Ruby:

- Mit mondtál, hogy is működik ez? – kérdezte Neville Rubytól.
- Hiszen itt van, a dobozon rajta a van a használati útmutató! Csak ki kellene nyitnod a szemed, akkor látnád…
Ekkor mindenki a Weasley termékeket vizsgálgatta, és azt tervezgették, mikor, hol és kin próbálják majd ki őket. A Szükség Szobája körülbelül tizenöt-húsz gyereknek adott otthont, akik zömében griffendélesek voltak. Neville volt az első, ő szökött meg először.
 
Az egész ott kezdődött, hogy a fiú túlságosan is Potter-párti volt, ezek után a halálfalók úgy próbálták őt kordában tartani, hogy a nagymamáját vették kezelésbe.
Pontosabban azt tervezték, hogy elkapják Mrs. Longbottomot, de az idős hölgy jobb kondiban volt náluk. Miután a néni menekülőre fogta a dolgot, Neville is úgy döntött, jobb neki, ha eltűnik a színről. A fiú megtalálta a Szükség Szobáját, és itt rendezkedett be. De nem telt bele sok idő, és a DS többi tagja is csatlakozott hozzá. Azóta nem járnak be órára, nem mutatkoznak az iskolában, viszont előszeretettel nehezítik meg a két halálfaló és Piton életét.
Be voltak zárva, egyetlen helyiségbe, igaz, önszántukból, de fogságban voltak.
Így aztán, akaratlanul is összebarátkoztak, mindenki, mindenkiről tudott mindent.
Ezért, a legfurcsább párosítások sem voltak feltűnőek. Például, Seamus és Colin nagyon jól megértették egymást. De kiderült többek közt, hogy Ginny és Ruby rájött, hogy nem is olyan rossz a másikkal lenni.

Ugyanis, a két lány régebben gyűlölte egymást. Meg volt rá a maguk oka: Ruby szerette Harryt, persze mint barátot, és látszólag a fiú is kedvelte őt. Ginny irigy volt, mert ő nem kapott különösebb figyelmet. A haragnak ez a része azonban, elpárolgott, mihelyst a Kis Túlélő észrevette őt. De persze, nem csak ez az egy kifogása volt a fiatal Weasley lánynak Ruby ellen. Élt a gyanúperrel, hogy a lány gyengés érzelmeket táplál a bátyja iránt. És ez nagyon dühítette, pont úgy mint Ginny pasijai Ront.
Persze a mint mindennek, ennek is két éle volt, ez a gyűlölet is kölcsönösnek tetszett. Rubina mindig jó tanuló volt, és szívesen segített a Weasley ikreknek, ha tudott. Ginny azonban, ezt nagyon elítélte, és nem egyszer az orra alá is dörgölte. Ruby nagyon megharagudott ezért, hiszen ő puszta jó szándékból segített. Végül, ahányszor összefutottak, mindig veszekedtek. 
De most, hogy ennyire elszabadultak a kedélyek (pontosabban a halálfalók), hirtelen jó barátnők lettek.

Mint már oly sokszor, most is a régi sérelmeket emlegették fel:
- Hihetetlen, hogyan haragudhattam, csak mert segítettél Fredéknek házit írni!
- Nem baj.
- Tényleg, hogyan tudtál nekik segíteni, hiszen két évvel feletted jártak? – kérdezte Ginny.
- Nem tudtam mindenben segíteni. Csak elolvastam az anyagot, és lediktáltam nekik a dolgozatot, ez nem nehéz… Nem is értem, miért veszekedtünk mi annyit! Hiszen, olyan jól el tudunk beszélgetni.
- Igen, és azt sem tudom, miért voltam féltékeny rád… Ne haragudj, de tudod, már kiskorom óta érzek valamit Harry iránt!
- Ugyan, semmi baj! – mosolygott Ruby. – Amint vége lesz a háborúnak, biztosan összejöttök!
- Legyen már vége! Már csak ezt kívánom!
- Én is… Hidd el, hamarabb vége lesz, mint gondolnánk!
- És akkor, végre, mi is élhetnénk az életünket! – álmodozott Ginny. – Tényleg, akkor te kivel jönnél össze?
- Nem tudom, szerintem senkivel!
- Hát, ha te mondod! – mosolygott barátnőjén a vörös hajú lány. „Hát igen, Ruby soha nem vallana be semmit!” Gondolatait már nem folytathatta, mert az ajtó kinyitódott, és néhány rémült lány szaladt be.

- Baj van! –kiáltotta egyikük. –  Azok a cuccok, amiket hoztatok, még nincsenek ugyan forgalomban, de… A halálfalók leadták a drótot a társaiknak. Ginny, a bátyáidat ki fogják nyírni, ha megtalálják őket!
A lánycsapat elindult kifelé, mint aki jól végezte dolgát.
- Ez borzasztó! Miért is hoztam el azokat a dolgokat?!
- Jaj, és miért van ez az egész? – mind a ketten megijedtek, de tovább már nem aggódhattak, ugyanis zajt hallottak a titkos átjáró felől.

A két lány elindult, hogy felfedezze a terepet. Másnak nem tűnt fel a mozgás, így csak egyedül álltak a portré előtt.
- Lehet, hogy csak képzelődtünk… - suttogta Ruby. Mikor azonban elindult volna, a kép mögötti átjáró feltárult…
Az első pillanatban még fel sem fogták, amit látnak: a kép mögül két fiú mászott ki.
- Huh! Már azt hittem, soha nem lesz vége ennek az alagútnak!
- Hát igen, hosszú volt…
- FRED? GEORGE? Hát ti meg mit kerestek itt? – kiáltották a lányok egyszerre.
- Először is, egy WC-t! – mondta az egyik iker, egy cseppet piros arccal.
- Ott van… - mutatott húguk az egyik ajtó felé, mire a két fiú már el is tűnt.

