Ruby:

Az ablakon kinézve láttam, ahogyan nagy pelyhekben hullott a hó, hogy aztán a földre érkezve vastag takaróként borítsa a talajt. A sötét eget teljes egészében eltakarták a felhők, melyek vígan ontották magukból a megannyi fehér kristályt. Gyönyörű látvány volt, ahogyan azok a szél felhívására keringőt jártak útközben, valamint időnként megálltak egy-egy fenyőfa tűlevelein megpihenni.

Elkalandozva sóhajtottam fel és kényszeredetten elszakítottam pillantásomat az ablakon túli világról, hogy visszatérjek a szobába, ahol kellemes meleg uralkodott. Ismét kezembe vettem a csomagolópapírt, hogy folytathassam a félbehagyott műveletet, jelesen, hogy az utolsó ajándékot is beborítsam karácsonyi mintás papírral.
Egy újabb évet hagytunk a hátunk mögött, ismét elérkezett a Szenteste. A karácsony a szeretet ünnepe, én mégis rendszerint egészen az utolsó pillanatig idegeskedni szoktam. Soha nem volt érzékem az ajándékozáshoz, mindig rengeteget kellett törnöm a fejemet, ha ki akartam találni valamit, amivel megörvendeztethetem szeretteimet.

Idén ennek ellenére nem volt olyan nehéz dolgom – valahogy minden jött magától. Ott álltam a szoba közepén, öt ugyanolyan formájú csomagocskával a kezemben, arra várva, hogy barátnőim szólongatni kezdjenek. Úgy döntöttünk, mivel a családunk többi tagjának problémás lett volna vendégül látni minket az ünnepekre, inkább hazalátogatunk a mi drága szülőhazánkra, Magyarországra.
Azóta a nyári nap óta nem láttuk régi otthonunk határait, mikor felszállt a repülő, mely Angliába vitt minket. Moxfortba ugyan nem mehettünk vissza, de kedvelt hegyi üdülőnk tárt karokkal várt minket, hogy közösen eltölthessük a szünetet. A tekergők szerint felesleges volt eljönnünk az iskolából, ha egyszer tölthettük volna velük is a karácsonyt, mi azonban hajthatatlanok voltunk; egy kis nyugalomra és nosztalgiára vágytunk. Nem mellesleg végre ismét gyakorolhattuk anyanyelvünket, senki sem kényszerített az angol használatára.

- Ruby, gyere, ajándékozás van! – kiáltott fel magyarul Dory a lépcsőről, aztán hallottam is, ahogyan visszatrappol a földszinti nappaliba. Lelki szemeim előtt még mindig a tavalyi karácsony lebegett, mikor is minden csupa pörgés és kacagás volt.
Elmosolyodva öleltem magamhoz a kezemben tartott csomagokat, majd megindultam a szobám ajtaja felé, hogy aztán én is csatlakozhassak barátnőimhez. Már mind az öten odalenn üldögéltek a kanapékon és a földön – kinek hol volt kellemesebb. Én az üresen árválkodó fotelbe huppantam le, majd elvigyorodtam, várva, hogy Natalye belekezdjen nyitóbeszédébe.

- Boldog Karácsonyt! – Csupán ennyit mondott, mire mindannyian egymás nyakába akartunk ugrani, természetesen eredménytelenül. Kicsi a rakás típusú emberhegy keletkezett Lye hátán, mi pedig csak nevettünk és mindenkit ölelgettünk, akit csak értünk.
- Hihetetlen, hogy itt vagyunk! – jelentette ki Jess vidáman.
- Az bizony! – helyeselt Suzy. – Már azt hittem, soha nem látom viszont a mi kis vendégházunkat, vagy akár csak az országot…
- Én csak azon lepődtem meg, hogy a szüleink hajlandók voltak finanszírozni a költséges repülőutat – mondta Bonnie olyan hangon, mintha ennek ellenére is zökkenőmentesen eljutottunk volna ide.

- Most jöhetnek az ajándékok – vezényelt Dory, mire mi helyeseltünk. Mindenki felkapta a saját szétosztani kívánt kupacát, és hamarosan elkezdődni látszott a hatalmas káosz. Ezt megelőzendő szólt közbe Jess és Lye egyszerre:
- Állj!
- Szerintem is jobb lenne, ha valami rendszer szerint csinálnák – bólogattam. – Mi lenne, ha mondjuk ide letenné mindenki Suzy ajándékait, mellé Bonnie-ét és így tovább?
- Van benne valami – helyeselt Dory, majd öt felé osztotta a kezében tartott holmikat. Én erre nyitottam egy hatodik kupacot is, aztán a maradék négy csomagot is a megfelelő helyre szortíroztam.

