|
A Hollóhátnál
Ruby 2010.12.04. 20:10
A gyengélkedő ajtaja hirtelen kivágódott, de nem az lépett be, akit Ruby várt. Ő ugyanis azt hitte, hogy Andy tért vissza – esetleg Edwarddal együtt. Helyettük azonban a hiányos Dupla-trió rohanta le őt és a javasasszonyt.
- Mégis mi történt veled?
- Jól vagy?
- Ki bántott?
- Mit bőg King odakint?
Ruby először azt se tudta, hol van, nem hogy a választ a sok kérdésre. Madam Pomfrey, mint pályakezdő, szintén nagyon megrémült a hirtelen jött lányoktól, ezért be is menekült a vett vérmintával egy szobába. Amikor már tiszta volt a levegő, a lányok körülállták barátnőjük ágyát és már vették is a levegőt, hogy újból feltegyék a kérdéseiket.
- Egyszerre csak egyet! – kérte Ruby rémülten.
- Mi történt veled?
- Pff – döntötte hátra a fejét a fekete hajú lány. – Erre nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs. Az egyik pillanatban még menekülök egy rémisztő lányalak elől, aztán a következőben már King kelteget a vécében. Lehet, hogy skizofrén vagyok?
- Nem valószínű – húzta el a száját Lye. – Nem tudod, ki volt az a lány, aki üldözött? Mert nem csak téged kapott el, hanem Jess, Bonnie-t és valószínűleg Suzyt is.
- Tényleg – nézett végig négy barátnőjén Ruby. – Hol van Suzy?
- Jó kérdés – sóhajtott fel Jess.
- Ha már kérdés – kapott a szón Bonnie. – Hogy vagy?
- Eltört pár csontom, bordák meg ilyesmi, de Madam Pomfrey már összeforrasztotta őket. Kicsit még fáj, de egyébként minden oké.
- Nem értem – csóválta a fejét Dory. – Ahogy láttuk, mindent sikerült összevérezned. Minimum bele kellett volna halnod a vérveszteségbe, de inkább múmiává aszalódnod… De nem úgy nézel ki, mint aki elpatkolni készül.
- Nem tudom, mi történt. Lehet, hogy túl sok volt a vérem és kipukkadtam vagy tudom is én!
Erre a feltételezésre mind a négyen megforgatták a szemüket. Tulajdonképpen nem volt olyan meglepő ez az eszmefuttatás – legalább megnyugodtak, hogy barátnőjük még mindig olyan ütődött, mint amilyen volt.
- És a fiúk?
- Mi van velük? – kérdezett vissza válasz helyett a sérült.
- Mit keresnek itt?
- Ja – bólogatott Ruby. – King talált meg, aztán kitalálta, hogy felcipel ide. Még szerencse, hogy félúton összefutottunk Andyvel, mert egyedül nem bírt volna idehozni. Vagy legalábbis köldöksérvet kapott volna…
- És mi baja?
- Semmi. Mi lenne?
- Hát, amikor eljöttünk mellette, nem volt éppen rózsás kedvében – jelentette ki Lye vállvonogatva. – Igazából szerintem bőgött. Andy meg úgy bámult rá, mint aki még nem látott fehér embert és olyan viccesnek tartja, hogy menten elröhögi magát.
Ruby egy darabig csak pislogott rá, aztán megrázta a fejét. Próbálta felfogni a mondat értelmét, de úgy érezte, ez meghaladja az agyi képességét. Túl fáradt volt az ilyesmihez.
- Ó – kommentálta végül, mikor többé-kevésbé összeállt benne a kép. – Hát, mielőtt kiment, azt mondta, hogy nem bírja a vért.
- Váó – vigyorodtak el a lányok.
- Most már értem, Andy miért fulladozott a visszafojtott nevetéstől.
- A lányok szoktak kikészülni a vértől, nem?
- Ez nagyon gááááz!
Mikor végre kinevették magukat, kicsit jobb hangulatban bár, de hozzáláttak a fontos témák megvitatásának. Azaz csak szerettek volna hozzálátni, ugyanis Madam Pomfrey pont ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen. Vele szinte egyszerre visszajött Andy Down is – Edward King társaságában.
- Ki? Mégis ki volt az? – kérdezte felháborodva a javasasszony. Nem konkrét személytől, hanem úgy általánosságban mindenkitől.
- Mi történt? – kérdezte óvatosan Jess.
- Elemeztem a vérmintát – magyarázta feldúltan a Madam. A vér szót hallva Edward jól láthatóan lesápadt. – Valaki beadott ennek a lánynak valamilyen szert, amitől az ötszörösére nőtt a vérmennyisége. Ez nagyon veszélyes! Mégis honnét szerezhetett bárki is ilyen készítményt?!
Mindannyian tanácstalanul meredtek egymásra. Most már Andy is falfehér volt, a keze pedig remegett, mielőtt ökölbe szorította volna.
