Ruby:

A Roxfort folyosóin késő este két fiú szaladt végig. A lépteik zaja visszhangzott az üres kastélyban, de ők nem törődtek ezzel. Egyiküknek fekete tincsek lógtak zöld szemébe, a másik fiúnak pedig barna hajszálak tapadtak a homlokára.
- Siess, Landon! – kiáltott hátra barátjának a sötéthajú. A kívülállóknak első ránézésre az lett volna a benyomásuk, hogy menekülnek valaki elől. Pedig kivételesen nem ezt tették.

Lihegve próbálták tartani a tempójukat. Késésben voltak.
Odakint villámlott, pont, mikor elhaladtak egy hatalmas ablak előtt. A pár másodpercig tartó fény megvilágította a tomboló vihart, a zuhogó esőt és a roxforti birtok sáros, nyirkos valóját.
- A fenébe – szitkozódott Landon. – Ki fogja tekerni a nyakamat, ha megváratjuk…
- Akkor… siess…

Úgy érezték, kiköpik a tüdejüket, mikor végül lefékeztek a hatalmas Tölgyfaajtó előtt, ahol várakozásukkal ellentétben nem volt senki.
A térdükre támaszkodva próbálták kifújni magukat, azzal nem is törődve, hogy tulajdonképpen tilosban járnak – ráadásul a lehető legjobban látható helyen.
Meg sem fordult a fejükben, hogy Fricstől, a gondnoktól tartsanak – az öreg kvibli már rég nem aggasztotta őket. Az iskolában tanító halálfalók annál inkább… De róluk tudták, hogy ilyenkor az igazak álmát alusszák. Hála az altatónak, amit a vacsorájukba csempésztek.

A hatalmas roxforti óra hangosan ütött egyet, egy újabbat és még sokat. A kísérteties sötétségben a hangja volt az egyetlen, ami szólt. Aztán lassan az is elhalkult és elhallgatott.
- Késik – morogta Landon néhány perc múlva. – Tudhattam volna. Iderendelt minket éjfélre, hogy aztán rá kelljen várnunk. Bezzeg, ha mi csinálnánk ugyanezt!
- Kinyírna? – tippelt a fekete hajú fiú vigyorogva.

Erre azonban már nem kapott választ, mert ekkor kinyílt az előttük álló, hatalmas ajtó. A vihar még hangosabbnak és félelmetesebbnek tűnt ilyen közelségből. Nem is beszélve arról, hogy egy rémisztő alakot pillantottak meg odakint, alig pár lépésre tőlük, az ajtó másik oldalán. A két fiút még a hideg is kirázta, ahogy egy villám megvilágította a csuromvizes idegen arcát.

- Szerencsétek, hogy pontosak voltatok – szólalt meg, ahogy ravaszul elmosolyodott és tett egy lépést a fogadóbizottság felé. Ők pedig hátrébb húzódtak a hátborzongató személy elől. – Úgy tűnik, ha azt akarom, hogy valami rendesen működjön, magam kell elvégeznem. Hol van az a szerencsétlen nővéred? – villantotta a pillantását a sötét hajú fiúra, mire az erőltetetten elmosolyodott.
- Elviszünk hozzá.

Bármit, csak minél hamarabb szabaduljanak meg tőle – ez volt az, amire mindketten gondoltak, még akkor is, ha egyikük vérrokonságban állt vele. Abban a pillanatban még Landon is szívesen letagadta volna, hogy szeretett testvérével áll szemben. Megrémisztette a lány szemében csillogó elszántság és tettvágy.

*****

Habár az esőt figyelte, a gondolatai teljesen máshol jártak. Messze a Roxforttól, valahol London szívében, az Abszol Út egyik boltja feletti lakórészben. Nem merte álomra hajtani a fejét, mert félt az újabb rémálmoktól, rettegett attól, hogy ismét holtan lássa az egyik barátját. Még ha tudta is, hogy ez mindössze az ő agyában fogalmazódott meg, nem pedig a valóságban, akkor is aggódott. Nem volt babonás, de mivel a varázsvilágban élt, nem volt biztos benne, hogy az álmainak nincsen jelentősége.