Mikor aztán kijöttek, vigyorogva fordultak a lányokhoz, de azok rögtön az esetleges „kinyírást” hozták fel:
- … és akkor most a boltban vannak, és titeket keresnek!
- Roxmortsban pedig, megtréfáltuk a halálfalókat, és ha minden jól megy, akkor magát Tudjukkit is! – mondta Fred, és ezzel részletesen beszámoltak mindenről, ami történt velük.
- Szóval, nem csak miattatok lenne okuk keresni minket! – helyeselt George.
- Jó ég! Akkor jó is, hogy eljöttetek!
Ezután egy rövid csend következett.

- Na, örültök nekünk? – kérdezte végül Fred vigyorogva.
- Ugyan, hisz ez nem kérdés! – csóválta a fejét ikertestvére.
- De mégis, mi a csodát kerestek itt? – kérdezte Ginny.
- Jöttünk, hogy megnézzük, nincs-e szükségetek két ilyen jóképű, és erős férfira! – mondta Fred, és felhúzva pólója ujját, megmutatta izmait.
- Férfi? Hol látsz te itt férfit? – nevetett Ruby. – Ti még nem vagytok azok.
- De igenis, azok vagyunk! Már nagykorúak vagyunk! – visszakozott George.
- Az nem jelent egyet a férfikorral… - forgatta szemeit Ginny – Ti soha nem lesztek komolyak!

- Kikérem magunknak! – vágott komoly arcot Fred. Azaz csak próbált, nem sok sikerrel, ugyanis rögtön elnevette magát.
- De most komolyan, miért jöttetek ide? – kérdezte Ruby.
- A boltban nincs sok érdekes dolog, nincsenek vevők… - kezdte az egyik iker.
- Aztán, eljöttünk, mert tudtuk, hogy nektek még jó lehet, ha két ilyen sokat megélt, bölcs úriember vigyáz rátok! – folytatta a másik.
„Fred és George, mint úriemberek? Na ne nevettessenek!” – gondolták mind a ketten.
- Fiúk, én aggódom miattatok! – bukott ki Rubyból.
- Ne félj, komolyan nincs semmi okod rá! – nyugtatta George, bár maga sem volt benne biztos, hogy ez így van.

Ekkor léptek zajára lettek figyelmesek. Nem telt bele sok időbe, és meg is jelent Neville.
- Ezek a cuccok! Egyszerűen nagyszerűek! – sugárzott az arca az örömtől. Elmesélte, hogy milyen csínyeket csináltak. Mikor befejezte, észrevette, hogy a kislány, aki az átjáró képén van, neki int. Mennie kell. Valami fontos fog ma történni, érezte.
- Mi az, mi történt, Neville? – kérdezte Ginny.
- Mennem kell, de hamar itt leszek! – Indult, és mászott be a kép mögé a fiú.
- Valami készül, érzem… - jelentette ki Ruby.
- Miből gondolod? – kérdezte George.
- Először azok az álmok, utána Trelawney, aztán jöttök ti, most meg… Biztosan van valami oka annak, hogy Neville elment!

- Ruby, az álmaidat már megbeszéltük! – mondta Fred – És azért jöttünk, mert unatkoztunk, nem jelent semmit. De mi volt Trelawneyval?
- SEMMI! – kiáltotta a két lány egyszerre.
- Aha, ez nekem valahogy gyanús…
- És nekem is!
- Csak, csak, jósolt nekem! – vágta ki magát Ruby.
- És mit? – kérdezték az ikrek.
- Semmi közötök hozzá! – zárta le a vitát Ginny. Mikor felpillantott, látta, hogy bátyjai barátnőjét nézik, és ezt furcsának érezte, és így szólt: - Mi van? Mit bámultok?

Erre pedig, olyan reakció következett, amelyet a Weasley lány soha nem gondolt volna: az egyik fiú elvörösödött, a másik meg a szót elterelve ezeket mondta:
- Ugye, órára se jártok be?
- Nem, akkor elkapnának minket… - válaszolt, majd fürkészően nézett a testvéreire, de nem akarta szóvá tenni a nyilvánvaló témaváltást.
Ezután hosszú csend következett. Egyre kellemetlenebb volt a helyzet.
- Bocsi lányok, beszélhetnék egy kicsit Freddel? Mármint négyszemközt.

Választ nem várva, már vonszolta is arrébb testvérét, majd mikor hallótávolságon kívül tudta a többieket, így szólt:
- Fred, mi van veled? Úgy elvörösödtél, mintha, mintha… Nem is tudom mihez hasonlítani!
- Most meg mi bajod van? Nem tehetek róla, érted?!
- Figyelj, ez normális Ginnynél, Ronnál, apáéknál is néha, de mi soha nem szoktunk elvörösödni! Én legalábbis nem tudok róla, hogy történt-e már ilyen!
- Jó, igazad van, véletlen volt! Nem mintha tehetnék róla!
- Tudom, tudom! De most már igazán elmondhatnád…
- Mit? – kérdezte Fred.

- Tudod te azt!
- Nem!
- De!
- Nem értelek, George…
- Jaj, ne legyél olyan mint egy ovis! – majd testvére értetlen arcát látva vigyorogni kezdett – Te tényleg nem tudod!
- Mondom én!... De mit nem tudok?
- Áh, semmi! – George nevetgélve indult vissza a lányokhoz. Pár pillanat múlva Fred is követte, de még mindig nem értette, hogy mi folyik itt… Nem tudta megérteni testvérét, sem önmagát…