- Mégis miért adna be bárki is egy ilyet Lightningnak? – törte meg végül a csendet Edward. A cipője orrát nézte, valószínűleg azért, mert nem akart semmilyen véres holmit látni.
- Talán azért, mert megsérült – vont vállat Dory. – Ha nem lett volna ez a sok-sok vér… - Itt tartott egy kis szünetet, hogy kicsit kiélvezhessék a mardekáros fiú arcizmainak összerándulását. - …akkor valószínűleg elvérzett volna.
- Nem értem – csóválta meg a fejét Bonnie. – Ha valaki segíteni akart volna, akkor nem kétes eredetű vackokkal nyomja tele, hanem felhozza ide.
- Talán fel is hozta – mormolta Lye, mire minden tekintet őrá szegeződött. Ő pedig egyenesen Edward Kingre villantotta a szemét. – Te találtad meg őt. Ki tudja, mi mindent műveltél vele, mielőtt felkeltetted…
- Ez felelőtlenség volt, King! – pirított rá Madam Pomfrey. Mindenki egyetértően bólogatott, leszámítva Andyt, aki még mindig úgy nézett ki, mintha sárkányt látott volna és Rubyt, aki nem tudta, mit higgyen.
Edward elhúzta a száját és megforgatta a szemét.
- Komolyan azt hiszitek, hogy beleapplikáltam Lightningba azt a valamit, mikor kikészülök a vértől? Jó ég…
- Akkor hogy voltál képes felcipelni ide? – vágott vissza Jess. A többiek helyeslően biccentettek, látszólag nem csak benne merült fel ez a kérdés.
- Nehezen – hangzott a tömör válasz. Mikor mindenki értetlenül vizslatta őt, Edward körbenézett. – Most mi van? Hagytam volna meghalni?
- Micsoda hős – morogta Bonnie. Ezek után már nem igazán szóltak a fiúkhoz, inkább csak arra vártak, mikor tűnnek már el végre. Előttük ugyanis nem tarthattak komoly taktikai megbeszélést.
A hosszú várakozásnak végül Madam Pomfrey vetett véget, aki mindenkit elzavart a gyengélkedőből, csak éppen Rubyt tartotta ott megfigyelésre. Szerinte ugyanis soha nem lehet tudni, mikor jön ki valamilyen mellékhatása annak a „méregnek”, amit beadtak neki.
A lány még arra kérte barátnőit, hogy vigyenek neki néhány könyvet és ha lehet, keressék meg azt a kötetet is, amit az éjszaka elveszített valamelyik folyosón.
*****
A Griffendél-toronyban a hatodéves lányok szobaajtaja halkan, szinte észrevehetetlenül nyílt ki. Egy vékonyka fénycsík szűrődött be a résen, amit aztán hamarosan eltakart egy árnyék.
Szinte azonnal ismét becsukódott az ajtó, s újra sötétségbe burkolózott a háló.
Valaki óvatos léptekkel a közös fürdőszoba felé settenkedett. Ekkor azonban az egyik paplan alól előbújt egy pizsamás, kócos, de éber lány. Egyenesen a mosdó felé vette az irányt.
- Hol voltál? – kérdezte színtelen hangon.
- A klubhelyiségben – válaszolt rezzenéstelen arccal az éjszakai kóborló.
Mélyen egymás szemébe néztek, de egyikük sem tört meg. A két zöld tekintet hosszú másodpercekig fonódott egymásba, míg végül egyikük meg nem törte a csendet.
- Hazudsz.
- Higgy, amit akarsz – lépett be újra a hálószobába. – Nem tartozom neked magyarázattal.
- Megváltoztál – jelentette ki összeszűkült szemmel a másik. Nem értette, mi történt. – Eddig nem ilyen voltál.
- Jó éjszakát, Evans.
- Hát így állunk… White.
*****
A Hollóhát tornyában már kora reggelről nagy volt a nyüzsgés. Az a hír járta, hogy valaki egy griffendélest hozott fel az éjszaka.
- Xenophilius, mondd, tényleg igaz? – kérdezgették néhányan a szőke hajú fiút. Ő azonban nem akart válaszolni. Csak annyit szeretett volna, hogy hagyják békén. De sajnos hiába ők voltak a Roxfort értelmisége, egy kis pletykára mindenki vevő volt.
- Xeno, te biztosan tudod. Miért nem mondod el nekünk?
„Mondja a nyavalya!” – bosszankodott magában. Különben is, megígérte Brice-nek, hogy hallgat. Csak hát ez nehezen volt kivitelezhető, mikor egy jól megrakott tálcával masírozott át a klubhelyiségen. Hogy miért? Mert a lánynak ennie kell.
Nagy nehezen végül sikerült átverekednie magát a kíváncsiskodókon, hogy aztán felmehessen a hálószobájukba. Természetesen a többiek még mindig odafent lustálkodtak – vagy bámulták a francia osztálytársuk ágyában szuszogó szépséget.
- Valaki meglátott téged az éjjel, Brice – nyitott be Xenophilius Lovegood. – Az egész Hollóhát a barátnődről beszél.