A szobatársai, a hetedéves lányok már mind aludtak, látszólag teljesen békésen. Ő nagyon irigyelte a nyugalmukat és a gondtalanságukat.
Aztán a pillantása a saját ágyára siklott – arra, ahol nem neki kellett volna aludnia, hanem valaki másnak. Annak a lánynak, akit mugli származása miatt kerestek, aki ennek ellenére az életét kockáztatva vállalta, hogy nem hagyja magára a barátait.

Ruby nagyon tisztelte Hermione Grangert, azt a lányt, aki nem félt módosítani a szülei emlékeit, hogy megóvja őket. Nem tarthatta vissza semmi sem, pedig folyamatosan életveszélyben volt, amíg Harry Potter társaságában maradt.
És mit teszek én, amíg ők az életüket kockáztatva próbálják elintézni az ellenségünket? - kérdezte magától. Haszontalannak és fölöslegesnek érezte magát; olyannak, aki az aggódáson kívül semmi másra nem képes.

Ahogy ebbe az irányba kavarogtak a gondolatai, megrázta a fejét és visszafordította a tekintetét az ölében pihenő vaskos kötetre és a rajta lévő pergamenekre.
Levelek voltak – egy a szüleinek, egy a legjobb barátnőjének, Kennie-nek, egy pedig az ikreknek.
Mivel már megszokta, hogy rosszul alszik, mindig éjszakánként írta a helyzetjelentéseket a Weasley fiúknak és az otthoniaknak. Ezúttal azonban úgy döntött, bővíti eggyel a mindennapi címzettek listáját.

Biztos volt benne, hogy az egyetlen, aki meg tudná nyugtatni háborgó lelkét, Kennie. Még ha a lány messze, Franciaországban lakott is, a tanácsai és szavai mindig életet és önbizalmat csöpögtettek belé. Ő volt az, akinek kislányként elmondta, milyen furcsa érzések kavarogtak benne, ahányszor Charlie Weasley a közelében volt. Senki másnak nem beszélt gyerekkora első szerelméről, hiszen az ikrekkel ilyesmit mégsem oszthatott meg.
Sokáig nem volt egyetlen lány sem a barátai közt Kennie-n kívül – egészen addig, míg a fiúknak köszönhetően össze nem barátkozott a hugrabugos Luisa Ammone-nal.

De mivel az utóbbival soha nem került olyan bizalmas barátságba, mint az előbbivel, soha nem őt kereste meg a bizonytalanságával.
Ahogy újra átfutotta az első néhány sort, felsóhajtott és újra kézbe vette a pennáját.