Mikor ezzel végeztünk, mindenki felkapta a saját ajándékait, hogy kibonthassa őket. Én is letelepedtem a fotelembe és lassan elkezdtem megszabadítani újdonsült holmimat a csomagolópapírtól.
Fél szemmel láttam, hogy Natalye kapott néhány könyv és képregény keveréket – amit szakszóval mangának hívnak –, egy kis üveg házi csoki likőrt, valamint egy cd-t. Ez utóbbi minden bizonnyal tele van olyan dalokkal, amiket eddig csak interneten hallgathatott.

Dory szinte mindenkitől valami jelképeset szerzett be – természetesen Willel való nézeteltérésére való tekintettel. Ilyen volt például az „Együtt Hestings ellen” feliratú póló és az új darts, ami természetesen a griffendéles kapitányt tűzte ki célnak. Találó, találó…
Bonnie Lye-hez hasonlóan mangákat és cd-t kapott, de ezen kívül még egy „I love Fullmetal Alchemist” című felsővel is megajándékoztuk. Ez persze csak ráadás volt, amit a bosszantására találtunk ki – ugyanis iszonyatosan utálja az alkimistákat.

Suzy színházjegyeket és könyveket újíthatott be. Senki nem mert neki fiúkkal kapcsolatos, személyes tárgyat venni, tekintettel Regulus kellemetlen esetére. Inkább csak a neki tetsző, romantikus sztorik maradtak.
Jess pedig egy gyönyörű nyakláncot kapott, amibe a Remus & Jess felirat van karcolva, emellett többek közt a kezében tartott egy olasz nyelvkönyvet és egy sálat is.
Én magam kaptam néhány nyílvesszőt, három nagyon vastag füzetet, egy könyvet (Pasizásról analfabétáknak), egy köteg posztert a kedvenceimről és két fülhallgatót. Elvigyorodtam a gondolatra, hogy öt barátnőm már túlságosan is kiismert: állandóan az íjammal fenyegettem mindenkit, nem terveztem pasizni, valamint világéletemben igazi fülhallgató gyilkos voltam.

Aztán mindenki a kezébe vette a tőlem kapott ajándékát – egy naplócskát. Mindenkinek készítettem egy ilyet, megtöltöttem őket képekkel és a hozzájuk tartozó megjegyzésekkel.
- Aszta, hiszen itt még csak másodikosak voltunk! – kerekedtek el Natalye szemei, mikor szemügyre vett egy képet, amin éppen engem kapott el egy folyosón. Akkor beszéltünk először, méghozzá nem is akármilyen ügyben…


Tudod, Lye, akkor te még nem Natalye voltál nekem, hanem Natália, akit csak látásból ismertem. Nagyon el is csodálkoztam, mikor egy ebédszünetben utánam kiabáltál…
- Hé, Rubi! Villám Rubi!
- Tessék? – fordultam meg értetlenkedve.
- A nevem Lánián Natália, tudod, évfolyamtársak vagyunk!
- Igen, igen. Együtt járunk bájitaltanra.
- Zsani mesélte, hogy néhányan egy új Sirius Blackes játékot találtatok ki – néztél rám barátságosan. – Beszállhatok én is, ugye?
- Miért is ne? Siriust mindenkinek!


- Már ilyen régen kezdődött volna? – kérdezte Dory nosztalgikusan.
Mindannyian Lye naplója felé hajoltunk és a mozgó képeket bámultuk. Időnként elmosolyodtunk, vagy egyenesen felnevettünk a látottakon. Végül megálltunk egy nyáron készült fényképnél, amin éppen a homokba estünk bele. Egyszer aztán Bonnie morogni kezdett magában, majd hangosan is közzétette véleményét:
- Alkimistabolondok…


- Nagyságos Sielsright hölgyek…
Bonnie halálosan nyugodt hangjára összerezzentünk és beledőltünk kemény munkánk gyümölcsébe, vagyis az alkimista körbe, amit hosszú ideig rajzoltunk a homokba.
- Ezt jól megcsináltuk, Mrs Elric – prüszköltem ki a homokot, ami a számba és orromba ment az esés közben.
- …Mrs Elricek… - folytatta Bonnie.
- Igazad van, Mrs Elric – bólogattál. – Csak tudnám, mit fog szólni Edward, ha megtudja, hogy elszúrtuk a legegyszerűbb kört is!
- Azt, kérlek szépen, hogy a feleségei szégyent hoztak rá…
- …Alkimistabolondok, Lye, Ruby – fejezte be végül barátnőnk.


