Ruby:

Sötét sapka alá rejtett hajjal és fekete, tapadós ruhában lapult a falhoz. A szíve a torkában dobogott, az adrenalin szintje pedig az egekbe szökött, miközben megpróbált észrevétlen maradni. Igazából fogalma sem volt, hogyan keveredett abba a helyzetbe, amiben volt, de már határozottan úgy érezte, késő volna kikászálódni belőle. Így pedig úgy gondolta, hogy az egyetlen, amit tehet, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőle.

Soha nem hitte volna, hogy egy napon a kémfilmek egyik főszereplőjének fogja érezni magát. Azt pedig még kevésbé gondolta, hogy a saját osztálytársai után fog nyomozni…
- Csak ezt éljem túl – suttogta maga elé, ahogy óvatosan belökte az ajtót.
Még nem járt abban a szobában, de szinte a hideg is kirázta, mikor belépett rajta. Szentségtörésnek érezte, amit tenni készült.

Ennek ellenére óvatosan sétált körbe. Először azt ellenőrizte, hogy valóban minden jelenlévő aludt-e. Mikor efelől megbizonyosodott, egy kissé megnyugodott, de továbbra is tiszteletlennek érezte magát. Főleg akkor, mikor leguggolt egy éjjeliszekrény elé és a kotorászni kezdett a tartalmában. Eleinte semmi érdekeset nem talált, akárkinek a holmijához nyúlt is, ezért kezdte azt hinni, hogy teljesen felesleges is a ténykedése.

Már éppen távozni készült, mikor megpillantott valami olyat, ami felkeltette az érdeklődését – egy könyvet. A sötétben nem tudta pontosan kisilabizálni, mi volt a címe, mindössze annyit látott belőle, hogy Potter. És mivel ismert egy ilyen nevezetű személyt, kíváncsian vette a kezébe a kötetet. Mikor kinyitotta, szembesült vele, hogy sem a sötét miatt, sem a nyelvi nehézségek miatt nem tudná azon a helyen elolvasni.

Pont, mikor becsukta a könyvet, az egyik ágyban megmoccant valaki. Erre ő rémülten szorította magához szerzeményét és lehunyta a szemét. Magában fohászkodott, hogy senki ne ébredjen fel, de mivel ebben nem mert komolyan bízni, nagy levegőt vett és kihátrált a szobából. Eleinte nagyon lassan lépdelt, de mikor a mocorgó felült, szó szerint kimenekült. Fogalma sem volt, hogy az illető meglátta-e vagy sem – semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy minél hamarabb a saját, biztonságos ágyába ugorhasson…
 

*****

A Dupla-trió tagjai már mindannyian menetkészek voltak, egyedül Ruby nem. Valamit veszettül keresett, de az ideges hangokból és a szobában repkedő holmikból ítélve nem igazán találta meg. Barátnői aggodalmas pillantásokat küldtek felé, de egy ideig még nem mertek megszólalni, nehogy az ő fejüket is lerepítse valamivel.
Végül aztán Lye megelégelte az idegrángást és odamerészkedett a lányhoz és megragadta a vállait, így sikerült megállítania a pusztításban.
- Elárulnád, mit keresel?

Ruby először ideges pillantással nézett körbe a rumliban, aztán kétségbeesett tekintetét barátnőire szegezte.
- Eltűnt a Harry Potter.
Erre a kijelentésre megfagyott a levegő a szobában. Aztán a következő pillanatban mindannyian ugrottak és nekiláttak feltúrni a szoba legeldugottabb szegleteit. Elvégre mégsem hagyhatták, hogy egy ilyen veszélyes holmi elkallódjon…

Azonban hiába minden, a könyv nem került elő – mármint a hiányzó kötet, a harmadik. A többi ugyanis Ruby utazóládájában pihent. Viszont most már mind a hat lány az idegösszeroppanás szélén állt. Nem azért, mert pótolhatatlannak gondolták a kötetet, hanem azért, mert attól féltek, hogy ha illetéktelen kezekbe kerül, eljön a világvége.
- Hogy hagyhattad el? – kérdezte Bonnie ingerülten Rubyt. – Ezerszer megmondtuk, hogy ne hozz HP-t a Roxfortba, mert veszélyes. Nem hallgattál ránk. Aztán kértük, hogy ha már itt van, legalább vigyázz rá nagyon. Erre te…
- Itt volt az éjjeliszekrényemen, becsszó! – védekezett kétségbeesetten Ruby.