Kedves Kennie!
Tudom, hogy már régen jelentkeztem, de… Rendben, mindketten tudjuk, hogy nincsen mentségem. Talán csak annyi, hogy az itteni viszonyok nem igazán hagytak időt és lelkierőt ahhoz, hogy kedvemre levelezgethessek.
De mivel már egy ideje leszoktam az alvásról, elhatároztam, hogy ismét felkereslek. Azt hiszem, tanácsra volna szükségem – vagy egyszerűen csak arra, hogy mesélj nekem valamit, ami nem sötét és komor, mint itt minden.
Mióta visszajöttem ide, a Roxfortba, annyi minden változott! Már az iskola sem olyan, mint amilyen régen volt. A mugli származású diákok nem jöhettek vissza, a többiek pedig már egyáltalán nem olyan felhőtlenül boldogok, amit meg is értek. Mindannyian félünk, féltjük a családunkat és a barátainkat. És ha ez nem volna elég, a szabályokat is szigorították, a leveleinket is elolvashatják – igen, ezt is –, és az a két tanárunk pedig, aki közülük való… Nos, erről inkább nem mesélek. Gondolom, el tudod képzelni, milyen a helyzet.
Ami pedig a legjobban aggaszt, hogy van egy visszatérő rémálmom.
Minden éjjel, ahányszor csak álomra hajtom a fejem, ugyanaz a képsor jelenik meg előttem: még ide, a Roxfortba is elér a háború. Sőt, mi több, az iskola igazi csatatérré válik. Maga az is elég hátborzongató, hogy szinte lerombolva látom azt a helyet, ami évekig az otthonom volt, de az, hogy rengeteg a sebesült és halott… Minden alkalommal úgy kezdődik ez az egész, hogy magamhoz térek. Nem tudom, elkábítottak-e vagy megsebesültem, de ez nem is lényeg. Az első dolgom, hogy megkeressem a családomat és a barátaimat, hogy meggyőződhessek róla, mindenki épségben van. A szüleimnek és a testvéreimnek eddig egyetlen álmom alkalmával sem esett baja; mindig, mikor látom őket álmomban, megkönnyebbülök. De aztán… aztán megpillantom Fredet és George-ot. Egyikük kivétel nélkül mindig halott, a másik pedig őt gyászolja. Ezek után képtelen vagyok moccanni vagy megszólalni, csak hosszú-hosszú ideig bámulok. El sem tudod képzelni, milyen érzés ezt minden éjszaka átélni!
Félek, Kennie. Nem akarom, hogy ez a bugyuta álom valóra váljon. Az ikrek a barátaim, olyanok, mintha már a testvéreim volnának.
Még akkor is, ha mostanában valami különöset érzek. Persze, azt hiszem, ez normális azok után, hogy csak úgy megcsókoltam Fredet legutóbb.
Ezt inkább kifejtem bővebben, mert tudom, hogy úgyis rákérdeznél…
Fred bejött az iskolába valamiért, de erről másnak nem igazán kellett volna tudnia. A probléma csak az volt, hogy McGalagony professzor, az átváltoztatástan tanárnő meglátta őt. Én pedig ekkor egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megcsókoltam, hogy legalább a tanárnő azt feltételezze, miattam van itt. Tudom, hogy butaság volt, ráadásul csak saját magamat zavartam össze vele… Szóval… erre nem kérek kommentárt!
El sem tudom mondani, mennyire várom már, hogy vége legyen ennek az egésznek. Másra sem vágyom, mint arra, hogy Mrs Weasley óráján az emberek ne állandóan a halálos veszélyben feliraton álljanak. Fogalmam sincs, meddig tart még ez az őrület, de már nagyon elegem van belőle. Megőrjít a bizonytalanság és ez az álom…
Kérlek, mesélj valamit, ami legalább egy kis napsugarat csempészhet a sötét napjaimba!
Remélem, minden rendben van veled, és azt is, hogy hamarosan újra látjuk majd egymást.
Várom a válaszod:
Ruby

Zakatoló szívvel hajtotta össze és tette borítékba a pergament. Valamiért furcsán üresnek érezte magát a problémái nélkül, melyeket leírt. Mindenről persze nem írhatott, a Neville vezette ellenállókról pedig főleg nem. Szinte biztos volt benne, hogy ezt a levelét is fel fogják bontani, de nem érdekelte. Már annyira hozzászokott ahhoz, hogy mások is olvassák a magánbeszélgetéseit…

A másik lét pergamenen sokkal rövidebb volt a szöveg, mivel a címzettekkel napi kapcsolatban állt. A szüleinek mindössze az iskolában történteket írta meg, valamint azt, hogy mindhárman – Andy, Tommy és ő is – rendben vannak. Az ikreknek pedig csak a szokásos sablont küldte el, melyben a roppant primitív titkosírással érdeklődött a fejleményekről és az épségükről.

Ahogy már mindhárom levelet a könyvébe rejtette, egy sóhajjal az órájára pillantott, ami egyet mutatott. Pontosan tudta, hogy már csak néhány órányi alvásra volna lehetősége, ha lefeküdne, és azt is, hogy erre nagy szüksége lenne. De nem vitte rá a lélek, hogy a párnájára dőljön és lehunyja a szemeit.
Újra az odakint tomboló vihart kezdte szemlélni. Szinte megnyugtatta őt, ahogy a szél csavarta a fákat, az eső verte a földet, a villámok pedig megvilágították a tájat. Olyan természetesnek tűnt, mintha egyébként is minden rendben volna.

Egyszer azonban léptek zaja ütötte meg Ruby fülét, mire megfagyott a vér az ereiben. Először azt hitte, csak képzelődik, aztán, mikor egyre közelebbről hallatszott a nesz, magához szorította a könyvét és az ajtóra szegezte a pillantását.
Hamar rájött, hogy az, aki ilyenkor a Griffendél-toronyban mászkált, egyenesen az ő szobájuk felé igyekezett, ez pedig egyszerre töltötte el aggodalommal és izgalommal.

Aztán egyszer csak nyílt az ajtó, mely mögött egy átlagos magasságú és alkatú, fekete hajú, csuromvizes lány állt, akinek az arcán ravasz mosoly ült. A szemei elszántan és kicsit lekezelően csillantak meg, ahogy a pillantása találkozott Rubyéval.
- Hallottam, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan kellene – jelentette ki az újonnan érkezett lány lenézőn. – Azért jöttem, hogy kezembe vegyem az ügyet és végre gatyába rázzam ezt a szerencsétlen bandát!