Mindannyian jót derültünk a nyári emléken, ami nagyszerűen tükrözte a jellemünket. Mindenkin annyira látszik, hogy milyen ember valójában, de igazán csak az ilyen helyzetekben veszi észre magát. Még szerencse, hogy mi nem szégyelljük, milyen idióták vagyunk. Suzyval összevigyorogtunk, ugyanis mindkettőnknek egyébe jutott a Hülyék klubja, amit egy, másfél évvel ezelőtt alapítottunk.
- Nekem is ilyeneket írtál? – kérdezte fogadott ikertestvérem reménykedve, mire én büszkén bólintottam. Ő erre gyorsan fellapozta saját ajándékát is. Rögtön az első képnél széles mosolyra húzta a száját. A fotón még nagyon kicsik voltunk, Suzy pedig éppen a hátam mögé ugrott be…


Már a vonaton láttam, hogy van egy gólya, akire a fiúk nagyon szívesen kacsingattak. Akkor még eszembe sem jutott, hogy én valaha is beszélni fogok veled, mert bizony, te voltál az, ikrem! Amikor azonban az évnyitó után a klubhelyiségek felé indultunk, meghallottam egy kétségbeesett kiáltást a hátam mögött és mikor megfordultam, de vágtattál el mellettem, hogy aztán a hátam mögé bújhass el.
Először nem értettem a dolgot, aztán megláttam őket. Azt a fiúkból álló csapatot, akik szerelmükkel üldöztek, pedig nagyjából semmit nem tudtak még rólad. Mikor elmentek mellettem – természetesen meg sem láttak, mert csak egy átlagos kislány voltam –, te hálásan szólaltál meg.
- Köszönöm, ezer hála!
- Semmiség, öhm…?
- Zsuzsi, Szimmer Zsuzsi.
- Á, háztársak, vagy mik vagyunk - mosolyodtam el, nem is sejtve, hogy milyen jó barátnőt ismertem meg akkor. – Villám Rubi vagyok!


- Nahát, Suzy, téged tényleg mindig üldöztek a fiúk – nevetett fel Jess.
- Nem tehetek róla, nem én kérem őket – húzta el a száját Suzy, miközben tovább lapozgatta a könyvét. Többször megállt egy-egy percre, mikor izgalmas emlékek merültek fel benne a fotók láttán, de csak a végén szólalt meg ismét. – Ruby, ugye, nem csak az maradt meg az ikredről, hogy mindenáron szőke herceget akar?
- Nem, nem, dehogy! – ellenkeztem ránézve a képre, ami már majdnem egy hónappal ezelőtt készült. A négy tekergő térdelt Suzy előtt a szülinapján; mindegyikük szőkére festette a haját. – De ezt mindenképpen be kellett tennem. Nem hagyhattam ki!


November huszonkilencedike volt, a te születésnapod. Mi, többiek már előre fetrengtünk a földön, hiszen tudtuk, mi fog történni, mikor lejössz a klubhelyiségbe. Amikor végül megjelentél, igyekeztünk nem elárulni magunkat, tehát visszafojtottuk a kitörni készülő nevetést.
- Suzanne Elisabeth Mary Luisa Jane Shinner, minő öröm látni kegyedet – szólalt meg Sirius, aki ekkor libbent elő a kanapé mögül, hozzáteszem, szőke hajjal és koronával a fején. Letérdelt eléd, megragadta a kezed és csókot lehelt rá. – Nincs is szebb kerek e világon, mint eme tündéri hercegnő kipirult orcáját és…
- …csillogó szemeit bámulni, míg csak a föld kerek – lökte félre barátját James, aki szintén hasonló hajszínnel dicsekedhetett. Melléjük szökkent Peter és Remus is – bár ez utóbbi, elárulom, inkább valaki más előtt térdepelt volna…
- Mi a csoda ez? – kérdezted elkerekedett szemekkel.
- Hát a szőke hercegek! – kiáltottunk fel testületileg.


