Ruby:

Melyiket válasszam, melyiket válasszam? Olyan nagy a választék, és mind az enyém lehet, de nem tudok dönteni… Legyen Mark? Vagy John? Michael? Mike? Logan? Esetleg Jack? Már majdnem mindegyikkel jártam, de nem volt túl nagy élmény egyik se. Unatkozom, szereznem kellene végre egy izgalmas pasit. Kitty erre mondaná azt, hogy: „Ne viccelj! Annyi srác vesz körül! Nem tudsz olyat választani, akit nem ejtesz tíz nap után?”.

- Kitty, már két hónapja nem járok senkivel! Mi lesz így velem? Vénlány fogok maradni!
- Lily, ne viccelj! Annyi srác vesz körül, csak neked egyik se felel meg! Nem tudsz olyat választani, akit nem ejtesz tíz nap után? – Na, mit mondtam?
- Nem tehetek róla, hogy rosszul választottam…
- Markkal mi bajod volt?

- Pattanásos!
- Külsőség. A belső a lényeg! – Persze, hogy is felejthettem el, hogy az én kedves barátnőm mindig belülről vizsgálja meg az embereket? Kitty Allen nem egy mindennapi jelenség. Legalábbis a legtöbb embernek. Én már elég jól megismertem az öt év alatt, és sikeresen felfedeztem az összes oldalát. A bátyáim és az unokatesóm viszont még mindig tátott szájjal hallgatják végig a történeteit, miszerint a leghangulatosabb dolog kiülni az ablakpárkányra, és vacogni egy kicsit.

Álomvilágban él szegény, ez a baja. Nem képes leszállni a fellegekből, és végre arra koncentrálni, hogy a saját életét élje, és ne pedig valaki másét. Ha nagy nehezen mégis ráveszem, hogy figyeljen oda rám is, akkor jön ezekkel „A belső a lényeg!” dumákkal. Nehéz az élet egy olyan barátnő mellett, aki megrögzötten írónő akar lenni.
- Johnnal mi volt a baj?

- Az illetlen Johnra gondolsz? Arra, aki rám csukta az ajtót?
- Az véletlen volt!
- Persze, védd csak őt! – füstölögtem.
- Michael?
- Olyan gyerekes! Nem láttad, hogy szeptember végén elkezdett sírni a klubhelyiségben?
- Lily, az anyukája majdnem meghalt!

- Jó, értem! De Mike és Jack szóba se jöhetnek! Ikrek, és ha az egyikkel összejönnék, akkor a másik biztosan annak adná ki magát, amelyikkel járok és elterjedne, hogy mindkettővel kavarok. Különben is, ha akarok egy pasit, akkor meg is szerzem. Nem, nekem most valami kihívás kell!
- Ezzel mire akarsz kilyukadni?
- Csak arra, hogy meguntam már ezeket a „Hódíts meg egy srácot tíz nap alatt!” és „Csavard el álmaid fiújának fejét!” című projecteket, amikkel a magazinok vannak tele! Valami mást kellene kipróbálnom…

Kitty gyorsan bevágott valamit a ládájába. Ez jó jel. Csak akkor csinál ilyeneket, ha valami olyan van nála, amitől jó ötleteim támadnának. Ezeket pedig ő nem igazán becsüli meg, így igyekszik távol tartani tőlem minden olyat, ami szerinte nem nekem való.
- Ez meg mi volt? – kérdeztem vigyorogva. Mindenki azt mondja, hogy a vigyorom az egyetlen, amit a nagyapámtól örököltem. Bár, apa szerint még a stílusom is hordoz magában rá emlékeztető jegyeket.

- Semmi! – felelte gyorsan. Túl gyorsan. Ezzel árulta el magát, hazudni soha nem tudott. Gyorsan odaugrottam a ládájához, és kivettem belőle az imént odakerült tárgyat.
Meg sem lepődtem, hogy egy kis notesz volt az, amit ilyen hévvel próbált elrejteni előlem. Mindig ilyenekbe írja a leghasználhatóbb ötleteit, és van egy olyan sejtésem, hogy ezúttal is egy igazán érdekes információt juttat majd birtokomba. Olvasni kezdtem…

Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt?
Linda Mayer egy igazán tehetséges boszorkány. A leányzó rendelkezik egy udvarlóval, aki éppen kapóra jön neki, ugyanis ki akarja próbálni az egyik könyvben olvasott taktikát, mellyel elvileg sikeresen el tud veszíteni egy pasit tíz nap alatt…

1. nap teendői: H…

- Ez meg micsoda? – néztem rá barátnőmre döbbenten, aki gyorsan kikapta a kezemből a noteszt, hogy ismét elrejtse.
- Semmi, és különben se neked való!
- Nyugi, nem is akartam megcsinálni, szerintem butaság!
- Tényleg? – nézett rám kétségbeesetten. Látom már, hogy ő nem tekinti olyan nagy butaságnak, legalábbis azt hiszi, jó könyvtéma lenne. Szegény, még húzom egy ideig…

