Ruby:

Tudod, elgondolkodtam. Kettőnkön. Ez az egész nagyon furcsa. Régi, aranyos, és különös. Minden hónapokkal ezelőtt kezdődött. Egy éjszaka, mely mindent vitt. Magas, jó kiállású fiú farmerben, és ingben… hm… vajon tudná feledtetni a megtörtént sok rosszat? A visszautasításokat, az elhagyást. Azt az érzést, hogy nem kellesz senkinek, nem vagy jó semmire. Azt a keserűséget, amit az okoz, amikor mindezt a szemedbe mondják. Mikor a saját barátaid ezt mondják. Vagy amikor az mondja, aki elvette tőled azt, akit a legjobban szerettél.

Gyötrelem, fájdalom, magány. Könnyek, melyek nyoma örökre a párnádba égett. Melynek helye örökre a szívedbe vésődött, és míg élsz, nem fogod elfelejteni.

Pedig próbálod, megteszel mindent, de mégis csak várod a csodát.

Egy szombat éjjel, hangos zene, tömeg, dübörgés, te. Láttam, hogy néztél. Láttam, hogy megmozdítottam benned valamit. Tudtam, hogy ki vagy. Ismertem a múltadat, hogy honnan jöttél, hová tartasz. Én azonban csak egy rejtélyes idegen voltam farsangi álarcban. A mulatsági arcomat láttad, a dekoltált felsőt, a magas sarkút, a töméntelen sminket, az álarcomat. Melyet azért öltöttem fel, hogy csupán egyetlen éjszakára más legyek, mint aki vagyok, hogy magam mögött hagyhassam a velem történteket, hogy csak egy kicsit más életet éljek.

Idegen a hely, idegene az emberek. Csak téged ismerlek. De te nem tudod, ki vagyok. Azt hiszed kinézetem alapján, hogy egy istennő, ki az Olümposzról szállt alá egyetlen éjszakára, hogy megédesítse a szórakozásodat. Vágyakozva nézel rám, tán fel akarsz kérni. Mégsem teszed. Félsz, hogy személyes csodám megszűnik létezni, ha közelítesz felém.

Csoda volt ez? Inkább kisfiúi képzelgés, melyet gyermeki lényed font személyem köré. Nem vagyok csoda, se istennő, ugyanolyan emberi teremtmény vagyok, akárcsak te. Nem pattantam ki senki fejéből, a Szentlélek sem szállt alá a fogantatásomnál. Apától és anyától származom, mint bármely ember ezen a földön. De az az est… minden csupa füst, köd, és homály, az épület dübörög, utolsó farsangi bál. Utolsó esély Neked, valami új születéséhez, és Nekem egy új élet kezdetéhez.

Az első beszélgetésünk furcsa volt, mint az összes többi. Egyértelmű jelzések tömkelege, és te nem lépsz. Mit gondoljak? Mit higgyek? Mégsem kellek neked? Tán csak képzeltem az az éjszakát? A figyelmedet, melyet szüntelenül magamon éreztem. Nem fogok várni rád. Nem várhatok rád. Tudom, hogy mindez Veled mennyivel előnyösebb üzlet lenne, de az élet szalad, és nem várhatok egyetlen emberre az örökkévalóságig.

Hogy mi a türelmetlenségem ára? Még több könny és szomorúság. Ismét a saját bőrömön kell megtanulnom az élet újabb nagy igazságát. Mit ért ő? Semmit. Hisz’ a szívem érted dobogott, azért keltem reggel, hogy újra beszélhessünk, és azért nem aludtam éjjel, mert tele volt veled a fejem, és csordultig a szívem. Mindig olyan kedves voltál, megértő, és éreztem, hogy nem vagyok neked közömbös. De nem vall férfira a várakozásod. Kisfiú vagy, aki csak csodálja a szerelmét, de megérinteni nem meri. Pedig vártam rád. Sokat vártam rád.

Mikor először meguntam, rögtön találtam mást, hisz’ az az éj új életet adott nekem, más ember lettem általa. De rájöttem, nem ér semmit az egész érzelmek nélkül. Nem jó a hideg színjáték, mikor csak a külvilágnak mutatunk szerelmet, egymás közt azonban folyamatosan marjuk egymást. Oh, hogy a lelkembe taposott a gusztustalan megjegyzéseivel, a szégyentelen rágalmaival! Te voltál az egyetlen, aki akkor is mellettem állt, aki letörölte a könnyeim, és biztatott, hogy semmi baj. Nem értem, hogy miért. Miért tartasz ki olyan mellett, aki elhagyott egy másikért? Miért hiszel még nekem. Ennyire nem szerethetsz!

