Ruby:

Reggel van. Méghozzá milyen szép reggel! Ez már-már arra enged következtetni, hogy van még boldogság... Pedig nincs, ha így haladunk, akkor rövid időn belül mind meghalunk.”- Ezekkel a gondolatokkal ébredt Fred Weasley azon a napon, amiről még nem is sejtette, hogy sorsa egy meghatározó pontja lesz. Valóban, a nap sugarai vidáman áradtak be az ablakon, és igyekeztek felébreszteni a vörös hajú fiút. Mintha már a nap is fel akarná kelteni a puha ágyából, és arra serkentené, hogy menjen és nyissa ki a boltot.
Fred talán megérezte a noszogatást, mert hamar felült, majd felöltözött. Kilépett szobája ajtaján, és elindult, hogy felébressze testvérét. Egy hirtelen jött gondolat azonban megállította. Úgy döntött, hogy hagyja George-ot aludni, hiszen előző este úgyis sokáig beszélgettek, és bizony a fiú igen csak fáradtan indult el lefeküdni.

Lement hát a lakásuk alatti boltba, és nekilátott elrendezni az árut, feltölteni a kasszát (ki tudja, lehet, hogy valaki nem tud majd apróval fizetni), és végül felhúzni a rolót.
„Fölösleges! Nem is értem miért vesződünk ezzel a bolttal! Már úgysem volt vevőnk időtlen idők óta… Talán anyának igaza van, és őrültség volt visszajönni és újra kinyitni…” - miközben ilyen gondolatok fogalmazódtak meg a fiúban, megszólalt az ajtócsengő. Egy sötétbarna vagy talán fekete hajú fiatal boszorkány lépett be a helyiségbe, Fred egy pillanat alatt felismerte látogatóját, de nem hitt a szemének.

- Szia! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar nyitva találom a boltot… - kezdte mosolyogva a lány, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Ru-Ru-Ruby? – hebegte a fiú, de első meglepődése hamar elillant, s immár öröm és kétely keverékével folytatta. – Hogy kerültél ide? Ha azt akarod bemesélni, hogy csak erre jártál és gondoltad beugrassz, akkor inkább el se kezd!
A Ruby névre hallgató egyén most elmosolyodott, és így szólt:
- Fred Weasley, tudtam, hogy ezt fogod mondani. Igaz, nem értem, miért ne jöhettem volna el, elvégre csak a formaságok miatt végzem el a Roxfortban is az utolsó évemet…

Fred nem mondott semmit, csak fancsali képpel nézett maga elé, és várta, hogy barátnője ismét megszólaljon. De mivel ez nem történt meg, megismételte nem rég elhangzott kérdését:
- Miért jöttél ide?
- Beszélni akartam veled – jelentette ki a lány. - George hol van?
- Ő még alszik, nem akartam felébreszteni – mosolyodott el testvérét említve Fred, majd stílusát nem meghazudtolva tette fel a következő kérdést. - Leülsz?
- Nem, sietek… Azért jöttem ide, hogy megkérjelek valamire!
- Rendben, mond csak, miben lehetek szolgálatodra! – vigyorodott el a fiú.
- Ha arra kerül sor, hogy a Roxfortban elszabadulnak a halálfalók… Szóval ha háború lesz a suliban is… Kérlek, akkor ne gyertek vissza harcolni! – Tőle nem volt szokványos, hogy ilyet tegyen, de az asztalra csapott egyet. – Túl veszélyes lenne, félek, hogy esetleg…
- Hogy esetleg mi? – szakította félbe Fred, és már nem volt az arcán az a mosoly, amivel a beszélgetést indította, hanem helyette inkább keserűség és némi csalódottság jelent meg. – Esetleg meghalhatunk? Hahó! Ruby, ébredj! Ez itt a Föld, és ha nem vennéd észre, éppen egy háború kellős közepén állsz! Ilyenkor nem kérheted, hogy itthon kuksoljunk!

Fred tovább mérgelődött, és előszeretettel hangoztatta, hogy ennél sületlenebb dolgokat még soha életében nem hallott. Csak úgy dőlt belőle a sok szó, mindenről beszélt, ami csak eszébe jutott. Már réges-régen elkalandozott, s még mielőtt észbe kapott volna, már arról panaszkodott, hogy az anyja mindig is lebecsülte őt, sőt, egyszer még azt is mondta neki, hogy Percy kisujja is többet ér, mint ő. Maga sem értette, hogy miért, és hogyan fakadt ki ilyen hirtelen, s mikor észre vette ezt így szólt:
- Ne haragudj, nem akartam ilyeneket mondani, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Ez az egész a legrosszabbat hozza ki belőlem.
- Mindenkit megvisel az állandó stressz, szóval megértelek.
- De Ruby, áruld már el, miért akarod, hogy ne harcoljunk!

