Ruby:

Frednek már csak reggel terveztem elmesélni a fejleményeket, este ugyanis már nem volt lelkierőm megkeresni és közölni vele, hogy randira megyek.
Mivel a társaságunk nagyobbik fele már az első óra előtt levánszorgott a Nagyterembe, zavartalanul társaloghattam unokabátyámmal, mikor egy órával később mi is elindultunk.

Az ilyen esetekben mindig áldottam apa józan eszét, mikor javasolta, hogy tegyem le a Mágiatörténet RBF vizsgát egy évvel hamarabb. Így hetente kétszer tovább alhattam, mint szerencsétlen osztálytársaim, valamint egyszer hamarabb jöhettem vissza a toronyba. Fred pedig szimplán nem vette fel a Legendás lények gondozását, mint ahogyan azt James tette.

- Tegnap este találkoztam Scorpiusszal – jegyeztem meg csak úgy, mellesleg. – Ma este megyek randizni vele.
- Mit fogtok csinálni? – Fred igazán megpróbált emberi fejet vágni. Az már nem az ő hibája volt, hogy nem sikerült neki. Leginkább egy székrekedésben szenvedő páviánhoz hasonlított, ahogyan igyekezett nem fintorogni és lesajnálni.

Fanyar mosollyal csóváltam meg a fejem, s közben beléptem a reggelizők által benépesített terembe. Még így is viszonylag sokan lézengtek errefelé, főleg úgy, hogy a többségnek már réges-régen órán kellett volna szundikálnia.
- Kérdem még egyszer: Mi a fenét fogtok csinálni azon a nyavalyás randin?
- Nyugi, nem vagyok hülye! – forgattam meg a szememet jelentőségteljesen.

Igazán nem értettem, hogy hogyan feltételezhetett rólam akármit is, ami miatt aggódnia kellene. Márpedig láttam az arcán, hogy a válaszom a legkevésbé sem biztosította a dolgok menetének rendjéről.
Valójában én magam sem voltam biztos benne, hogy helyesen cselekedtem, mikor elfogadtam a mardekáros fiú ajánlatát.

Elvégre fogalmam sem volt, hogy mi vitte rá a hirtelen hozzáállás-változásra. Eddig ugyanis kedves volt hozzánk, Potter és Weasley gyerekekhez, de csak tisztes távolságból. Volt egy olyan érzésem, hogy odahaza megtiltották neki, hogy velünk barátkozzon. Végül is Draco Malfoy az apja, vagy ki a szösz… Azzal a fazonnal pedig valami nagyon nem stimmel, akármit mondjon is apa arról, hogy ő végtére is jó ember. Ha jó, jó, ha nem, nem – de nekem akkor is rém bogarasnak tűnik.

Ahogy végignéztem az asztalon, nem sok bizalomgerjesztő élelmiszert találtam, ugyanis az ilyeneket már régen megették a korán kelők. Végül úgy döntöttem, hogy megkockáztatok egy szelet nutellás kenyeret, az látszott a legveszélytelenebbnek.
Undorodva fordítottam el a tekintetemet szeretett rokonom tányérjáról, amin a legkülönfélébb (és egyben legösszeférhetetlenebb) ételek tornyosultak. Nem tudtam megérteni, hogyan volt képes ehhez hasonló gusztustalanságokat lenyelni, de inkább nem is akartam megtudni.

Reggeli után elváltak útjaink, én ugyanis mindenféleképpen szerettem volna idejében megjelenni Sötét Varázslatok Kivédésén. Edward Gue tanár úr ugyanis nem a toleranciájáról volt híres, legalábbis a késésekkel kapcsolatban.
Amikor megérkeztem, Kitty már a helyén ült, s lázasan körmölt valamit egy füzetbe. Volt egy olyan sejtésem, hogy pont azt a történetét írta éppen, ami miatt nekem nem kevés probléma szakadt a nyakamba.

- De jó egyeseknek! – csóválta meg a fejét vigyorogva barátnőm, mikor lehuppantam mellé. Láttam, ahogyan sietősen a táskájába rejtette a noteszét, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Elvégre megbeszéltük Freddel, hogy őt kihagyjuk a dologból.

