Ruby:

„De szép ez a reggel! Nem hiszem, hogy bármi el tudná rontani… – gondoltam. Mikor megindultam a konyha felé már éreztem, hogy ikertestvérem gondoskodott a reggeliről. S valóban, ahogy beértem a helyiségbe Fred egy tányér pirítóst tolt elém, és vigyorogva így szólt:
- Mi van átmentél Csipkerózsikába?
- Oh Fred! Nem is gondoltam volna rólad, hogy éjszakánként mugli meséket olvasol! Ezt hogyan tudtad eltitkolni előlem 19 évig? – nevettem, és leültem reggelizni. Miközben tovább viccelődtünk eszembe jutott valami, amitől egy csapásra elillant a jókedvem. Ezt a hangulatváltást testvérem is észrevette, és ő is elkomorodott. Tudtuk, hogy mi vár ránk. Ez az örömteli napkezdés csak látszat volna, és semmi értelme nem lenne a színjátszásnak. Háború van, öldökölnek kinn az utcákon. A Rend már számtalan embert vesztett el, és az iskola is Piton kezén van, sőt, két halálfaló még tanít is! Senki nincs biztonságban, sehol. Talán ez lesz az utolsó nap amikor felébredhettem, arra sincs biztosíték, hogy nem jön két perc múlva egy dementor, és nem szívja ki a lelkemet. Valahogy már nem voltam éhes, ezért félretoltam a finom pirítósokat, és lehajtottam a fejem.

- Tudom mire gondolsz. – mondta Fred váratlanul. – Ne lepődj meg ezen, hiszen nem csak kinézetre vagyunk egyformák… - hiába mosolygott rám bíztatóan, én egyre komorabb, sőt undokabb lettem, s végül így szóltam:
- Te meg mit mosolyogsz? Hogy tudsz még örülni, vagy egyáltalán, lehetne még itt nevetést színlelni? Nem tudod te, hogy mire gondolok, hiába vagy az ikertestvérem!
- George? Mi ütött beléd? Citromba haraptál? – csodálkozott el a viselkedésemen.
- Nehogy azt akard nekem bemesélni, hogy olyan naiv vagy, hogy még azt se veszed észre ami az orrod előtt történik! Ne mond, hogy még nem gondoltál bele abba, hogy életveszélyben vagyunk! – dühöngtem, és már minden jókedvet sikerült elűznöm testérem arcáról.

- De igen, észrevettem és tisztában vagyok azzal is, akármelyik pillanatban kinyírhatnak.
- Akkor miért tudsz még nevetni? Ilyen érzéketlen vagy?! Csak nem vagy halálfaló? - villantottam meg a szemem, hiszen már a testvérem kilétében se tudtam hinni. Ő azonban erőtlenül nevetni kezdett, mire én mérgesen néztem a szemébe. – Nem viccből kérdeztem!
- Nem vagyok halálfaló, és ezt te is tudod! Már az is tilos, hogy egy kicsit boldog legyek? Mellesleg egy cseppnyi vidámság neked se ártana, az örömbe még senki nem halt bele!
Ez volt az utolsó csepp a pohárban, egy pillanat alatt cselekedtem.
- Utállak! – szóltam és dehoppanáltam.

Mielőtt végig gondoltam volna mit tettem már indultam is tovább, egyenesen a Tiltott Rengeteg közepére érkeztem, és gépiesen folytattam az utamat. Nem tudom mennyi idő telt el, és meddig bolyongtam az erdőben, de mikor kiértem végre Hagrid kunyhójához már régen elkezdődött a küzdelem. Akkor döbbentem rá, hogy mit is tettem: ott hagytam Fredet egyedül, minden ok nélkül veszekedtem vele, és a szemébe mondtam, hogy utálom. Biztos voltam benne, hogy ő is itt van és harcol. Rohantam, ahogy a lábam bírta, és mire odaértem a halálfalók éppen készültek elhagyni a kastélyt. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet, ezért átfurakodtam magamat a kifelé tóduló halálfalók tömegén, és beléptem az iskolába. A szívem a torkomban dobogott, ahogy a Nagyterembe értem. Körbenéztem, és láttam, hogy a terem két fajta emberből áll: halottakból, és olyanokból akik őket siratják… Mikor jobban szemügyre vettem a társaságot úgy éreztem, hogy a torkomban dobogó szívemet képes lettem volna kiköpni. Amit láttam az rosszabb volt, mint az a düh amit reggel éreztem, mert a szemem a családomra szegeződött, körülálltak (aki még bírt állni) valakit, egy halottat. Éreztem, hogy ha odamegyek akkor én magam is vagy meghalok, vagy pedig idegroncs leszek. De hiszen nem is biztos, hogy ő az…
Az a remény maradt már csak a számomra, de a természetem túl nyughatatlan ahhoz, hogy csak álljak, és ne menjek oda. Döntöttem, elindultam feléjük. Mikor megláttak Bill és Percy (fogalmam sem volt mit kereshet itt) mellém álltak, és két oldalról megfogták a karomat. Mivel két bátyám kiállt a körből, tisztán láthattam azt amit soha de soha nem akartam látni. Azt, amitől rettegtem, amitől féltem elindulni, ikertestvéremet holtan.

A fájdalom ami akkor átjárt elviselhetetlen volt, mégsem tudtam hinni a szememnek, kitéptem a karomat testvéreim szorításából, és odarohantam. Valóban nem volt már egy cseppnyi élet sem a testében, és bennem tudatosult, hogy az utolsó szó amit hozzá intéztem az volt, hogy utállak… Ekkor nem bírtam uralkodni magamon, úgy éreztem minta valaki a szívemet marcangolná apró, fájó darabokra.
- Ne! Bocsáss meg! Kérlek, bocsáss meg!”