- Felejtsük el! Inkább menjünk le az udvarra és hógolyózzunk egyet a bátyámékkal! – indítványoztam, majd gyorsan elfordultam, hogy Kitty ne lássa a sunyi vigyort az arcomon. Ugyanis még év elején volt egy kis balhém vele és az én édes bátyámmal, Albusszal. Azt mondtam egyiknek is, másiknak is, hogy szerelmes belé a másik. Mikor ez kitudódott, James és Fred halálra nevették magukat rajtam, Al annyira megvert. Tehetek én arról, hogy olyan jól néztek volna ki együtt? Túl nagy volt a kísértés…

- Inkább ne menjünk…
- Ne tojj be, Albus otthon tölti a szünetet! Szóval most nincs itt.
- Szóval te Jamesre gondoltál, igaz?
- Igen, rá gondoltam. Meg Fredre, az én kedvenc unokatestvéremre! – nevettem. Eszembe jutott, hogy kiskoromban folyton rugdostam őt, mert azt mondta rám, hogy boszorka vagyok. Aztán George bácsi felvilágosított, hogy tényleg az vagyok, mire őt is bokán rúgtam.

- Jó, akkor menjünk! – adta be a derekát Kitty. Leszaladtunk néhányszáz lépcsőn és kiléptünk a dermesztő hidegbe. Gyorsan körülnéztem, pillantásommal szeretett rokonaimat keresve. Nem volt könnyű nem észrevenni őket, hiszen körülöttük röpködtek a színes hógolyók, melyek sokkal vidámabbá varázsolták a néha zord téli tájat. Okos fiúk ezek ketten, soha nem tanulnak, mégis mindent tudnak. Ha anya tudná, hogy James a hét éve alatt csak egyszer nyitotta ki a bájitaltan tankönyvét (akkor is csak azért, mert benne maradt a sellőhaj, amit elcsent MacMillan professzortól), akkor biztosan nekiállna sápítozni, hogy meg fog bukni.

Persze James nem fog megbukni. Minden rossz jegye a meg nem írt házi feladatokból született, ahogyan Frednek is. És mivel a leckéket csak nagyon ritkán osztályozzák le, általában nincsen velük baj a tanulmányaik terén. Mostanra már McGalagony professzor is belefáradt a folytonos büntetőmunkák kiagyalásába, ezért még év elején elküldi apáéknak a levelet, miszerint a fiuk egy lókötő pernahajder, és még soha nem látott ilyen szemtelen zsenit. Erre apa rendszerint válaszol egy pár restelkedő szóval, és küld Jameséknek egy tortát.

- Hahó! Lily, Kitty! Nem akartok játszani? – kiabált ide az én zseniális bátyám.
- De igen! Mi mást keresnénk idekint ilyen ítéletidőben?
- Mondjuk engem? – tippelt Fred, aki minden hasonló kérdésre ezzel válaszol. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért, mire azt mondta, hogy: „Hülye kérdésre hülye válasz!”. Erre legszívesebben megmondtam volna neki, hogy tudunk az elmeállapotáról, nem szükséges kihangsúlyoznia. De nem mondtam neki semmit, úgy gondoltam, ennyivel tartozom neki a sok kiskori rugdosásért.

Elkezdődött a játék, ami sokkal izgalmasabbnak bizonyult, mint a hagyományos hógolyózás. Tekintve, hogy ha eltalált egy adag jeges lucsok, nem csak vizes, de még piros, kék, zöld, sőt még fekete is lett az ember. Egészen koradélutánig ezzel szórakoztunk, mikor ismerős tűnt fel a láthatáron. David Black, aki ezúttal egyedül érkezett, ugyanis barátai otthon töltik a karácsonyt. David is griffendéles, egy évvel jár felettem, szóval Al osztálytársa. Megkérdezte, hogy csatlakozhat-e, mire James készséggel odalökött neki engem, mondván, hogy majd én leszek az ő párja.

- Hé, az úgy nem ér! – visítottam nevetve. – Ti hárman vagytok!
- Ne aggódj, Lily! Mi ketten is legyőzzük őket! – kacsintott rám David. Igaza is lett, mivel estére az én „pereputtyom” csurom vizesen és foltokkal tele botorkált be a Nagyterembe, ellenben mi Daviddel jó közérzettel és bamba vigyorral az arcunkon sétáltunk mellettük.

