|
Egy nagy koppanás
Ruby 2009.01.27. 17:40
Lily és barátai karácsonyoznak, majd az iskolát is elkezdik... A buli kezdetéig volt még fél óránk, amit én ki is használtam, méghozzá arra, hogy körbeültettem szeretett rokonaimat és Kittyt, majd meghagytam nekik, hogy csukják be a szemüket.
- Nem lesünk, Fred! – pirítottam rá kedvenc unokabátyámra. Elővettem a jól elrejtett ajándékaimat és kiosztottam őket a három tinédzser ölébe.
- Leshetünk már? – kérdezte James.
- Igen, most már lehet! – mosolyodtam el, majd gyorsan olyan helyzetbe tornáztam magam, amelyből remek rálátásom nyílt mindhárom megajándékozottam arcára.
Fred volt a leggyorsabb a csomagolásban, az ő ajándéka maci volt, ami nagyon pihe-puha bundával rendelkezett és három varázsszóra különböző reakciót mutatott be. Tudom, hogy az unokabátyám nem nagy plüssrajongó, de ezzel szerettem volna kifejezni, hogy milyen fontos nekem. Ismerem őt, nem haragszik meg az ilyenekért, sőt, mindennek örül, amit kap. A fiúk közt ritka tulajdonság az, hogyha valaki nem arra gondol, hogy mit kaphatott volna, hanem arra, hogy milyen szándékkal kapta azt, amit a kezében tart, és mit jelent.
James egy miniatűr kviddics pályát csomagolt ki, melyhez apró játékosok tartoztak. Egy társasjáték volt ez, melyet ketten játszhattak és utasításokkal kellett a bábukat irányítani. Lényegileg olyan volt, mint a varázslósakk, csak a sportosabb egyének számára készült.
Kittynek pedig egy naplót vettem, legalábbis ez volt a címszó, tudom, hogy valamelyik romantikus történetét fogja beleírni, miközben az esőtől védett eresz alatt vacog, vagy valami ilyesmi. Ő mindig arról álmodozik, hogy egyszer valaki megmenti őt egy farkastól, aztán egyszer csak észreveszi, hogy a megmentője a szőke herceg fehér lovon és jön a nagy csók. Visszatérve a naplóra, csak annyit kell tudni róla, hogy akkor telik be, ha a használójának már nem lesz rá szüksége. Praktikus, Kittynek soha nincs mire írnia, pedig a szoba tele van füzetekkel és lapokkal.
- Köszi, Lily! – ugrott a nyakamba barátnőm, de mielőtt mondhattam volna valamit is, kivágódott az ajtó és belépett rajta Albus bátyám. A meglepetéstől tátva maradt a szám, de nem csak nekem, hanem a három másiknak is. Nem számítottunk társaságra, rá pedig végképp nem. Neki otthon kellene lennie anyáékkal, hiszen nem akart itt maradni! Pontosabban, azt nem tudom, hogy mit akart, csak azt, hogy mit tett. Értetlenkedve néztem fiatalabbik testvéremre, mire ő előhúzott a zsebéből valamit, amit ismertem. A karácsonyi ajándékomat szorongatta, amit reggel küldtem el neki.
Egy aprócska gömb volt, melyet ha fejjel lefelé és ismét vissza fordítunk, akkor hópelyhek lehullottak a gömb aljára, ahol egy kislány és egy kisfiú álltak kézen fogva. Egy egyszerű mugli csecsebecse, de tudtam, hogy ő ennek örül a legjobban. Még kiskorunkban sétáltunk egy utcán, nézegettük a mugli boltokat, és akkor megláttuk a gömböt. James csak nevetett rajta, ugyanis szerinte értelmetlen marhaság, mi Allal ellenben megszerettük az apró játékszert. Különösen ő. Ezért vettem meg neki, mikor megláttam.
- Köszönöm, Lily! – nézett rám mosolyogva, majd magához szorított. Hosszú és szeretetteljes ölelés volt, s mikor elengedett egy pillanatra láttam a szeme sarkában egy könnycseppet. Ez a gömb a mi titkunk volt, csak a kettőnké, senki más nem értette, hogy mire fel érkezett ilyen váratlanul.
- Boldog Karácsonyt, Albus! – mosolyogtam rá, majd eszembe jutott, hogy megkérdezzem, mi szél hozta mifelénk.