- De akkor hogyan tűnt el? – morfondírozott Lye, közben pedig fel-alá kezdett járkálni. Valahogy most már egyiküket sem izgatták olyan pitiáner dolgok, mint az iskola vagy a reggeli. Sokkal nagyobb veszélyt láttak abban, hogy valahol a kastélyban egy Harry Potter kötet volt elrejtve, amit akárki megtalálhatott. És egy egyszerű fordítóbűbájjal… nos, olvashatóvá varázsolhatták.
- Lehet, hogy itt van valahol a szobában – jegyezte meg Suzy bizonytalanul, holott ő maga sem hitte volna, hogy ez így van, hiszen már mindent felforgattak.

- Annyira sajnálom – motyogta Ruby, és félő volt, hogy elsírja magát rémületében. – Nem akartam, hogy baj legyen. Csak azért hoztam magammal a könyveket, mert tudom, hogy van valami, ami elkerülte a figyelmemet…
A többiek ugyan nem értették, a végén mormogássá halkult monológ mire utalhatott, de úgy döntöttek, inkább nem hibáztatják barátnőjüket.
Jess, aki egészen eddig csendben volt, ekkor mégis megszólalt:

- Azt hiszem, nem véletlen, hogy az a könyv eltűnt.
- Tessék? – néztek rá mindannyian értetlenkedve. Egyikük sem tudta elképzelni, mire akart kilyukadni, de ez őt nem zavarta. Úgy döntött, felvilágosítva barátnőit arról, amit az éjszaka látni vélt.
- Valaki járt itt az éjjel – jelentette ki Jess most már teljes biztonsággal. Eddig azt hitte, hogy a sötét alakot csak odaképzelte az ajtóba, de ezek után már gondolta, hogy a szeme becsapta. – Láttam, ahogy kimenekült a szobából.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte Dory egy perccel később, mikor már nagyjából mindannyian felfogták a hallottakat. – Nem lehet, hogy csak képzelődtél?
- Először én is ezt hittem – ingatta a fejét Jess. – Felébredtem valamire, aztán hallottam a motozást valahonnét innen – mutatott a saját és Ruby ágya közé. – Mikor aztán rá tudtam venni magam, hogy felüljek, már nem láttam mást, csak egy árnyat, de hallottam a lábdobogást a lépcsőn.

- Gondolod, hogy valaki komolyan idejött, hogy ellopjon egy könyvet? – értetlenkedett Bonnie. – Sőt, ha már könyv… Tele van vele a szoba, tekintve, hogy nem csak Ruby könyvmoly közülünk. Miért pont ezt vitte volna el?
- Ne rám nézz, én nem tudom – védekezett Jess. – Én csak azt mondtam el nektek, amit láttam.
- Kezd egyre durvább lenni a helyzet – sóhajtott fel Suzy, mire mindannyian rá szegezték a pillantásukat. Ezt látva a lány bővebben is kifejtette a gondolatait. – A mardekárosok. Rájöhettek, hogy tudunk róluk, ezért rajtunk akarhatják tartani a szemüket.

Ezen aztán mindenki merengett egy ideig. Be kellett látniuk, hogy ebben az állításban volt igazság. Valakinek valóban nagyon szúrhatták a szemét, amiért állandóan olyan helyeken voltak, ahol nem kellett volna.
Viszont a velük történő furcsaságok is kezdtek már túlmenni minden határon. Leginkább azok a különös támadások, amelyek a legutóbbi éjszakai portyájuk alkalmával szinte mindannyiuk számításait keresztülhúzták.
Ez a dolog ráadásul egyiküket különösen aggasztotta, mert tudott valami olyat, amit a többiek nem – azt, hogy ő volt a támadó.

- És szerintetek most mit tegyünk? – tette fel azt a kérdést Dory, ami mindenkit foglalkoztatott. – Már nem azért, de most már kezd elegem lenni ebből a sok hülyeségből… Amikor kikerülünk a Roxfortból, úgyis a háborúval fogjuk szemben találni magunkat, legalább az itt töltött napjaink ne okozzanak aggodalmat.
- Igazad van – bólintott Lye. – Fiatalok vagyunk, nem az lenne a dolgunk, hogy eget rengető globalizációs problémáink legyenek.

- De a kérdés nem ez – forgatta meg a szemét Bonnie. – Mindannyian lazítani és szórakozni akarunk. Csak azt nem tudjuk, hogyan vessünk véget ennek az egész rémálomnak, kriminek.
- Mondjuk el a tekergőknek – suttogta Ruby, de olyan halk volt, hogy meg kellett ismételnie a szavait, hogy a barátnői hallják. Aztán még egyszer, hogy meggyőzze őket szándéka komolyságáról. – Tudom, eddig azért nem avattuk be őket a legújabb fejleményekbe, mert nem akartunk tömeget, de…