A professzor szokás szerint pontos volt, így már nem volt időm beavatni Kittyt a randi részleteibe. Pedig feltett szándékom volt elmondani neki, hogy mire készülök – habár az okot gondosan titkolni készültem.
Persze ezt szinte azonnal el is felejtettem, mert kedvenc tanárunk meglepett bennünket egy dolgozattal, amihez minden tehetségemet kénytelen voltam összeszedni. Ugyanis nála különösen nehéz volt puskázni…

- Kitty, van valami, amit el kell mondanom – csuktam be a szobánk ajtaját magam után, mikor a tanítás végeztével fáradtan felvánszorogtunk. Vészesen közeledett ugyanis a randi megbeszélt időpontja, nekem pedig eszem ágában sem volt készületlenül és könnyelműen belevetni magam.

- Lily, ha már megint a rummal műveltél valamit, akkor nem akarom tudni – pislogott rám rosszallóan. De mikor leintettem, minden további nélkül elhallgatott.
- Ma este randim van Scorpius Malfoyjal.
- O-oké – motyogta meglepetten. Valószínűleg csak azért nem támadott le kérdések özönével, mert még nem fogta fel teljesen a helyzetet.

Gyorsan elmagyaráztam neki, hogy egyelőre még nincsen köztünk semmi komoly, a randi is csak amolyan „Próbáljuk ki, hátha van valami esélye a dolognak!” féle valami. Ezzel persze teljesen megnyugtattam őt, sőt, olyannyira felvillanyozódott, hogy azonnal a gyerekeink nevén kezdett agyalni.

Öt perccel később már Elisa, Christopher és Mary Luisa Malfoy boldog édesanyja voltam – az ő képzeletében legalábbis. Mikor végre sikerült leállítanom számomra kedvezőtlen fantáziálásait, már csak fél órám volt vacsoráig, ami után nekem azonnal jelenésem volt mardekáros udvarlómnál. Kitty ekkor végre észbe kapott és amíg én készülődtem, ő a hasznosnál hasznosabb tanácsaival próbált a segítségemre lenni.

- Ha valami gyanús helyre akar vinni, akkor rúgd tökön! Ez az egyes számú szabály.
- És mi van akkor, ha nem tudok rúgni?
- Akkor ott van az öklöd…
- Fúj! Csak nem gondolod, hogy én képes lennék…?!

Erre csak megvonta a vállát, majd a retikülöm tartalmát kezdte rendezgetni. Először elegánsan kiszórta az összes benne lévő holmit az ágyamra, utána pedig várakozóan tekintett rám. Én lehuppantam mellé, hogy közös erővel eldöntsük, mire lehet majd szükségem és mire nem.
- Rúzs?
- Nem kell – jelentettem ki határozottan. – Csak semmi smink!
- Ez a beszéd, lányom! Papírzsepi?
- Papírzsepi! – ismételtem a kérdést válaszként, majd behajítottam az említett tárgyat a táskámba.
- Jegyzetfüzet?
- Jegyzetfüzet!
- Toll?
- Toll!
- Varázspálca?
- Az a farzsebbe megy, ahogyan azt apa tanította – kacsintottam barátnőmre, ő pedig bólintott. – Szerinted vigyek magammal valami kaját?
- Vacsora után mentek, Lily…
- Csak egy kérdés volt!

Végül teljesen normális, egyáltalán nem felcicomázott külsővel jelentem meg a Nagyteremben. Kivételesen még Kitty sem csinált ügyet abból, hogy Albus közelében telepedtünk le – csupán diszkréten figyelmen kívül hagyta fiatalabbik bátyámat, s helyette az idősebbhez fordult. Legnagyobb meglepetésemre teljesen normális témákról tudtak beszélgetni, ráadásul kimondottan derűs hangulatban.

Közben én ismét csak Fred társaságát élvezhettem, aki ugyan egy szóval sem említette a randit, mégis gyakran jutalmazott egy-egy különös pillantással. A vacsora végeztével még visszarántott egy percre, s észrevétlenül egy flakont csempészett a táskámba. Mikor megkérdeztem, hogy mi az, rám kacsintott.
- Apa tegnap küldte postán. Valami hatásos spray, amit most dobtak piacra… Ha a Malfoy gyerek rendetlenkedne, nyugodtan fújd képen vele!

