Ruby:

Nem tudtam mi tévő legyek, egyedül voltam, féltem. Magányosnak éreztem magam, pedig nem voltam egyedül a szobában. Semmi nem kötött különösképpen Peterhez, mégis úgy éreztem, hogy jobban hiányzik, mint eddig életemben akárki. Talán azért, mert még soha senkit nem veszítettem el…

Mindenki aludt már. Kitty is abbahagyta a szipogást, csak a szuszogását lehet hallani, azt is csak alig. Én nem tudtam aludni. Valamit csinálnom kellett, különben megőrültem volna. „Mi lenne, ha lemennék a klubhelyiségbe? Talán van ott valaki, akivel beszélgethetnék egy kicsit…” – gondoltam akkor, s felültem az ágyamban.

Lassan lesétáltam a griffendélesek rezidenciájába, hogy a már alig égő tűz fényénél magamra találhassak egy kicsit. A kandallóból nem szűrődött ki annyi fény, ami rendesen megvilágította volna a környezetemet, de valahogy nem is zavart a félhomály.

Nem tudtam, hogy mi volt várakozásom célja, tárgya, de valamire vártam. Valami olyanra, ami nem jött el. Egyszer aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és kimásztam a portrélyukon. A folyosón sötét volt, sötétebb, mint valaha. Fáztam is egy kicsit, ugyanis egy szál hálóingben voltam, s még zoknit se húztam.

Gyanús volt nekem ez a csend, sötét és hideg. Még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg egy dementor ólálkodik a kastélyban, ám ezt hamar ki is vertem a fejemből, hiszen apa már számtalanszor nyugtatott meg azzal, hogy ezek a lények már nincsenek a varázslók köreiben.
Én azért egy kissé elbizonytalanodtam az éjszakai csatangolás ötletének helyességét illetően.

Végül megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb valami biztonságos helyre érve megnyugodhassak. Nem értettem, hogy miért kellett nekem mindenáron kimozdulnom a toronyból, de valahogy nem voltak hozzá idegeim, hogy ezen gondolkozzam. A folyosókon való éjjeli lófrálás nem az én stílusom, ez mindig is James reszortja volt. „Hát, most megmutatom, hogy én is Potter vagyok!” – gondoltam, s eszembe jutott, mennyi történetet hallottam kiskoromban a Potterek szabályszegési szokásairól…

Gondoltam, ha már úgyse tudok aludni, a kedvem is túlzottan vakmerő, miért ne szórakozhatnék egy kicsit én is? Elvégre… Ilyenkor úgyis mindenki alszik, ki láthatna meg? Fogalmam sincs, hogy mitől támadtak ilyen ötleteim hirtelenjében, de élveztem. Lebaktattam a konyhába, ahol bátyámék már bejáratosak voltak, én viszont csupán néhány alkalommal tettem tiszteletemet.

A manók aludtak, vagy takarítottak, mostak, nem tudom. A lényeg az, hogy a konyha teljes mértékben üres volt, így nem kellett magyarázkodnom látogatásom okát illetően. Az igazság az, hogy én magam se tudtam, hogy miért éppen oda vezetett az utam. Körbenéztem, hátha meglelem azt, amire tudat alatt vágytam.

Talán megtaláltam, talán nem. Mindenesetre amint megpillantottam az étkezési rumot, mely a sütemények kellemes aromájáról gondoskodik, azonnal elfelejtettem minden mást. Mindig is szerettem az ízét, természetesen csokoládéöntettel együtt. Bár, kíváncsi voltam, hogy milyen lehet töményen.

„Lily, meg ne próbáld!” – hangzott egy rémült mondat a fejemben, mely valószínűleg a szüleim által oly nagyra becsült lelkiismeretem lehetett. Ám nem maradt válasz nélkül, mivel egy másik, egy ravaszkás hang is megcsendült a fülemben: „Ugyan! Egyszer élünk! Különben se tudsz mást csinálni!”

- Ez viszont igaz – konstatáltam elismerően, majd megfogtam az előttem lévő üveget és meghúztam. Először fintorba torzult az arcom, s nem értettem, hogy hol marad az a finom íz, amit már ismerek a Nagyteremben elfogyasztott ételekből. Arra gondoltam, hogy talán kevés volt az a pár korty, több kellene az aroma visszaadásához.

Igen, ez tényleg így volt. Miután megittam majdnem fél üveggel, úgy éreztem, hogy hamarosan visszaadom az aromát. Kamatostul. Fájt a fejem, szédültem, de nagyon jól éreztem magam, s az érzékeim kezdtek tompulni. Gyorsan elhagytam a konyhát, nehogy valaki meglásson, és úgy döntöttem, hogy visszamegyek a toronyba.

A baj csak az volt, hogy mikor eldöntöttem, hogy felfelé megyek, nem jött össze, sőt, inkább lefelé indultam el. Ha jobbra akartam menni, akkor balra sétáltam, ha pedig balra, akkor jobbra. Elgondolkoztam azon, hogyha én valójában jobbra akarok menni, de eldöntöm, hogy balra akarok menni, akkor vajon jobbra megyek-e.