- Igazad van – bólintott rá végül Lye. – Ez az egész kezd már nagyon idegesítő lenni. Még ha több emberrel nagyobb is a lebukás kockázata, mégis valamilyen szinten megnyugtató tudni, hogy velünk vannak.
- Akkor – húzta ki magát Suzy – szavazzunk! Aki azt szeretné, hogy avassuk be a tekergőket, emelje fel a kezét!
A felszólításra mindannyian magasba emelték a jobbjukat, ezzel bizonyítva bizalmukat.
- Rendben. Ma este megbeszéljük velük…
 

*****

- Ez felelőtlenség volt a részetekről – jelentette ki James Potter. Kivételesen nem vigyorgott, ahogy a barátai sem. Mind a négy fiú komoly arccal meredt a megszeppent lányokra. – Nem lett volna szabad egyedül kimennetek éjszaka. Az pedig, hogy eltitkoltátok előlünk még a támadások után is… nem kommentálom.
- Meg kell értenetek az indokainkat! – fonta össze a karjait a mellkasán Natalye, ahogy állta a tekergő dorgáló pillantását.

- Megértjük, csak nem tartjuk helyesnek a döntéseteket – sóhajtott fel Remus, és közben magához húzta Jesst. Aggodalmasan a lány derekára simította a kezét és magában fohászkodott, hogy több alkalommal ne kelljen barátnője megtámadásáról hallania.
- Ki fogom tekerni annak a libának a nyakát, aki bántott benneteket – jelentette ki hevesen és dühösen Sirius, aki fel-alá járkált a szobában. – Ha sikerül megtalálnunk, nagyon meg fogja emlegetni!

Ez az indulatos reakció annyira megrémítette Rubyt, hogy a terem ajtaja felé hátrált. Egyre inkább kételkedett magában, továbbra sem értette, miért történt mindez pont vele. Szeretett volna ő is csak egy áldozat lenni, valaki, aki pórul járt, de teljesen ártatlan.
Biztos volt benne, hogy képtelen volna elárulni a barátnőinek – és a tekergőknek –, mit tett. Nem. Nem szerette volna elveszíteni őket. Pedig biztosan tudta, hogy ha ez kiderülne, mindannyian örökre meggyűlölnék.

- Minden rendben? – érintette meg a rettegő, magával viaskodó lány vállát Peter. A hangja halk volt, senki más nem hallotta meg a kérdését. – Nagyon sápadt vagy…
- Kicsit szédülök – vágta rá suttogva Ruby, és tovább hátrált. – Azt hiszem, jobb lesz, ha felmegyek a gyengélkedőre.
- Elkísérjelek?
- Nem kell, köszönöm – ingatta a fejét a lány, majd óvatosan ki is surrant a teremből. Sejtette, hogy nem marad sokáig titokban a menekülése, de így legalább megúszta, hogy valamelyik aggodalmas barátnője vele akarjon menni.

Ő ugyanis egyáltalán nem a javasasszonyhoz igyekezett. Végigrohant a kihalt folyosókon, nem törődve azzal, hogy közeledett a takarodó ideje. Már régen nem érdekelték őt olyan pitiáner dolgok, mint a házirend és a gondnok. Az előbbit az utóbbi időben úgyis minden elképzelhető ponton megszegték már, az utóbbi pedig csak és kizárólag Andy Downt hajkurászta…

Képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni, nem tudta észlelni a környezetét sem. Csak hajtotta valami ismeretlen, különös érzés. Szúrt az oldala, a haja kócosabb volt, mint valaha, az arcán a könnyek és az izzadtság keveredtek, ő maga pedig egész testében remegett.
Azt sem fogta fel, hogy valaki már hosszú-hosszú ideje követte őt. Ruby végül megállt és zihálva a térdére támaszkodott, s csak percekkel később tudatosult benne, hová került.
Az ajtó, amely előtt állt, ugyanolyan volt, mint a többi, mégis rémülettel töltötte el őt – a mardekárosok szintjén lévő lányvécé volt az.

Mikor felfedezte, hová került, térdre rogyott, a homlokát pedig a hideg falnak támasztotta és igyekezett mindenről megfeledkezni, ami nyomasztotta.
A környéken ülő csendben aztán végre felfigyelt a felé közeledő léptek zajára, amitől egy pillanatra megdermedt és érezte, hogy a vér kifutott az arcából, még sokkal sápadtabbá vált.
A hozzá tartó alak komótosan, lassú lépésekkel közlekedett, a cipője kopogása alapján pedig az illető nő volt. Az üres folyosón nem csak a sarkak kopogása visszhangzott, de most már tenyerek csattogása is – az a valaki tapsolt.

- Lám csak, változott valami azóta, hogy utoljára itt jártam – csendült egy női hang. Magas volt és egyben hátborzongató is. – A Nagyúr jól választott, mikor a tanoncai mellé vezetőt választott. Végre akadt valaki, aki képes a kezében tartani minden egyes szálat.
- Ki… ki maga? – fordult az ismeretlen felé Ruby. Nem csak a hangja, de egész teste remegett. Mikor a tekintetét az előtte állóra szegezte, egy vékony, átlagos testmagasságú, sápadt nőt pillantott meg, akinek hosszú, sötét haja elegánsan omlott a vállára.