- Tényleg, mondd el még egyszer… hogyan is találtad? – nézett fel egy álmos, francia srác, mire Brice, aki az ágya szélén ült, végigsimított angyala arcán.
- Egy folyosón találtam meg, ájultan. Nem hagyhattam ott – tárta szét a karjait. A többiek megértően bólogattak. Számukra ennyivel is volt intézve az ügy. Nem úgy Xenophilius.
- Mit kerestél te az éjszaka közepén odakint?
Erre már mindenki felfigyelt. Néhányan egyetértően bólogattak, mások halkan megismételték a kérdést. Brice alig láthatóan nyelt egyet, majd megvonta a vállát és zavartalanul mondta:
- Van egy griffendéles, aki gyanús nekem. Őt követtem, de aztán elvesztettem szem elől. Akkor találtam Suzyt.
Ahogy a lányra nézett, valami különös volt a tekintetében. Valami olyasmi, amit a szobatársai eddig még nem láttak a szemében. Nem tudták volna megmagyarázni, pedig egy a valami a féltés volt.
Brice meg akarta védeni a lányt. Amióta megismerte, egyre csak egyfajta ösztön hajtotta, mindig csak azt hallotta: védd meg, védd meg!
Nem is csinált mást, csak hallgatott arra az elszánt hangra.
Akkor is ez járt a fejében, amikor felfigyelt arra a gyanús alakra… Akiről aztán be is bizonyosodott, hogy valami nagyon rosszban sántikál.
Amikor idáig ért az eszmefuttatásában, Brice keze ökölbe szorult. Legszívesebben a saját kezével kezdte volna fojtogatni azt a figurát. Ekkor azonban valami elvonta a figyelmét. Mégpedig az, hogy a mellette fekvő lány lassan ébredezni kezdett. Abban a pillanatban a fiú összes haragja és negatív gondolata elpárolgott és végtelen törődés vette át a helyét.
- Hol vagyok? – kérdezte kótyagosan Suzy. A szemét még nem nyitotta ki, mert az ablakon át beáradó fényár túl erős volt neki.
- Jó helyen – mosolyodott el Brice. – Az egyik folyosóról hoztalak be az éjszaka. Elájultál…
- Ó – nyúlt lassan a halántékához a lány. Lassan kezdtek eszébe jutni az előző este történései, az őt ért támadással együtt. – Persze. Hány óra van?
- Fél hét – szólt közbe Xenophilius, akinek nem tetszett annyira, hogy egy vadidegen lány van a szobájukban. Lerakta a reggelire beszerzetteket a vendég elé, majd összeszedte a holmiját és inkább távozott.
Suzy felvont szemöldökkel nézett utána, a többiek pedig csak lemondóan csóválták a fejüket.
- Ő meg kicsoda? – kérdezte a lány.
- Ő Xenophilius Lovegood – mutatta be az egyik fiú. – Nagyon okos, de nagyon őrült is. Én azt javaslom, ne foglalkozz vele!
- Egyél egy kicsit – noszogatta Brice a vendégét. – Xeno neked hozta.
- Köszönöm – ült fel Suzy –, de mennem kellene. A barátaim már biztosan keresnek, nem hiszem, hogy tudják, hol vagyok.
- Igazad van – bólintott a francia fiú, miközben igyekezett megtartani az arcán legalább egy halvány mosolyt. Nem akarta mutatni a csalódottságát.
Felállt az ágyáról és kikísérte a szobából a lányt, átvezette a klubhelyiségen, ahol ügyet sem vetve a kíváncsiskodókra, utat tört kifelé.
Egészen a Griffendél tornya felé vezető folyosóig nem tágított mellőle, ott azonban kénytelen-kelletlen elbúcsúzott tőle.
- Köszönök mindent, Brice – mosolygott rá Suzy, mielőtt eltűnt volna a fiú szeme elől.
*****
Ásítozva fordult be a sarkon, miközben azon gondolkozott, hogy hogyan úszhatná meg aznap a tanítást. Nem akart ilyen fáradtan beülni az óráira. A háta közepére kívánta a hosszú és kínkeserves éjszakát…
Ekkor egy ismerős alakot látott bemenni egy üres terembe, mire egy kicsit éberebbé vált. Gondolkozás nélkül utána ment.
Amikor azonban átlépte a küszöböt, egészen mást látott, mint amire számított. A fiú egy padra támaszkodott, görcsösen szorította az asztallapot és lehajtotta a fejét. Pont háttal állt neki, így az arcát nem láthatta.
Kicsit közelebb sétált hozzá, de még mielőtt megszólíthatta volna…
- Az én hibám.
- Mégis miről beszélsz, Down?
- Hát erről – morogta a fiú, majd elővett a zsebéből egy cukorkát és odadobta a mögötte állónak. A piros papírba csomagolt édességen jól láthatóan ez a felirat állt: Vérsokszorozó.
- Hiszen ez…
- Igen, King. Tőlem van…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