Elnézően mosolyogtam és azon gondolkoztam, vajon jó ötlet volt-e ezt az emléket is feleleveníteni. Nem tudtam, tulajdonképpen hogy érinti Suzyt az a szülinap, tekintve, hogy akkor már nem volt mellette – akkor már kevésbé – szeretett Regulusa. Azonban barátnőm arcán nyoma sem volt bármiféle rosszallásnak, helyette vidáman olvasgatta megjegyzéseimet.
Tekintetem a többiekre emeltem, így észrevettem, hogy ezúttal Dory került a középpontba naplójával. Mindenki az ő képeit és történeteit kezdte vizslatni és ehhez a cselekvéshez csatlakoztam én magam is, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, mi áll az ajándékban.
- Jó ég, Ruby! – kiáltott fel elkerekedett szemekkel, mikor megpillantotta azt a képet, amin harmadéves korunkban a pálya melletti lelátóról nézzük a kviddicsedzést. – Ez már annyira régen volt…


Egy nyirkos, kora tavaszi nap volt, a Siriustámadás ideje még nem érkezett el, ugyanis néhány résztvevőnek még programja volt arra a szombat délelőttre. Emlékszem, mi lementünk megnézni, milyen kimenetelre számíthatunk a közelgő meccsen, míg a többiek még aludtak.
- Láttad ezt a gólt? – kérdezted izgatottan. – Marik Zsóka nagyon érti a dolgát.
- Igen, tényleg nagyon megy neki – helyeseltem, miközben elvarázsoltam bámultam Tímár Zsombor elképesztő mozdulatait. Igazából azon gondolkoztam, hogy lehet valaki ilyen jó kondiban anélkül, hogy ormótlan izomköteget növesztene.
- Nem tudom miért, de én úgy érzem, hogy ez az én végzetem – motyogtad elmerengve. – Mármint a kviddics; már mondtam, hogy sokat játszom, amikor van időm. Szerinted lehet, hogy ez valami sorsos dolog?
- Ez a végzeted – kiáltottam fel drámaian, mire te fejbe vertél a kezedben lévő magazinnal, majd mind a ketten nevetni kezdtünk. Akkor még nem gondoltam komolyan, de most már kezdem azt hinni, hogy igazam lehetett; nem véletlenül vagy te a csapatkapitány!


A legtöbben óvatosan pislogtunk Dory felé, remélve, hogy nem tör elő belőle az edzést forszírozó énje. Szerencsénkre nem kellett tíz kört futnunk a ház körül – talán a nagy pelyhekben hulló hóra való tekintettel. Helyette csak megcsóválta a fejét és tovább lapozott. Néhol felnevettünk, máshol a fejünket csóváltuk, ám az utolsó képek egyikénél megálltunk egy pillanatra.
Eme nevezetes fotón ugyanis Dory és Will álltak, egy-egy pohárral a kezükben, melyeknek tartalmát rendszeresen egymás képébe öntötték.
- Igen, ez tényleg nagyon jellemző – vigyorodott el Natalye.
- Tényleg, Will nem kapott ilyen füzetet? – kérdezte kajánul Bonnie. – Biztosan nagyon értékelné, ha ezeket a képeket nézegethetné a fa alatt…


- Te lehetetlen nőszemély! – morogta a fiú, mire te szinte felfújtad magad és hirtelen felindulásból cselekedtél: leöntötted őt gyümölcslével. Erre ő felhúzta az orrát, megrázta testét és villogó szemekkel meredt rád. Attól féltünk, hogy meg talál verni téged, ehelyett csak meglendítette karját és egy elegáns mozdulattal arcon öntött téged valami üdítővel.
- Hogy képzeled?!
- És te?!
- Menj már, te kezdted, Hestings!
- Húzz vissza Mezőgazdaságországba, ahonnan jöttél, Moseley!
- Az Magyarország – szólt közbe Jess nyomatékosan, de mintha meg se hallottátok volna, jóformán egymásnak estetek.


