Ruby:

„Reggel van. Méghozzá milyen szép reggel! Már-már arra enged következtetni, hogy van még boldogság... Pedig nincs, ha így haladunk, akkor rövid időn belül mind meghalunk.”- Ezekkel a gondolatokkal ébredt Fred Weasley azon a napon, amiről még nem is sejtette, hogy sorsa egy meghatározó pontja lesz. Valóban, a nap sugarai vidáman áradtak be az ablakon, és igyekeztek felébreszteni a vörös hajú fiút. Mintha már a nap is fel akarná kelteni a puha ágyából, és arra serkentené, hogy menjen és nyissa ki a boltot.
Fred talán megérezte a noszogatást, mert hamar felült, majd felöltözött. Mikor kilépett szobája ajtaján, és elindult, hogy felébressze testvérét, egy hirtelen gondolat azonban megállította. Úgy döntött, hogy hagyja George-ot aludni, hiszen előző este úgyis sokáig beszélgettek, és bizony a fiatalabb iker igen csak fáradtan indult el lefeküdni.

Lement hát a lakásuk alatti boltba és nekilátott elrendezni az árut, és feltölteni a kasszát (ki tudja, lehet, hogy valaki nem tud majd apróval fizetni), és végül felhúzni a rolót.
„Fölösleges! Nem is értem miért vesződünk ezzel a bolttal! Már úgysem volt vevőnk időtlen idők óta… Talán anyának igaza van, és őrültség volt visszajönni, és újra kinyitni…” - miközben ilyen gondolatok fogalmazódtak meg a fiúban, egyszer csak megszólalt az ajtócsengő. Egy sötétbarna vagy talán fekete hajú fiatal boszorkány lépett be a helyiségbe, Fred egy pillanatra megfagyott a döbbenettől, de utána sem tudott szóhoz jutni.

- Szia! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar nyitva találom a boltot… - kezdte mosolyogva a lány, és becsukta maga mögött az ajtót.
- Ru-Ru-Ruby? – hebegte a fiú, de első meglepődése hamar elillant, s immár öröm és kétely keverékével folytatta. – Hogy kerültél ide? Ha azt akarod bemesélni, hogy csak erre jártál és gondoltad beugrassz, akkor inkább el se kezd!
A Ruby névre hallgató egyén most elmosolyodott, és így szólt:
- Fred Weasley, tudtam hogy ezt fogod mondani. Ezért nem is készültem semmilyen mentséget vagy indokot kitalálni a váratlan érkezésemre. Feltett szándékkal jöttem ide.

- Valóban? És minek köszönhetem látogatásodat?
- Beszélni akartam veled. George hol van?
- Alszik, tegnap nagyon kifáradt, és nem akartam felébreszteni. – mosolyodott el testvérét említve Fred, majd stílusát nem meghazudtolva tette fel a kérdést. - Leülsz?
- Nem, sietek… Azért jöttem ide, hogy megkérjelek valamire!
- Rendben, mond csak, miben lehetek szolgálatodra!
- Ha arra kerül sor, hogy a Roxfortban elszabadulnak a halálfalók, szóval ha háború lesz a suliban is… Kérlek akkor ne gyertek vissza harcolni! – az asztalba kapaszkodva folytatta. – Túl veszélyes lenne, félek, hogy esetleg…
- Hogy esetleg mi? – szakította félbe Fred, és már nem volt az arcán az a mosoly amivel a beszélgetést indította, hanem helyette inkább keserűség és némi csalódottság jelent meg. – Esetleg meghalhatunk? Ugyan már, ha nem vennéd észre már úgyis mindegy! Háború van, Ruby! Ilyenkor nem kérheted, hogy itthon kuksoljunk!