***

- Bocsáss meg! Ne! Ne! Bocsáss meg!...
- George! Ébresztő! – keltegette Fred testvérét. – Hahó! Kelj már fel!
Mikor George felébredt az első dolog amit észre vett, az volt, hogy teljesen bele van gabalyodva a takarójába, és hogy az arca teljesen el van ázva. Érezte, hogy a szeme még mindig könnyes, és tisztán élt még benne a kép, hogy a Nagyteremben a halottak halomban hevernek. Csak akkor tudatosult benne, hogy álmodott, amikor kinyitotta a szemét és meglátta Fred aggódó arcát ahogy felé hajol.

- Te élsz? – csodálkozott el George. – Ezek szerint csak álmodtam az egészet! – majd megpróbálta kiszabadítani magát a takaró fogságából, és megtörölte az arcát.
- Igen, valószínűleg élek. Legalábbis nekem senki nem szólt az ellenkezőjéről. De mond csak, milyen álomról beszélsz?
- Azt álmodtam, hogy reggel veszekedtünk, nélkül mindenféle butaságot vágtam a fejedhez, a végén fogtam magam, és dehoppanáltam… A Tiltott Rengetegben kötöttem ki, és mikor kiértem a sulihoz a halálfalók elhagyták a kastélyt. Beléptem a Nagyterembe és… és… - George nem tudta tovább mondani, de nem is volt szükséges. Ikertestvére rámosolygott és így szólt:
- Tudom mit akarsz mondani. Ahogy beléptél azt láttad, hogy én meghaltam. És szörnyen érezted magad a reggeli veszekedés miatt, ugye?
- Igen. De azt hiszem ettől az álomtól nem kell tartanunk. Az egész vita azért kezdődött mert te azt mondtad, hogy tudod mire gondolok, és én azt hittem, hogy nem tudod.

- Igazad van. Hiszen ikrek vagyunk, ráadásul nem sok ikerpár büszkélkedhet ilyen jó testvéri kapcsolattal mint mi. – mosolygott Fred, mégis volt valami furcsa az arcán, valami amit más nem vett volna észre. Azonban testvérének feltűnt a furcsaság.
- Valami baj van? – kérdezte.
- Nem, semmi. Azaz nem baj, csak aggaszt valami. Reggel volt egy vásárlónk…
- Komolyan? – csodálkozott el George. – De ugye nem valami halálfaló? Nem azért vagy ideges, mert Tudodki jött bevásárolni hozzánk, igaz?
- Nem, dehogy.
- Akkor ki volt az?
- Ruby… - mondta Fred, és látta, hogy nem csak neki volt meglepő jelenség a lány látogatása.
- De hogyan? Mármint, neki ilyenkor a suliban kellene lennie, nem? Meg egyáltalán mit keresett itt? Miért jött ide? – törtek ki a kérdések George-ból.
- Azért jött, hogy megkérjen valamire… Azt akarta, hogy ha harc lesz a Roxfortban ne menjünk vissza, küzdeni.

- Micsoda?! Miért akarja ezt?
- Azért mert visszatérő rémálmai vannak… - Fred szemei hirtelen elkerekedtek. – Hiszen nagyjából ő is ugyanazt álmodta mint te. Azaz annyi különbséggel, hogy ő nem veszekedett velem, és hogy a hulla szerepe mindig változik. Mármint egyszer te halsz meg, egyszer én.
- Szerinted van valami köze ennek az egésznek a valósághoz?
- Nincs. Az nem lehet. Nem halhat meg egyikünk sem, hiszen akkor, akkor vége lenne mindennek. Vagy ha mégis… Nem, abba még belegondolni is szörnyű.
- Nekem ez gyanús. Mi van, ha mondjuk egy halálfaló százfűlé főzet segítségével felette Ruby alakját, és félre akart minket állítani az útból? – vetette fel George.
- Az nem lehet. Látszott az arcán, hogy ő az.

- És akkor azt hogyan magyaráznád, hogy tanítási időben az Abszol úton mászkál?
- Már nagykorú, tud hoppanálni. És mellesleg azt mondta, hogy néhányan meglógtak a suliból, és most a Szükség Szobájában laknak. Elképzelhető, hogy kilopódzott Roxmortsba, és onnan idejött. – magyarázta Fred.
- És csak ennyit mondott?
- Nem, meg akarta ígértetni velem, hogy nem megyünk vissza, de kivágtam magam, és nem ígértem semmit. Vett pár cuccot, amivel a halálfalókat egy kicsit ráncba tudná szedni…
- Tudod ez nagyon aggasztó. Nem sok jóra számíthatunk, ha ez így megy tovább. Most, hogy Dumbledore meghalt, már a suli sem biztonságos hely. – szólt komoran George.
- Szegény McGalagony, neki a legrosszabb a diákok után! Én a helyében már rég ott hagytam volna a sulit, és nem csak neki, de minden tanárnak ez lenne a legkedvezőbb…
- Igen, de a tanulók miatt mégis ott maradnak… Tudod mit Fred? Menjünk el innen, mert ha Ruby tényleg használja a termékeinket, akkor számíthatunk a halálfalók látogatására!
- Valószínű. De hová menjünk?
- Nekem van egy ötletem! – szólt George, és olyan vakmerő vigyort engedett szétterülni az arcán, mint mikor ott hagyták az iskolát.