Kicsit bizalmatlanul bár, de elfogadtam az ajándékot, majd a többieknek búcsút intve kisétáltam a Bejárati csarnokba, ahová a találkozót megbeszéltem Scorppal. Nem kellett sokáig várakoznom, alig két perc múlva már meg is jelent szőke hercegem – aki iránt történetesen az égvilágon semmit nem éreztem.

- Régóta vagy itt? – kérdezte zavartan. – Nem akartam késni…
- Most jöttem – vontam meg a vállam. Reméltem, hogy nem valami nyálas randevút tervezett mára, mert nagyon nem volt hangulatom az enyelgéshez.
Több szó nem esett köztünk azon a helyen, ugyanis gyengéden, de határozottan karon ragadott, s húzni kezdett a kijárat irányába. Húzódzkodtam a lehetőségtől, hogy a repkedő mínuszokban kirándulást tegyek, ám szerencsére erre nem került sor.

Lefordultunk valamivel a hatalmas ajtó előtt, s hamarosan egy otthonos szobában találtam magam. Apró helyiség volt, aminek falai halványkékre voltak festve, a bútorzata pedig egy lehelettel sötétebb színben pompáztak.
- Gondoltam, hogy itt tudnánk beszélgetni – magyarázta a fiú, miközben kényelmesen lehuppant a térség közepén elhelyezkedő kanapéra.

Én kissé zavartan, de követtem a példáját, s a dívány tőle legtávolabb eső szélére ültem. Alig egy percig tartott a kínos csend, utána Scorpius váratlanul hátradőlt és elnevette magát.
Kérdő pillantásomra csak megrázta a fejét, de az arcán még mindig egy jellegzetes, kaján vigyor terült szét. Az, amelyiket az apjától örökölte, s az, ami olyan máshogyan mutatott rajta, mint a többi Malfoyon. Belőle hiányzott az a fajta lenézés, ami rokonait jellemezte. Ezt már számtalanszor megállapítottam magamban, mégis újra és újra rácsodálkoztam, ahányszor ezzel az arckifejezéssel találkoztam.

- Ne haragudj – nevetett fel újra. – De olyan abszurd a helyzet, hogy nem bírom ki fapofával.
- Mire gondolsz?
- Erre az egészre. Gondolom, nem érted, hogy miért hívtalak randira. Így van?
- Nem igazán – ismertem be, miközben várakozó pillantással meredtem rá.

- Összebalhéztam apámmal – közölte velem. Teljesen ledöbbentem, ugyanis el sem tudtam képzelni, hogy mi köze van Draco Malfoynak a mi randevúnkhoz. Mikor látta az értetlenséget tükröződni az arcomon, megrázta a fejét, majd kicsit komolyabb képpel ismét megszólalt. – Azért hívtalak randira, hogy őt bosszantsam. Tudod, elég nyilvánvaló, hogy ha a fülébe jut a dolog, akkor megüti a guta. Nem bántásból, de nekem nem illene egy Potterrel randiznom.

- Most, hogy így jobban belegondolok… én meg nem akarok egy Malfoyjal randizni – álltam fel kissé sértetten, de megragadta a csuklómat és visszahúzott maga mellé. Ezúttal sokkal közelebb kerültem hozzá, mint előzőleg.
- Mondtam, hogy nem rosszból… Egyébként ha már itt vagyunk, akkor miért ne próbálhatnánk meg valami értelmeset alkotni? – kacsintott rám.

Valahogy nem tűnt túl bíztatónak a dolog, s már erősen fontolgattam, hogy előkapjam a Fredtől kapott kis palackot. Erre azonban nem volt szükség, ugyanis Scorp szinte azonnal távolabb húzódott tőlem és beszélgetést kezdeményezett. Legnagyobb meglepetésemre olyan témákat hozott fel, amelyekről kitűnően el tudunk cseverészni. Szidtunk néhány tanárt, a pocsék maradékot reggelikor, megvitattuk a kviddics meccsek kimenetelét, valamint szóba került Frics úr távozása is.

- Apám utálta – vonta meg a vállát.
- A suliban az enyém is. De már egész megszerette, elvégre eljött még a búcsúztatójára is.
- Akárhogy is van, az öreg sokkal praktikusabb volt, mint a hárpia. – Megborzongott. – Van benne valami, amitől egy horrorisztikus regény szereplőjére emlékeztet. Téged nem?