Fred tovább mérgelődött, és még inkább hangoztatta, hogy ez a legnagyobb butaság amit valaha hallott. Egészen odáig csak úgy dőlt belőle a sok keserű szó, amíg észre nem vette, hogy már nem is arról van szó, hogy talán ki kellene maradniuk egy kis küzdelemből. Már réges-régen elkalandozott, s még mielőtt észbe kapott volna, már arról panaszkodott, hogy az anyja mindig is lebecsülte őt, és egyszer még azt is mondta neki, hogy Percy kisujja is többet ér mint ő. Maga sem értette, hogy miért, és hogyan fakadt ki ilyen hirtelen, s mikor észre vette ezt így szólt:
- Ne haragudj, nem akartam ezt mondani, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Csak az a helyzet, hogy nem értem miért kérsz tőlem ilyet. – Kellemetlen volt ez a pillanat Fred számára, hiszen ha nem is tudta a választ, akkor sem érdekelte igazából, mert csak el akarta terelni a lány gondolatait az iménti kiakadásáról.
- Nem akartam erről beszélni, de látom jobb ha elmondom. Már többször is furcsa álmaim voltak az utóbbi időben… - Leintette a fiút, mikor látta, hogy közbe akar vágni, majd komoly, vagy inkább szomorkás hangon folytatta. – Rólad, és George-ról szóltak ezek az álmaim. Mindig ugyanúgy kezdődött minden: a Roxfortot megtámadták a halálfalók, és mindenki visszajött, hogy segítsen védekezni. Ott volt a Rend és a DS összes tagja. Mikor azonban már nem tudta tartani magát a kastély védőserege, az ellenség bejutott. Ezután mindig elkezdődik az ütközet, a jók és rosszak harca. A csata részletei nem fontosak, csak az, hogy a végén mindig, kivétel nélkül sokan halnak meg, de azt nem látom, hogy pontosan kik. Azonban ti ketten mindig benne vagytok az álmaimban, csak éppen a szituáció változik állandóan…

- Ezzel mire akarsz kilyukadni? – kérdezte Fred.
- Egyszer téged látlak holtan, és melletted George-ot aki zokog, másszor pedig fordítva. Borzasztó képek ezek, és nagyon félek, hogy jelentenek valamit. Nem akarom, hogy egyikőtök így végezze. Főleg nem úgy, hogy lehetőségem volt figyelmeztetni titeket…
- Ugyan, ez csak álom, még akkor is, ha többször láttad ugyanazt! – nevetett Fred, nem hitte el, hogy a lány komolyan emiatt szökött ki a suliból és kereste fel őt, így háború idején. – Ne félj, nem lesz semmi baj, nem hiába vagyunk mi a Weasley ikrek! Egyikünk sem hagyhatja el a másikat, különben a másik is követné az egyiket, vagy nem?
- Én ebben nem vagyok olyan biztos. Az élet kiszámíthatatlan, és különben is, attól, hogy együtt születtetek, még nem valószínű, hogy egyszerre haltok is meg!
- Jól van, ez igaz, de ne félj, tudunk vigyázni magunkra! Mindig is értettünk ahhoz, hogy megvédjük magunkat. Különben sem tervezünk még elpatkolni. – mosolygott bátorítóan a fiú, és mikor látta, hogy nem győzte meg teljesen vendégét, így folytatta: - De tudod mit? Ha csatára kerülne sor, akkor visszamegyünk ugyan, de nem vetjük be magunkat a legnagyobb bunyókba! Ez nagy szó, mert nem szeretünk unatkozni, de a kedvedért óvatosak leszünk!

Ruby elgondolkozott, és végül így szólt:
- Jól van! De aztán ne merészeljetek nekem kinyiffanni! Akkor nem lennék túl boldog… Na, most már mennem kell, mert ha a többiek észre veszik, hogy eltűntem akkor aggódni fognak!
- Mond csak, kik azok a többiek?
- Akik ellógtunk a suliból, igaz a kastélyt még nem hagytuk el, de soha nem találnának ránk!
- Sejtem, hogy mire célzol… a Szükség Szobája, ugye? – mosolygott Fred.
- Igen, de már tényleg mennem kellene. Jaj, de mégsem mehetek még! Szeretnék venni pár dolgot, amivel egy kicsit fel tudnám húzni azokat az idióta halálfalókat… Van ötleted mivel érhetem el a kellő hatást?

Ekkor a fiú már tudta, hogy sikerült megnyugtatnia a fiatal boszorkányt, és széles vigyor terült szét az arcán.
- Ó, hát persze! Gyere csak, ezek itt a legújabb cuccok, még senki nem használta őket, de a kísérlet sikeres volt!
Miután kiszolgálta és búcsút vett a hosszú idő után érkezett első vevőjétől, már máshogy állt hozzá az élethez, mint reggel. Érezte, hogy mégis csak van boldogság, hiszen ha valaki borsot akar törni a halálfalók orra alá, abból csak is jó sülhet ki. Nem tudta miért, de hirtelen jó kedve támadt, és valamiféle reményt érzett. Reményt a túlélésre.