Ruby:

Órák után minden diák a saját klubhelyiségébe igyekezett, beleértve Ginnyt és Lunát is, akik megbeszélték, hogy értesítik saját házukat az aznap este tartandó megbeszélésről. Szóltak még évfolyamtársuknak, egy Luisa McDonald nevű lánynak, aki hugrabugos lévén alkalmasnak bizonyult a Hugrabug ház diákjainak felvilágosítására.

Ginny éppen a végzősöket avatta be a találka részleteibe, mikor megjelent a helyiségben a két Carrow, nem éppen barátságos mosollyal arcukon. Egyetlen szó nélkül a kisebb csoport felé vették az irányt, a diákok nagy rémületére. Nem tudták, mi okból kifolyólag keresik fel őket, de valahogy nem is igazán szerettek volna értesülni tanáraik szándékáról. Azonban kénytelenek voltak elfogadni a tényt, hogy nem ringathatják magukat abba az álomba, hogy Amycus és Alecto mindössze benéztek hozzájuk jó estét kívánni.

A két halálfaló ugyanis felemelt pálcával közeledett Ginnyék csoportja felé, akik megszeppenten a falhoz húzódtak.
- Thomas, maga velünk jön – jelentette ki Amycus vicsorogva, és megragadta a fiú karját, aki ellenkezni akart ugyan, de nem sikerült megmozdítania karját, mert a férfi olyan erősen szorította, hogy elzsibbadt.

- Nem vihetik el! – sikkantott fel Parvati, és megragadta osztálytársát, ezzel megpróbálván maga mellett tartani őt. Alecto azonban egy pálcaintéssel harcképtelenné tette a lányt, aki az őt eltalált átok hatására körülbelül öt métert repült hátrafelé, majd nekicsapódott a falnak, és ájultan rogyott a padlóra. Néhány fiatal odaszaladt hozzá, hogy ellássák, tudták, a harcot az idősebbekre kell hagyniuk. Már volt alkalmuk megtapasztalni, hogy jobban járnak, ha háttérbe szorulnak az összezördülésekkor.

- Mit akarnak tőlem? – kérdezte idegesen Dean, miközben teljes erejéből kapaszkodott a falba, hogy ne tudják elrángatnia klubhelyiségből. A többiek ezúttal nem mertek a segítségére sietni, mivel nem szerettek volna osztozni barátnőjük sorsán.
- Sárvérűeknek nincs helye a mágusok közt! Mivel visszajöttél az iskolába, most jogunk van megszabadulni tőled… - vicsorgott Amycus, majd egy nagyot rántott a fiún, aki ennek következtében kénytelen volt engedni az övénél jóval nagyobb erőnek, és a földre zuhant.

- De hiszen varázslóvér csörgedezik az ereiben! – fakadt ki Seamus, aki bár félvérként szintén nem nyomott túl sokat a latban, ha halálfalókkal beszélt, igyekezett barátja pártját fogni.
- Hallgass, különben te is elbúcsúzhatsz az életedtől! – rivallt rá Alecto. A két halálfaló közrefogta a harcképtelen Deant, és elindultak kifelé a helyiségből, mikor kinyílt előttük az ajtó, és belépett rajta Colin Creevey, kezében a már rég nem látott fényképezőgépével. Valamiért róla nem tudták, hogy mugliivadék, így csak szokásos fintorgó arckifejezésüket öltötték fel, amelyet minden griffendélessel szemben előszeretettel mutatnak meg.

A fiú azonban nem törődött velük, hanem gyorsan kattogtatni kezdte a kezében tartott masinát, melynek vakuja elvakította egy pillanatra a két tanárt. Mikor ismét visszanyerték a látás ajándékát, Dean Thomasnak már hűlt helyét se lelték meg. A fiú ugyanis kihasználta az a rövidke helyzetelőnyt, hogy elfogói átmenetileg megvakultak, és kereket oldott. Pontosan senki nem tudta, hogyan menekült meg a halálfalók karmai közül, de több variáció is elterjedt a griffendéles diákok, később pedig az egész iskola körében.