- Zsani… akarom mondani: Jess, tényleg közbeszóltál akkor? – pislogott heurisztikusan Dory, mire mindannyian felnevettünk. Jellemző módon nem vette észre, hogy más is volt körülöttük, annyira belefeledkezett a vitatkozásba.
Nem problémáztunk rajta, sejtettük, hogy az ilyesmi nem túl emlékezetes. Helyette Bonnie felé tekingettünk, aki úgy döntött, most rajta a sor; kinyitotta a tőlem kapott képeskönyvét.
Rögtön az első oldalt megpillantva felnevetett, majd nem sokkal később én is csatlakoztam hozzá, a többiek pedig nem értették a poént.
A kép ugyanis egy siklót ábrázolt…


Elsőéves korunk egyik legeslegelső átváltoztatástan óráján történt, hogy Rókási professzor melléd osztott be, Bonnie. Akkor még fogalmam sem volt, hogy veled nem érdemes packázni…
- Mondd csak, mi is a neved? – kérdeztem, miközben leraktam a csuklómon hordott hajgumimat a padra.
- Bonnie.
- Ez meg miféle név? Mert nem magyar, az egyszer biztos…
- Barbara – morogtad. – Most örülsz?
- Barbi?
- Ha nem akarod keresztben lenyelni a pálcádat, ezt azonnal elfelejted! – villantak meg a szemeid vészjóslóan, mire én kissé megszeppenve elkönyveltem magamban, hogy ez a lány bizony csak is Bonnie lehet.
Te persze még mindig idegesen vetted kezedbe a pálcát, és tévedésből siklóvá változtattad a hajgumimat…


Láttam, ahogy Bonnie elvigyorodik, míg a többiek próbálják feldolgozni a számukra ismeretlen emléket.
- Milyen fura… Nem is tudtam, hogy Barbarának hívtak – pislogott nagyokat Dory.
- Mert a szülőszoba óta senki nem hívott Barbarának – morogta Bonnie, de azért a szemei vidáman csillogtak; hiába, azért így visszagondolva nem is volt olyan brutális az a sikló…
- Tényleg, azzal a hajgumival azóta is lógsz nekem – jegyeztem meg komolynak szánt hangon, de képtelen voltam megállni nevetés nélkül.
- Majd jövő karácsonyra kapsz – ugratott Suzy, miközben igyekezett ő is minél jobb rálátásból vizslatni a képeskönyvet.
Az egyik utolsó kép idén szeptember elsején készült, amikor is leszálltunk a vonatról és épp a fiákerekre vártunk…
–—

A többiek éppen azzal voltak elfoglalva, hogy kiderítsék, miért is nem szállt le Jess a vonatról, mikor te csendesen álldogáltál mellettem. Én tulajdonképpen nem igazán figyeltem semmire, csak a távolba meredtem, így összerezzentem, mikor megszólaltál.
- Ennyit a Siriustámadásról…
- Ezt meg hogy érted? – emeltem rád a tekintetem.
- Úgy jöttünk ide, hogy álmaink netovábbja az volt, hogy Sirius Blacket klónozzuk és mindannyian kaphassunk egy példányt. Most pedig még csak nem is említjük meg soha…
- Hiányzik a játék? – tippeltem óvatosan.
- Azt hiszem már egyedül csak én érzem ilyen fontosnak ezt a dolgot.
- Igen, talán igazad van – motyogtam elgondolkozva. – Legalább megtarthatod magadnak az eredetit, nem kell osztoznod senkivel.
- Milyen igaz – vigyorodtál el. Én akkor már sejtettem, hogy ebből még lehet valami…
–—

Az emlék megmosolyogtatta az egész Dupla-triót. Leginkább azért, mert Bonnie nagy igazságot mondott ki akkor: valamilyen értelemben komolyabbak lettünk azzal, hogy letettünk kedvelt játékunkról.
Már rájöttünk arra, hogy az élet nem játék, a szerelem úgy szintén. Mindenki a maga útját járja, vagy legalábbis próbálja. Méghozzá Sirius nélkül.
- Azt hiszem, ebből kezdünk kinőni – jegyezte meg kissé zavartan Lye.
- Pedig nem szabadna – vetette fel Bonnie.
- Majd játszhatnánk megint – vigyorodott el Suzy.
Ebben megegyeztünk.
Ekkor Jess került előtérbe a saját kis noteszével. Lassan és óvatosan nyitotta fel, majd minden egyes képet alaposan megnézett. Egy olyannál tovább időzött, ahol éppen Doryval és velem álldogált a Moxfort előtt, a többiekre várva, hogy Siriustámadást játszhassunk…
–—