- Szeretnéd, hogy bemutatkozzam, picinyem? – hajolt le hozzá gügyögve az ismeretlen. – A nevem Bellatrix. Azért jöttem, hogy ellenőrizzem, hogy mennek a dolgok itt, a Roxfortban. És tudod, mit látok? Azt, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van. Mert van közöttünk valaki, aki mesterien tudja forgatni a kártyákat, aki végre méltó utódom lehet a mester emberei között… Valaki, aki miatt most összezavarodottan érzed magad…

A nő minden egyes szava csak még inkább megrémisztette Rubyt. Tudta, hogy Suzy egyszer már találkozott vele… és olvasott is róla. A személye pedig még hátborzongatóbbá tette a helyzetet.
- Mit akar tőlem? – kérdezte suttogva.
- Jótékony kedvemben vagyok – egyenesedett fel Bellatrix, majd karba tett kézzel hátrált néhány lépést. Az arcára élveteg vigyor ült ki, a szemében pedig őrült fény csillant. – Miután azt jelentették nekem, hogy kezdesz megőrülni, úgy döntöttem, véget vetek szenvedéseidnek.

- Meg… meg akar ölni?
- Majd – formálta a szót lassan, óvatosan a nő, majd felemelte a pálcáját. Elöntötte őt az a mindent felülmúló érzés, amikor tudta, hogy mások szenvedését láthatja. Fergeteges, leírhatatlan volt, amit akkor érzett, mikor kimondta a varázsigét: - Crucio!

Ruby rémülten szorította össze a fogait és lehunyta a szemét még akkor, mikor Bellatrix csak eltátotta a száját. Azonban hiába hallotta az átkot, a várt fájdalmat nem érzékelte. Helyette viszont hallotta, hogy közvetlenül előtte valami tompa puffanással zuhant a földre. Először akármilyen erősen próbálta is, nem sikerült rávennie magát arra, hogy kinyissa a szemét, de mikor mégis megtette, felsikoltott.
A lábai előtt ugyanis egy fiú vergődött a kínzó Cruciatus átok súlya alatt.

- Nocsak – vonta fel a szemöldökét Bellatrix, de továbbra is ugyanolyan szilárdan koncentrált a varázslatra, habár új áldozatára. – Ki ez a hősies…?
Tovább azonban nem folytathatta a kérdését, mert ekkor egy trágyagránát robbant fel közvetlenül előtte, ráadásul a szemei előtt is minden elsötétedett.
- Jól vagytok? – sietett a falhoz lapuló lányhoz és a most már megmenekült fiúhoz Andy Down. – Gyorsan, be a vécébe, mielőtt elmúlik a sötétségpor hatása…

Ruby remegő lábakkal állt fel, majd kétségbeesetten lökte be maguk előtt az ajtót. Andy közben felnyögve segítette fel az áldozatot a kőről, hogy ők is követhessék a példáját.
- Gondolod, hogy egy ajtó visszatartja? – kapkodott levegő után a magyar lány.
- Nem, de tudsz jobbat? – nézett rá szintén idegesen a gondnok „kedvence”. – Frics a nyomomban volt, szóval van remény arra, hogy Lestrange lelépjen…
- Te ismered őt?
- Ki nem ismeri azt a pszichopata nőszemélyt? – értetlenkedett Andy, majd elharapta a további mondanivalóját és inkább bizonytalanul pillantott a mellettük ziháló fiúra. – King, túléled?

- A-azt hi-hiszem – lihegte.
- Te… elém ugrottál – tudatosult Rubyban. – De… miért…?
- Könyörgöm, az összeborulásos résztől kíméljetek meg – nyögött fel Andy, majd résnyire kinyitotta az ajtót. Aztán az olyan hévvel tárult tovább, hogy fejbe verte őt. És ha ez még nem lett volna elég, egyszerre öt lány özönlött be rajta. Mindannyian aggodalmas pillantásokkal mérték végig az odabent tartózkodókat.

- Jó ég!
- Bajotok esett, igaz?
- Dumbledore már intézkedett!
- Menjünk a gyengélkedőre!
- Jóóóó ééég!

- Elkapták? – kérdezte Andy az orrát dörzsölgetve. Megszólalása után minden szem őrá szegeződött, majd végül az ajtóban toporgó Sirius találta meg elsőnek a hangját.
- Nem. De ezt még megkeserüli…
Most mindannyian őt kezdték vizslatni – tekintve, hogy az ő rokonáról volt szó.
- Most már igazán vége lehetne ennek az őrületnek – sóhajtott fel Remus.