Mivel erre a kérdésére nem tudtam válaszolni, elkezdte ecsetelni az elmúlt két hónapban olvasott horrorjai cselekményét. Ezzel elérte, hogy a hideg futkosson a hátamon.
Ahogy belegondoltam, hogy végül is egy randin vagyunk, teljesen elcsodálkoztam. A helyet ugyanis tényleg olyan volt, mint egy ilyen eseményen. A meghitt környezet, a fesztelen beszélgetés… Minden stimmelt, csak éppen az a bizonyos bizsergés hiányzott, amit a szerelem szokott okozni.

Hosszú percekig csak hallgattam, s észre sem vettem, hogy ő is abbahagyta már a beszámolóját. Csak akkor eszméltem fel, amikor hirtelen az arcomon éreztem a leheletét, a szemét pedig közelről csodálhattam meg. Egyik kezével felemelte az államat, a másikkal pedig megtámasztotta magát a kanapén. Engem egy pillanatra elfogott a pánik, de ő néhány másodperc után elhúzódott tőlem, arcára pedig kiült az a jellegzetes vigyor.

- Nem figyeltél rám – jelentette ki magyarázatként.
Úgy éreztem magam, mint valami idióta. Pedig teljesen jogosan hittem azt, hogy meg fog csókolni, elvégre teljesen úgy viselkedett, mint aki erre készül.
- Nem kötöttél le – vágtam vissza. Igyekeztem magabiztos hangon beszélni, ami szerencsére elég jól sikerült is. Nem akartam, hogy észrevegye döbbenetemet.

- Azt hiszem, ideje lenne mennünk. – Nyújtózott egyet. – Már fél tizenkettő van.
- Mennyi?! – hüledeztem.
- Javaslom, hogy ezt a randit ismételjük meg – kacsintott rám. – Elvégre úgy vettem észre, hogy nagyszerűen szórakoztál.
- Rendben – sóhajtottam fel. Legszívesebben azonnal ellenkeztem volna az ismétlés gondolatára, de nem tehettem meg. Kittyre és Fredre gondoltam. Arra a két emberre, akik miatt elfogadtam a meghívást.

Óvatosan kisurrantunk a szobából, majd félúton megálltunk egy percre. Nem tudtam, hogy mire várt, így zavartan toporogtam egyhelyben. Végül megvonta a vállát és köszönés után eltűnt a szemem elől.
Nem ilyennek képzeltem a randit. Teljesen meglepett – a viselkedésével és a témáival is. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyű vele kapcsolatot létesíteni, beszélgetni.

Gondolataimba mélyedve kullogtam felfelé a Griffendél-toronyba. Olyannyira elfeledkeztem a külvilágról, hogy észre sem vettem, milyen lassú léptekkel haladtam előre. Elmélkedésemből egy szigorú hang rántott vissza a valóságba.
- POTTER! – csattant fel az új gondnok. – Már két napja ellógód a büntetőmunkádat! Ráadásul mit császkálsz a folyosón az éjszaka közepén?!
Unottan néztem fel a sima, fiatalos arcra, mely jelen pillanatban mérhetetlen dühöt sugárzott. Azonnal megbántam, hogy ilyen szemmel mertem ránézni, ugyanis ezzel csak még jobban felhergeltem.

- Pofátlan kis csitri! – húzta el a száját sértődötten. – Ne félj, megírom apádnak, hogy a Malfoy gyerekkel találkozgatsz! Majd megnézheted, mit kapsz tőle! Mert nem hímes tojást, az biztos.
- Magának semmi köze ahhoz, hogy kivel randizom, már megbocsásson! – csusszant ki a számon felháborodásomban. Rémülten pislogtam rá, de az arcán immár semmilyen érzelem nem tükröződött. Szinte fapofával közölte velem az ítéletet.
- Két hét büntetőmunka! Holnap várlak a szobámban, Lily Potter!

Akkor sarkon fordult és elindult tovább, amerre útja vitte. Én nem tudtam megállni, hogy magam elé ne morogjak még valamit.
- Vén banya…
- Három hét büntetőmunka! – szólt vissza még a sarokról Miss Light, s én esküdni mertem volna, hogy azért nem fordult vissza, mert nem akart hangosan kiröhögni.