- Nem akartam erről beszélni, de látom jobb, ha elmondom. Már többször is furcsa álmaim voltak az utóbbi időben… - Leintette a fiút, mikor látta, hogy közbe akar vágni, majd komoly, vagy inkább szomorkás hangon folytatta. – Rólad, és George-ról szóltak ezek az álmaim. Mindig ugyanúgy kezdődött minden: a Roxfortot megtámadták a halálfalók, és mindenki visszajött, hogy segítsen védekezni. Ott volt a Rend és a DS összes tagja. Mikor azonban már nem tudta tartani magát a kastély védőserege, az ellenség bejutott. Ezután mindig elkezdődik az ütközet, a jók és rosszak harca. A csata részletei nem fontosak, csak az, hogy a végén mindig, kivétel nélkül sokan halnak meg, de azt nem látom, hogy pontosan kik. Azonban ti ketten mindig benne vagytok az álmaimban, csak éppen a szituáció változik állandóan…

- Ezzel mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Fred.
- Egyszer téged látlak holtan, és melletted George-ot aki zokog, másszor pedig fordítva. Borzasztó képek ezek, és nagyon félek, hogy jelentenek valamit. Nem akarom, hogy egyikőtök így végezze. Főleg nem úgy, hogy lehetőségem volt figyelmeztetni titeket…
- Ugyan, ez csak álom, még akkor is, ha többször láttad ugyanazt! – nevetett Fred, nem hitte el, hogy a lány komolyan emiatt szökött ki a suliból és kereste fel őt, így háború idején. – Ne félj, nem lesz semmi baj, nem hiába vagyunk mi a Weasley ikrek! Egyikünk sem hagyhatja el a másikat, különben a másik is követné az egyiket, vagy nem?

- Én ebben nem vagyok olyan biztos. Az élet kiszámíthatatlan, és különben is, attól, hogy együtt születtetek, még nem valószínű, hogy egyszerre haltok is meg! – érvelt a lány kétségbeesetten. Fred megsajnálta őt, mert látta rajta az aggodalmat, és a féltést.
- Jól van, ez igaz, de ne félj, tudunk vigyázni magunkra! Ismersz minket, láttál már olyat, hogy mi ketten ne másztunk volna ki a kalamajkából? Különben sem tervezünk még elpatkolni – mosolygott bátorítóan a fiú, és mikor látta, hogy nem győzte meg teljesen vendégét, folytatta. - De tudod mit? Ha csatára kerülne sor, akkor visszamegyünk ugyan, de nem vetjük be magunkat a legnagyobb bunyókba! Ez nagy szó, mert nem szeretünk unatkozni, de a kedvedért óvatosak leszünk!

Ruby sóhajtott egyet, és még mindig kételkedett a fiú szavahihetőségében. Talán azért, mert túlságosan jól ismerte az ikreket, és nem volt benne biztos, hogy készpénznek veheti barátja szavait. Végül mégis beadta a derekát, és így szólt:
- Jól van! De aztán ne merészeljetek nekem kinyiffanni! Akkor nem lennék túl boldog… - mondta Ruby, majd az órájára pillantott, s hirtelen felpattant a székről, ahová időközben letelepedett. – Jaj, bocsáss meg Fred, de nekem mennem kell! A többiek nem tudják, hogy eljöttem…

- Mond csak, kik azok a többiek? – érdeklődött a fiú.
- Tudod, leginkább csak a DS tagjaira céloztam. Tényleg, azt mondtam már, hogy Neville összetűzésbe került az egyik halálfalóval, és ezért megszökött?
- Nem, ez valahogy kimaradt…
- De a kastélyban van, csak az órákra nem jár be, meg nem nagyon mutatkozik azoknak, akikben nem bízik meg. Olyan helyen húzta meg magát, ahol nem kell senkitől félnie…
- Sejtem, hogy mire célzol… A Szükség Szobájában, ugye? – mosolygott Fred.
- Igen, de már tényleg mennem kellene. De várj csak… Nekem még szükségem volna néhány olyan dologra, amivel egy kissé visszafoghatnám a tanárokat. Nagyon elfajultak a dolgok mostanság, főbenjáró átkokkal fenyítenek órán, és még magát McGalagonyt is bántalmazzák!

- Na majd adok én nekik! Az öreg Macskaprofesszort ne merészeljék bántani! – háborodott fel a fiú, majd az egyik szekrényhez lépett, s kipakolt belőle jó néhány olyan tárgyat, melyek látszólag csak játékszerek voltak. Azonban később előkerült a már ismert pajzsos sapka, és néhány olyan eszköz melyekről később kiderült, hogy roppant szórakoztató ezekkel bosszantani a tantestület halálfaló tagjait.
- Tessék, azt hiszem ennyi elég lesz… - vett elő a lány egy pénztárcát, amelyből arany galleonokat kotort ki.
- Nem, hagyd csak! Jó célra lesz, adakozom – jelentette ki Fred.
- Köszönöm – mosolyodott el Ruby, majd összeszedte az ajándékba kapott termékeket, majd kiviharzott az üzletből.

Fred még hosszú ideig nézett a lány után, és elgondolkozott annak szavain. Nem keseredett el, nem aggódott, inkább felvidult, mert jól esett neki, hogy láthatta régi barátját, hallotta, hogy vannak még olyanok, akik dacolnak az iskolában lévő rendszer ellen. Nem tudta miért, de hirtelen jó kedve támadt, és valamiféle reményt érzett. Reményt a túlélésre.