerázhatónak.
- Ki vagy? – szólt hátra, mikor megunta a macska-egér játékot, de közben nem lassított. Mivel nem érkezett válasz, újból megszólalt. – Barát vagy ellenség? Ha nem szólalsz meg, megátkozlak!
Mivel még két perc múlva sem hallott mást, csak a cipőik kopogását, Jess megelégelte a várakozást, támadott. Ellenfele nekicsapódott a mögötte lévő falnak, ő maga pedig rémülten elrohant a helyszínről. Rájött ugyanis, hogy duplán tilosban járt, mikor megátkozta az illetőt.
Amikor azonban be akart fordulni a következő sarkon, belebotlott egy az előzőnél zömökebb és magasabb alakba. Az új jövevény mély hangon búgott valamit, aztán Jess előtt elsötétült a világ…
*****
Dorynak fogalma sem volt, merre keresse a mardekárosokat. Alig tíz perccel azután, hogy beértek a kastélyba, sikeresen meglógtak előle. Abban legalább biztos volt, hogy nem vették őt észre – ha ugyanis feltűnően követte volna őket, biztosan nem hagyták volna őt büntetés nélkül. Így viszont tanácstalanul tekergett az iskolában.
Kicsit felzaklatták őt a pályán hallottak, nem tudta, mit gondoljon. Ezernyi kérdés merült fel benne, de egyikre sem tudott teljes biztonsággal válaszolni.
Amikor pedig Willre gondolt, egyfajta rossz érzés fogta el. Bűntudata volt, amiért csak úgy faképnél hagyta őt. Attól nem félt, hogy a fiúnak baja eshet, hiszen nem volt az az anyámasszony katonája, meg tudta védeni magát. Egyszerűen csak sajnálta, hogy csak úgy elszaladt. Pont akkor, amikor már kezdtek megbékülni egymással.
Ahogy lélekszakadva futott a folyosókon, egyszer csak egy szintén futólépésben közeledő személy cipőinek kopogására figyelt fel. Már nem volt ideje megállni vagy lassítani – egyenesen belerohant a közeledőbe.
Egy hatalmas csattanás után mindketten hanyatt estek, egyenesen a hideg kőpadlóra. Szaporán vették a levegőt, görcsösen szorongatták a pálcáikat, közben pedig idegesen meresztgették a szemüket, hogy lássák egymást.
- Dory?
- Lye?
- De jó, hogy itt vagy! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Natalye. – A többieket már legalább fél órája nem érem el. Nem írnak vissza, nem adnak életjelet!
- Lye, a mardekárosok – nyögte Dory. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a szúró oldalát és a veszettül dobogó szívét, de csak szakadozva tudott beszélni. – Nem edzenek, csak ürügy kell nekik, hogy éjszaka a folyosón mászkálhassanak. Ma gyűlést tartanak!
Natalye egyetértően bólogatott, aztán megveregette barátnője kezét, hogy megnyugtassa.
- Tudjuk. Őket keressük. Azaz, azt hiszem, most már csak én, a többiekkel fogalmam sincs, mi lehet.
- Most mi legyen?
- Nem tudom. Keressük meg a lányokat? Keressük a mardekárosokat? Vagy mégis mit?
Tanácstalanul egymásra néztek. Hiába várták a választ a másiktól, egyikük sem tudta megmondani, mitévők legyenek.
Végül öt perc tétlenség után egyetértésben indultak el az egyik folyosón – vagy a mardekárosokat vagy barátnőiket keresni.
*****
A sötét folyosón egy lány sietett végig magabiztosan, céltudatosan. Egyáltalán nem félt tőle, hogy valaki meglátja vagy meghallja őt. Keresett valakit.
Nem is kellett sokáig várnia, hamarosan egy másik alak jelent vele szemben. Megálltak egymástól egy méterre, aztán a lány számon kérő hangon tette fel a kérdését:
- Elintézted? – dőlt neki a falnak hanyagul.
- El.
- Mehetünk.
- Még nem.
- Miért?
- Kezet kell mosnom – mormolta az alak. – Vértől mocskosan nem jelenhetek meg nyilvánosan.
- Menjük – lökte el magát a faltól a lány, a másik pedig bólintott és követte őt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