Az iskola udvarán álldogáltunk hármasban Doryval, akit akkor mi még természetesen Dórinak hívtunk. Éppen a kutyákat tárgyaltuk ki.
- Nekem van két kutyusom! – hencegett Dóri.
- Nekem csak egy németjuhászom – vontam meg a vállam a számat elhúzva.
- Mázlisták, nekem nincs kutyám – csóváltad meg a fejed lemondóan. – Hogy fogom így a Siriusomat elcsábítani?
- Hát majd átváltozol kutyává, Zsani! – kacsintott rád Dóri.
- Átváltozni a vérfarkasok szoktak – vigyorogtam rátok, mire ti nevetve fejbe csaptatok egy-egy tankönyvvel. Valahogy te sem értékelted annyira a vérfarkasokat, mint ahogyan mostanában…
–—

- Héé! – nevetett Jess. – Én mindig is szerettem őket, csak azt a beszólásodat nem díjaztam.
- Szerintem most már nem is Siriust akarja elcsábítani – vigyorgott rá Dory Bonnie-ra, majd mindketten a markukba nevettek. Láttam, hogy mindenki jól mulatott a dolgon, tekintve, hogy barátnőnk már hónapok óta boldog kapcsolatban él egy várfarkassal.
- Még szép, hogy nem őt! – helyeselt vidáman Lye.
- Szerintem Remus jobb ajánlat ránézve – jelentette ki egyetértően Suzy.
A következő kép pontosan azt a pillanatot ábrázolta, amikor szeptember másodikán hajnalban berontott a szobánkba és sugárzó arccal kezdett bele a vonaton történtek elmesélésébe…
–—

Már mindenki ásítozva meresztgette a szemét az ablakon túli világra, remélve, hogy meglát téged közeledni az udvaron. Legnagyobb meglepetésünkre azonban egyáltalán nem onnét jöttél, ahonnan vártunk – inkább a hátunk mögül.
- Sziasztok!
- Jess, veled meg mi történt?!
- Higgadjatok le, majd szép sorjában mindenkinek minden kérdésére válaszolok! – mondtad izgatottan, mi pedig letelepedtünk Suzy ágyára, magunk közé rántva újonnan érkezett barátnőnket.
- Gyerünk, ki vele!
- Remusszal fenn ragadtunk a vonaton és… végre egymásra találtunk!
Akkora örömsikoltozást, mint amit akkor produkáltunk, még soha nem hallhatott a Roxfort…
–—

Az összes emlék ott cikázott körülöttünk, úgy éreztük, újraéljük a múlt minden apró örömét. Nagyon jól esett azt látni, hogy boldogságot szereztem barátnőimnek ezekkel a naplókkal, melyeket a hosszú, álmatlan éjszakák alatt raktam össze. Időnként nem tudok olyan könnyen elaludni, legalább ennyi haszna van tehát az éberségnek.
- Csak azt sajnálom, hogy neked nincsen ilyen könyvecskéd – sóhajtott fel együttérzően Suzy, mire én csak egy vigyorral az arcomon megcsóváltam a fejem.
- Ha tudnátok, miféle könyvem van nekem, nem sajnálnátok – húztam elő a hátam mögött szorongatott, vaskos kötetet, melynek borítóján cifra, arany betűk hirdették…
- Siriustámadás?!
- Úgy bizony – helyeseltem. – Nem tudtam megállni, hogy ne vessem papírra a mi kalandosnál kalandosabb kalandjainkat!
- Hiszen akkor neked is megvannak az emlékeid – ujjongtak megnyugodva.

Míg a többiek elmélyülten tanulmányozták az első Siriustámadás esetét megörökítő képeket, én gyorsan és észrevétlenül felszaladtam a szobámba, hogy az utolsó simításokat is elvégezhessem az ajándékukon.
Csak a fényképezőgépemre volt szükségem, így amikor leértem a nappaliba, összetereltem mindenkit egy közös fotó erejéig. Amikor ez elkészült, hat példányt hívtam elő belőle – természetesen varázspálca segítségével – és mindenkinek a naplójába beragasztottam egyet.
Az utolsó helyet ugyanis üresen hagytam, ezt a képet szerettem volna lezárásként ragasztani a könyvükbe, mint egy pecsétet. A barátság pecsétjét, a Dupla-trióét.
- Boldog karácsonyt, Dupla-trió!