- Hát veletek meg mi történt? – kérdezte Neville professzor (Nem tehetek róla, nekem ő Neville, és nem Longbottom), mikor meglátta mocskos képű bátyámat.
- Elvertük őket hógolyócsatában! – újságoltam vidoran, majd lehuppantam egy üres székre, magam mellé rántva Fredet. – David, te nem ülsz ide hozzánk?
- Nem lehet – biggyesztette le száját a fiú, majd szomorúan nézett rám –, megígértem az unokatestvéremnek, hogy elmagyarázom neki a nonverbális varázslás alapelveit… Tudjátok, előrehozott RAVASZ-t szeretne letenni Sötét Varázslatok Kivédéséből.

- Sok sikert neki! – mosolygott Kitty, aki helyet foglalt James mellett, velem szemben. David eközben letelepedett tőlünk nem is olyan messze, és mosolyogva Annhez fordult. Ann Capler szintén egy évfolyammal felettem jár, és nem igazán ismerem. De azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Ez a lány nagyon zárkózott és csendes, soha nem veszekszik senkivel, nem lehet hallani a hangját. Nem is hasonlít Davidre. Bezzeg én és Rose akár testvérek is lehetnénk! De persze csak külsőleg. Ő és Hugo egy árnyalattal (nem is olyan kis árnyalattal) enyhébbek, mint én. Azt hiszem, az én igazi társaságom James és Fred. A két ökör.

De ha jobban belegondolok, Daviddel is szívesen lógnék, mert jó a humorérzéke és nincsen önbizalomhiánya. Jó haver lenne belőle, az fix! Majd meg is kérdezem, hogy van-e kedve valamikor felrobbantani egy vécét, vagy összeboronálni Kittyt és Albust…

- Huhú! – Erre ébredtem fel. Azaz csak a gondolataimból, ugyanis Fred az arcom előtt kalimpált mindkét tenyerével.
- Mi van?
- Kit bámultál olyan nagyon, Lily?
- Én? Bámultam valakit? – kérdeztem döbbenten.
- Bizony! – helyeselt James. – Méghozzá nem is akárkit! Nézd csak meg, merre néztél az elmúlt két percben!

Jé, én tényleg bámultam valakit. Nem is akárkit! Szegény Scoprius, ha nem figyelek oda valamire, akkor mindig ránézek… Nem baj, már mondta, hogy bámuljam nyugodtan. Kedves fiú, nem is értem, apa miért nem volt jóban az apjával. Szerencsére mostanában még karácsonyi jókívánságokat is küldünk egymásnak, mármint a családjaink. Micsoda teljesítmény… Néha még Dudley bácsival se vagyunk ilyen szoros kapcsolatban. Nem is baj, van elég unokatesóm így is. A kedvencem Fred, de azt hiszem, ezt még ő se tudja.

Nem szép dolog kedvenceket választani a rokonság egyes szintjeiből, de ha nem is mondom el senkinek, nekem akkor is mindenből van kedvencem. James és Fred a kedvenc tesó és unokatesó, a többiből pedig csak egy van, azt hiszem.
- Hé, Lily, van kedved eljönni velem egy randira?   
Ez most villámcsapásként ért. David volt az, aki éppen elhaladt mellettem, és csak úgy, majdnem flegmán idevetette szavait.

- Tökfej!
- Jól van, akkor majd holnap találkozunk a csillagvizsgálóban! – Bunkó, de ezért még megkapja a magáét! Tudom is, hogy hogyan!
- Rendben, édes!
- Csak nem újabb préda, hugi? – vigyorgott James, mire én megcéloztam őt egy szelet csokis sütivel. Fred pedig elkezdett hisztizni, hogy ő miért nem kap abból a finom süteményből… Persze mondanom sem kell, hogy kapott, de ő nem a képébe, hanem a hajába.

- Hé! – háborodott fel, de én leintettem, mert úgy gondoltam, hogy beavatom őket is a tervembe, miszerint egy kicsit megtréfálom ezt a beképzelt Davidet. Mikor mondandóm végére értem, a fiúk arcán elterült a kaján vigyor, melyet egyikük a nagyapjától, másikuk az apjától örökölt. Kitty ellenben csak megcsóválta a fejét, és kijelentette, hogy ő ebben nem vesz részt.
- Persze, pont olyan, mint Albus! – fintorgott Fred, mikor barátnőm már hallótávolságon kívülre került.

- Tudom, pontosan ezért szeretném, ha sikerülne végre összeboronálnom őket – mosolyodtam el, hiszen tudtam, hogy Fred előbb csókolná meg McGalagony professzort, minthogy Al és Kitty egy pár legyenek. Próbálkozni persze lehet… A végén még kedvenc unokatestvéremet is meglövi a kedves kis Cupido! Soha nem lehet tudni! Egy dologban vagyok csak biztos: akárki lesz is a végleges barátom, David és Scorpius biztos nem!