Ezen a nagyszerű eszmefuttatáson nevetni kezdtem, így nem tudtam a lábam elé nézni, s megbotlottam valamiben.
- Hogy vinné el a…!
- Lily? Jól vagy? – sietett a segítségemre Albus, aki, mint az később kiderült a klubhelyiségtől fogva követett engem. Természetesen nem voltam a helyzet magaslatán, így szívesen elfogadtam bátyám felém nyújtott kezét.

- Mi a csodát csináltál te idelenn? – kérdezte, miközben talpra segített. Ismét megbotlottam, még azelőtt, hogy válaszolhattam volna. Szerencsére ezúttal nem a földön kötöttem ki, mert Al megfogott, és leültetett a lépcsőre. Észrevettem, hogy még mindig a konyha bejárata mellett vagyunk, s egy remek ötletem támadt.

- Al, te nem vagy éhes?
- Nem… De mit csi…? Lily, várj meg!
Berontottam a helyiségbe, ahol az ételeink készülnek, s ahonnan reméltem, hogy el tudok csenni egy kis pirítóst, vagy valami olyat, amitől elmúlik az émelygés a gyomromból. Miközben én kutakodtam, Albus is körbenézett, s hamar felfedezte a rumosüvegeket, melyeket én egyszer már közelebbről megismerhettem.

- Te, Lily? – nézett rám. – Szerinted ez üresen is olyan finom, mint a süteményekben?
- Mi? – pillantottam felé értetlenül, de már nem tudtam figyelmeztetni, hogy nem ajánlom kipróbálásra a kezében tartott üveg tartalmát, ugyanis addigra már túlesett a dolgon.
- Ennek nagyon jó íze van! – örvendezett, majd egy második körre is benevezett, amit én rémülten figyeltem. Megijedtem, mivel tudtam, hogy bátyám nem bírja jól az alkoholt…

- Al, azt nem kellene…
- Miért? – kérdezte meglepetten. – Nagyon finom! Kóstold meg!
- Ez alkohol, ugye tudod? – kérdeztem vissza, mire elkerekedtek a szemei. Ismerem én, jobban, mint ő azt hinné. Mindig is utálta a szeszt, mindig kerülte az olyan italokat, amelyek akár egy cseppet is tartalmaztak. A fejfájásom és a hányingerem egy pillanat alatt elmúlt, mikor arra gondoltam, hogy esetleg részegen kell majd látnom a testvéremet.

- Nem, ez nem lehet alkohol! – rázta meg a fejét. – Én már egy kortytól is megszédülök, ebből pedig már majdnem egy üveggel megittam. Ez csak egy sima ízesítőszer. Kérsz?
Barátságtalanul, de elfogadtam a felém nyújtott üveget, s meghúztam. Tényleg finom volt. Arra gondoltam, hogy talán az előbb nem ugyanazt ittam, s talán ez tényleg nem tartalmaz alkoholt. Ettől a gondolattól felbátorodtam, és biztonságosan folytattam az élvezkedést.

- Ilyen íze van annak a süteménynek, amit csokoládéöntettel kell leönteni! – örvendezett Albus, majd egy újabb üveg után nyúlt. Már jócskán megcsappant a készlet, mikor úgy éreztem, hogy ideje volna mennünk. El is indultunk, ám Al az ajtóban megállt és visszafordult, majd engem is megállított. – Lily, van egy kis baj…

- Micsoda? – kérdeztem, de mikor megláttam, hogy tudatunkon kívül mekkora pusztítást végeztünk a konyhai raktárban, elsápadtam. – Al, mi nem csak azt az izét ittuk meg… Nem is emlékeztem rá, hogy ettem!

- Az a helyzet, hogy én sem – csóválta meg a fejét Albus. – Viszont innen eltűnt az összes kaja… Ezért még szorulni fogunk!
- Nem! Azt nem lehet! – ráztam meg a fejemet vadul. – Ki kell találnunk valamit! Mi lenne, ha… mi magunk csinálnánk reggelit?

- Lily, te most csak viccelsz! Nem is tudunk főzni! Így nem főzhetsz!
- Az nem baj! Szükség törvényt bont! – jelentettem ki, majd kissé remegő kézzel nekiláttam a konyhai eszközök keresésének, viszont hirtelen megéreztem az elfogyasztott italmennyiség hatását…

- Hé, össze ne ess itt nekem! – támasztott meg Al, mikor megszédültem. Gyorsan kifújtam magam, aztán nekiláttam a főzésnek. A bátyám csak nézett rám, miközben a fejét fogta. Talán fájt neki a sok rum miatt, ám az is elképzelhető, hogy csak az én konyhaművészetem aggasztotta.

Reggel hat óra volt már, mikorra sikeresen elkészítettem a reggelit minden diák és tanár számára. Jóformán minden fellelhető élelmiszert elhasználtam, ami még a konyhában volt. Nagy nehezen fel pakoltuk a Nagyterem asztalaira a zsíros kenyereket és a mogyoróvajas muffinokat, majd gyorsan felszaladtunk a klubhelyiségbe.

Ott aztán elbúcsúztam Albustól és gyorsan visszalopakodtam a szobámba, hogy még egy órát alhassak. A többiek ugyanolyan pózban feküdtek még a helyükön, ahogyan otthagytam őket. Talán nem ártana, ha sikerülne is lehunynom a szemeimet…