A két tanár dühösen hagyta el a klubhelyiséget, és amint becsukódott a portré mögöttük, az összes tanuló izgatott sutyorgásba kezdett. Nem tudni, miért nem váltottak normál hangerőre, hiszen már nem volt a közelben ellenséges tanerő, aki előtt titkolózniuk kellett volna. A legtöbben megrémültek az eltelt néhány perc eseményein, néhányan felháborodtak, Ginny azonban aggódni kezdett. Eszébe jutottak azok a napok, mikor Dean és ő egy párt alkottak, és felrémlettek benne azok az élmények, melyek habár felejthetetlenné nem is, de emlékezetessé tették számára azt a kapcsolatot. Aggódni kezdett, és egy pillanatra ismét fellángoltak benne a régi érzések, a régi szerelem. Egy pillanat volt csupán, egyetlen árva, múló pillanat…

Akkor ugyanis a lány felpillantott, és látta, hogy mennyi embernek van még szüksége az ő segítségére, mennyien számítanak védelemre és békére. Egyiket sem közvetlenül tőle kaphatják meg, ezt tudta nagyon jól, viszont érezte, hogy tehet azért a jobb világért, amelyre a fiataloknak és időseknek egyaránt szükségük van. Ezek a nagy gondolatok foglalkoztatták akkor is, mikor kilépett a portrélyukon, és elindult a megbeszélésre.

Kitalálták, hogy egyesével indulnak el, hiszen túlzottan feltűnő volna, ha mindenki egyszerre mindenki ugyanabba az irányba tartana este nyolckor. A lány benyitott egy terembe, ahol aztán találkozott hollóhátas, illetve hugrabugos úgymond, elvtársaival. Luna álmodozó tekintettel meredt a kezében tartott kávéjára, s csak egy pillanatig tanúsított aktív érdeklődést az új jövevény iránt.
- Luna, te kávét iszol? – csodálkozott el Ginny.
- Igen, nem volt sok időm aludni az utóbbi időben – mosolyodott el a lány.

Látszott, hogy nem igazán tudnak miről beszélgetni, hiszen az egyetlen olyan téma, mely mindannyikat izgatta maga a megbeszélés volt. A csend kezdett kellemetlenné válni, ezért Ginny, hogy oldja a feszültséget, és valami fontos információval szolgáljon, elmesélte mi történt délután a klubhelyiségükben, miként jelentek meg a halálfalók, és hogyan tűnt el Dean.
- Ez borzalmas! – kiáltott fel Ernie MacMillan, aki kedvelte a griffendéles fiút, és gyakran dolgoztak együtt azokon az órákon, melyeken a két ház tanulói közösen vettek részt.

Már úgy látszott, hogy mindenki megérkezett, Lunának mégsem akaródzott megnyitnia a gyűlést. Sokszor pillantott az ajtó felé, melyek ekkor már lezártak, hogy senki ne juthasson be közéjük. Ekkor Ruby odalépett Luna mellé, és így szólt:
- Ne várd őt, nem jön.
- Tudom – sóhajtott a lány, majd a többiek felé fordult, és beszélni kezdett. – Tennünk kell valamit, hiszen amíg mi itt, az iskolában viszonylag védettek vagyunk a gonosztól, idősebb társaink odakint harcolnak a közös jövőnkért. Itt az alkalom, hogy mi is tegyünk valamit az előrehaladásunk érdekében!

Úgy beszélt mint egy vérbeli szónok, a többiek pedig izgatottan hallgatták szavait.
- Mit kell tennünk?
- Mi a feladatunk?
- Mivel segíthetünk?
- Először is, ki kell kémlelnünk, kik azok akik újoncok lehetnek, beszélnetek kell mindenkivel, akiben úgy gondoljátok, hogy bízhatunk. Ez azoknak a feladata, akik még nem érzik magukat késznek komolyabb feladatokra.

- Ki vagy te, hogy parancsolgass nekünk? – kérdezte Zakarias Smith felháborodva. – Ki nevezett ki téged parancsnoknak?
- Neville Longbottom – jelentette ki a lány, mire mindenki elhallgatott.
- Tudsz valamit Neville-ről? – tette fel a kérdést Seamus.
- Neville nem hagyta el a kastélyt…
A bejelentés villámcsapásként érte a társaságot, és hirtelen mindenki sokkal hitelesebbnek érezte Luna beszédét, mint azelőtt.

- Viszont vannak, akikre egy komolyabb, nehezebb feladat vár. Ez veszélyes is, de fontos a társadalomnak – folytatta a lány. – Ginny, Seamus, Ernie, Hannah, Susan, Ginny, és én leszünk azok. Neville minket jelölt ki, szerinte mi vagyunk csak megfelelőek erre a feladatra… Egyelőre ennyi, minden héten kétszer gyűlést tartunk, de csak annak kell jönnie, akinek szólunk. Mehettek!

Mindenki elindult kifelé, csak két lány maradt hátra a többiektől.
- De én… - Ruby – Neville azt akarja, hogy én is új tagokat toborozzak?
- Nem. – Luna komoly arckifejezést öltött fel. – Neked különleges feladatod van…