Annyira megható volt a hozzáállásod, hogy a közös jövő képe adott lelki erőt a végső szó kimondásához. Tessék, újra szabad voltam, mint a madár, a szellemem szárnyalt a fellegekbe, azon gondolkodván, mi mindent fogunk csinálni együtt. De lám, egy pletyka, mely a városon söpör végig, és eljut hozzád is, mint az összes emberhez, ki e helyen él, képes megtörni benned azt a képet, melyet eddig szentnek, és sérthetetlennek tartottam, mely benned él, mely rólam szól. Egy gonosz szó, mit idegenektől hallottál képes volt benned megtörni azt a csodálatot, szeretetet és kitartást, mit két hónapig dédelgettél magadban szeretettel, figyelemmel és odaadással.

De én mindezt nem vettem észre. Csak éreztem, hogy valami nem ugyanaz. A szűkszavú beszélgetések, a mogorva modorod, és én csak értetlenül kérdeztem magamtól:”Most mi a baj?” Aztán egyszer s mindenkorra összevesztünk, fényderült mindenre, és nekem véglegesen leesett a tantusz: erről fölösleges többé álmodoznom, valami benned összetört, s a szilánkjai bennem is felhasítottak egy fontos dolgot, mely seb miatt képtelen voltam tovább szeretni Téged.

Mindez rettenetesen megváltoztatott. Te voltál az utolsó, akit igazán szerettem, s azóta nem tudok így érezni senki iránt sem, bármennyire is erőltetem. Füstöt szítok magamban csak, lángot nem, s azóta nem lelem a boldogságom.

Hónapok teltek el azóta, s nem is hallottam felőled. Most pedig újból felbukkantál az életemben. Az a valami, melyet eddig benned a legnagyobb csodálattal és áhítattal telinek ítéltem, még nagyobbá duzzadt. Vagy mindez csak testi vonzalom? Ki tudja?

Megváltoztál. Már nem, mint fiú tetszel, hanem mint ember. A külsőd elhanyagolható, a személyiséged tesz téged olyan naggyá, mint amilyen vagy a szememben. De mindettől függetlenül még mindig nem szeretlek. Udvarolsz, s végre közeledsz felém, de erre nem tudok mit felelni. Kedves vagyok veled, mint bárkihez, aki megérdemli. Kellemesen elbeszélgetünk, és olykor bókolsz is nekem. Szeretném értékelni, nagyon szeretném, de nem megy!

Én a szőke hercegemet akarom, akit keresek, akit kislány korom óta várok, és olyan körülmények között, ahogy elképzeltem. Nagyon szép szál fiú lett belőled, ezt nem tagadom, de elvesztetted a kölyökképed, mely elsőre megkapott. Mindez persze elhanyagolható, az igazi problémám nem ebben rejlik.

Nekem nem megy, hogy időről időre eltűnsz, mikor már nem bírod tovább. Örülök, hogy szem előtt tartod az én akaratomat is, hogy mi a jó nekem, és hogy egyetértesz a döntésemmel. Lovagias, gavallér hozzáállás. De ne menj el!

Mindig mutasd azt, hogy vágysz rám! Ismersz már, miért nem látod be, hogy nekem nem havonta egyszer kell mondani? Miért nem fogod fel, hogy ez nem romantikus? Ez nem az az álom, aminek a beteljesülését várom! Nem akarok még egyszer hibázni, és így nem foglak elfogadni. Bújj ki a bőrödből, változz, vagy amit akarsz! De ez nekem nem elég. Én valami mást akarok. Nem tudom, hogy várhatom-e tőled. De tudd, hogy én addig nem tudom viszonozni az érzéseidet, amíg nem érzem, hogy mindent megteszel értem. Ez nem minden! Ez csak a minimum, amit elvárhatok bárkitől. Tudod, hogy milyen vagyok, ismered a személyiségem, a gyengéim, és nem tudom, hogy mindezt az ismeretet miért nem használod fel. Ez olyan, mintha nem is akarnál igazán.

Mit gondoljak rólad? Nem segítesz nekem. Ha nem ismernélek, azt mondanám, csak egy vagy a sok közül, de tudom, hogy ez nincs így. És te mégis inkább egy lennél a sok közül?

Az a szombat éjszaka… örökké emlékezni fogunk rá.
De hogy hány lesz még belőle csak rajtad áll!