- Nem akartam otthon maradni, mikor mindenki itt van. Csak azért mentem haza, mert anya annyira szomorú volt, mikor én is megírtam neki, hogy szeretnék itt maradni. De mivel otthon rosszul éreztem magam, apa visszaküldött.
- Ó, de romantikus lenne, ha egy lány miatt jöttél volna vissza! – kiáltott fel Kitty, majd gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. Szóba elegyedett Albusszal! Hi-hi, pedig megfogadta, hogy soha egy árva szót nem fog mondani előtte.
Nem értem, hogy miért kell ezt az ártatlan kis majdnem összejövést ennyire mellre szívni! Nem jött össze, ennyi. Kár állandóan kerülgetni egymást, ugyanis akármilyen nagy is a kastély, kizárt, hogy ne fussanak össze legalább kétnaponta. Ennek ellenére mindketten igyekeznek az iskola két különböző végpontjában tartózkodni és kikerülni egymást. Több-kevesebb sikerrel…
Ekkor megérkezett az első vendég, név szerint Scorpius Malfoy. A fiú arcán kellemes mosoly terült szét, jó hangulattal köszönt nekünk, majd leült Kitty mellé és beszélgetésbe elegyedett Jamesszel és Albusszal. Kitty Freddel tárgyalta meg az elmaradt karácsonyi bál előnyeit és hátrányait, így én pár nélkül maradtam. Zavartan nézelődtem, míg észre nem vettem az egyik sötét sarokban álldogáló Davidet. A fiú intett nekem, én pedig felálltam és elindultam felé.
- Lily, miért csináltad ezt? – kérdezte halkan. Mérges rám, tudom. Elszégyelltem magam, mert rájöttem, hogy a fiú valójában nem ártott nekem semmit, mindössze egy randevút kért tőlem, nekem pedig nem volt kötelező igent mondanom neki. Elpirultam, ezúttal igazából. Nem tudtam megszólalni, nem értettem magam. Miért kellett ilyen gonosznak lennem? Azt hittem, hogy David csak kihasznál, hogy csak szórakozik, nem gondolja komolyan.
- Lily, mondd meg, mit vétettem ellened? – kérdezte ismét, mire én nem tudtam válaszolni. Nem tett semmi rosszat, Istenem, miért nem tett semmi rosszat?! Ha tett volna, akkor most mondhatnám neki, hogy: „Hé, David! Kopj le, mert egy utolsó szemét vagy!” De nem mondhatom neki, mert ő végig tisztességes volt, legalábbis nem tett olyat, ami törvénybe ütközik.
- Sajnálom – bukott ki belőlem, mire a kezemet a számra szorítottam. Olyan vagyok, mint Kitty, ha Albusszal találkozik. Nem néztem a szemébe, féltem tőle. Még soha nem féltem fiútól. SOHA! El akartam menni, de ő visszatartott. Hozzám ért, amitől ismét elvörösödtem. Úgy viselkedem, mintha szerelmes volnék, pedig csak kínoz az a kellemetlen érzés, mikor tudod, hogy valamit nem lett volna szabad megtenned, mégis megtetted. Tudod, hogy aki ellen vétettél, átlát rajtad, mégis próbálod azt hinni, hogy tévedsz.
- Semmi baj – mosolyodott el. Elmosolyodott! Tehát túlreagáltam a dolgot? Mégse olyan vészes a dolog? Miért kell nekem rögtön a legrosszabbra gondolnom?! De hülye is vagyok én… Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek. Igen, ezt fogom csinálni! Szépen odamegyek Fredhez és beleülök az ölébe. Ez lesz a megoldás.
- Akkor én… most megyek is! – jelentettem ki, majd elindultam, hogy megvalósítsam a tervemet, ám sajnálatos módon egy nagy koppanás volt az utolsó, ami megmaradt…
***
Ez nem lehet igaz! Az iskolát miért kell egy óriási púppal a fejemen kezdenem?! Az egész karácsonyt fejfájással töltöttem, a szilvesztert pedig végig hisztériáztam. Rossz közérzet, ez volt a következménye annak, hogy nekimentem a falnak… Most kezdődik a tanítás, első óra bűbájtan Ben Morgannel, a Mardekár házvezető tanárával. Kedves a hapsi, fiatal és jó a humora, de egy kicsit abszurd tud lenni néha, szóval nem ő a kedvenc oktatónk.