- Elly? – suttogta megrökönyödve Ruby, és még a könyvet is kiejtette a kezéből meglepetésében.
Az a lány állt előtte, akivel megkeserítették egymás gyermekkorát, akivel mindenkinél jobban gyűlölték egymást. Ott álltak egymással szemben, a gyerekkori ellenségek, és várták, hogy a másik megszólaljon.

Végül az egykori mardekáros, Elena Leeds leoldotta a válláról talárját és a földre dobta.
- Szükségem van pár száraz ruhára – közölte a meghökkent lánnyal. – Ennék is valamit, bár kétlem, hogy ilyenkor bármivel is szolgálhatsz. Szóval megelégszem azzal, ha hellyel kínálsz és megosztod velem az itteni helyzetet.
- Öhm, rendben – pislogott meglepetten Ruby. Miután átadott néhány ruhadarabot egykori ellenfelének, végre megtalálta a hangját. – De akkor sem értem, miért kellett neked pont az éjszaka közepén megjelenned…!

- Ha nappal jövök, gondolod, hogy stílusos volna? – húzta gonosz vigyorra a száját Elly, aztán lefitymáló pillantással mérte végig a ruhákat. – Az ízlésed még mindig csapnivaló, Lightning.
- Felőlem maradhatsz a saját, ízléses, de vizes gönceidben is – háborgott a griffendéles, majd el is hallgatott, mert Lavender Brown megmoccant a mellettük lévő ágyban. – Mondd, hogy nem akarsz tényleg itt maradni!

- Az iskolám ideiglenesen zárva, háborús időben pedig nincs szükség képzetlen fiatalokra odakint. Ha azt akarom, hogy minél hamarabb visszamehessek tanulni, nekem is tennem kell valamit érte. Elvégre mindenki más olyan ügyetlen, hogy ha rajtuk múlik, soha nem kapjuk el őt.
- És miért pont a Roxfortba jöttél?

- Itt van a kisöcsém – mosolyodott el Elly, ezúttal mindenféle gúny vagy egyéb nélkül. – Valakinek vigyáznia kell rá. Főleg, hogy Landon a te elmebeteg testvéreddel barátkozik. Jó ég, mibe keverheti bele őt? – forgatta meg a szemeit látványosan.
- Tommy nem keveri őt bele semmibe! Együtt keverednek bele mindenféle őrületbe – pontosított Ruby, majd fáradtan felsóhajtott.

Soha nem értette, az öccseik hogyan képesek elviselni egymás társaságát. Főleg annak tudatában, hogy a nővéreik legszívesebben kikaparnák egymás szemét…
- Lightning, tudom, hogy nem lesz egyszerű felfogni, amit most mondok – szólalt meg pár perces hallgatás után végül Elly. – Nekem fontos, hogy ezt a csatát megnyerjük. Ne kérdezd, miért, csak tegyél meg egy szívességet!
- Mi lenne az? – kérdezte rosszat sejtve Ruby.

- Ne baltázd el.
Ahogy ezeket a szavakat követően az egykori mardekáros arcára ismét gúnyos vigyor kúszott, Ruby elfelejtette, hogy az imént még sajnálta.
Sajnálta, amiért elveszítette a szüleit. De az egész nem tartott tovább pár pillanatnál, utána ismét teljesen biztos volt benne, hogy a lány nem több egy csúf, gonosz varangyos békánál.

Aztán arra gondolt, hogy a Weasley ikrek vajon mit fognak reagálni Elly érkezésének hírére. Az az egy vigasztalta, hogy barátai bizonyára együtt fognak érezni vele, ha tájékoztatja őket.
- Kaptál ruhát, felhúzhattál, de most már elég volt belőled – közölte vendégével Ruby, és az ajtóra mutatott. – Keress magadnak helyet, mert itt nem maradhatsz, ha térden csúszva könyörögsz, sem.
- Helyes. Nem is akarok egy levegőt szívni veled – húzta ki magát Elly, majd rettentő ronda pillantással búcsúzott.

- Mi jöhet még, Istenem? – sóhajtott fel Ruby, ahogy a plafonra emelte a pillantását.