- Jó reggelt, és Boldog új évet kívánok! – mosolygott ránk a tanár úr, de amikor ránéztem az arcára, valami egészen különös árnyékot láttam megtelepedni rajta. Mivel a tanárom, nem kérdezhettem meg, hogy mi bántja, de a kis korkülönbség miatt mégis úgy éreztem, hogy kötelességem lett volna legalább egy „Minden rendben, tanár úr?”-t megeresztenem neki.
A mardekárosokkal voltunk együtt ezen az órán, akikkel általában kisebb-nagyobb konfliktusok kivételével jól ki szoktunk jönni, most viszont mindenki sutyorgott, minket viszont kizártak. Más volt a hangulat, mint eddig bármikor. Valami furcsa köd telepedett ránk, még mi, griffendélesek is szorongva forgolódtunk.
- Kitty, nem bűzlik neked itt valami? – kérdeztem suttogva barátnőmet, aki nem válaszolt, csak üveges szemmel bámult maga elé. – Kitty?
- Hol van Peter? – kérdezte halkan.
- Tessék? – néztem rá megrökönyödve.
- Hol van Peter? – kérdezte már a normál hangszínénél egy fokkal magasabban, amire már jóformán mindenki felfigyelt.
- Éppen erről szeretnék beszélni veletek – szakította félbe az elhatalmasodó zsivajt Mr. Morgan. – Peter nincs itt.
- Hol van? Mikor jön vissza? – faggatta őt egy mardekáros lány, Jane, aki köztudottan Peter egyik legjobb barátja volt. Sokszor láttuk már őket együtt sétálni a folyosón, s olyankor majd’ megfulladtak a nevetéstől.
- Peter… nem jön vissza, Jane – hajtotta le a fejét a professzor. A hanghordozásából, abból, amit mondott és abból, ahogyan megszólította a lányt, azonnal tudtuk, hogy valami borzalmas dolog történt, de még reméltünk. – Az édesapja laboratóriumában egy óriási robbanás történt, belehaltak mindannyian…
A kijelentés hatására a dermedt csend is elhalkult, egy másodpercre megállt a levegő, aztán hirtelen megannyi panaszos nyöszörgés, zokogó hang hallatszott. Az én szememet is szúrta valami, amit úgy hívtak, hogy gyász. Mikor ránéztem Kittyre, igazán megrökönyödtem. Barátnőm az asztalra borulva sírt. Még talán soha nem láttam sírni, pedig már nagyon sok mindent megéltünk együtt. Lassan körbenéztem, és láttam, hogy mindenki könnyeket ejt. Lassan én is átadtam magam a sírás nyújtotta megkönnyebbülésnek…
***
Még mindig nem tudom elképzelni, hogy meghalt. Olyan életvidám fiú volt, soha nem volt még csak beteg se. Állandóan mosoly ült az arcán, ha valaki szomorkodott, akkor addig nem nyugodott, amíg fel nem vidította őt. Senki nem bánkódhatott körülötte, bú nem maradhatott meg mellette. Nem ismertem közelebbről, de a tudat, hogy többé nem is lesz lehetőségem megtenni ezt, borzalmas volt.
- Lily, kérlek, szedd össze magad! – ült le mellém James a kanapéra, miután visszajöttünk a vacsora utáni megemlékezésről. Hiába kérte, hogy szedjem össze magam, az ember az ilyen kérvényektől hajlamos még inkább széthullani. Így történt ez velem is, ahogy kimondta ezeket a szavakat, szinte azonnal ismét sírva fakadtam. Kittyről pedig ne is beszéljünk, ő még mindig a Nagyteremben gyászol. James lassan megveregette a vállamat, majd miután látta, hogy ezzel nem segített rajtam, megijedt.
Szegény James és Fred! Ők soha nem tudtak megvigasztalni másokat, a szomorúságnak pedig minden formáját igyekeztek messzire elkerülni. A két fiú lassanként eltávolodott tőlem, én pedig magamra maradtam a keserű gondolataimmal…
Szerző megjegyzése: Peter Whole halálával szeretnék megemlékezni egy iskolatársamra, aki tragikus módon távozott az élők sorából, nagyon-nagyon fiatalon. Én ugyan nem ismertem még olyan közelről sem, mint Lily vagy Kitty Petert, de nagyon sajnálom őt! Mindenkit kérek, hogy figyeljen oda a környezetében a legkisebb élőlényre is, mert ki tudja, mennyi ideig lesz még ott... Ruby
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
