Ruby:

Fred még mindig nem értette, miről beszélt ikertestvére, és ez bosszantotta.
Neville már vagy egy fél órája elment, és nem jött vissza, ez is bosszantotta.
Ginny azzal szekálta, hogy semmire sem figyel, ez is bosszantotta.
Ruby pedig, ő aggódott, hogy valami baja van, nos, ez nem bosszantotta.
Jól esett neki, hogy a lány kérdezősködik az egészségi állapota felől, és a lelki problémái is érdeklik. Pedig amit mindennél jobban gyűlölt, az a kérdezősködés volt.
Ám, ez most nem zavarta. Testvérei már rég odébb húzódtak, és az élet nagy dolgait vitatták meg, mint például a háború és az iskola. Ruby azonban, egy tapodtat se mozdult el a fiú mellől. Frednek furcsa érzései voltak ekkor. Az izgalom, a nyugalom, a tehetetlenség, a bosszankodás, és talán a hányinger kavargott a gyomrában.

- Biztos, hogy minden rendben? – kérdezte a lány, majd megérintette barátja vállát.
Egy pillanat műve volt az egész. Az a rengeteg dolog ami a fiúban kavargott összeforrt, és egy dologgá vált. Rájött, mire az a sok célzás, mi az amit nem tudott. Most már tudja.
Ahogy Ruby hozzáért, a gyomra görcsbe rándult, és ő maga megborzongott. Rápillantott a vele szemben állóra, és végignézett rajta. Ekkor beléhasított a felismerés.
„Te jó ég! Én beleszerettem Rubyba!” – még a puszta gondolattól is felforrósodott a levegő. De, hogy miért, azt nem sejtette…

- Fred! Ne akard bemesélni, hogy jól vagy! Látom rajtad, hogy valami baj van… - mielőtt a fiú bármit is tehetett volna, Ruby a homlokára tette a kezét. – Hiszen te lázas vagy! Azért is olyan piros a fejed!
A Weasley iker akkor már tudta miért érezte forrónak a környezetét. Nem lázas volt, hanem szimplán elvörösödött. Ezt azonban, a lány nem tudtatta, hiszen ez nem volt gyakori jelenség.
Időközben megérkeztek a többiek is, akik megnyugvással tekintettek az ikrekre, hiszen attól tartottak, hogy veszélyben vannak. Ez még nem zavarta őket, hiszen nem jöttek közel hozzájuk, így Ruby tovább faggathatta volna Fredet, ha nem történik még valami…
A titkos átjáró kinyílt, és belépett rajta Neville, de nem volt egyedül…
- HARRY! RON! HERMIONE! – szaladt Ginny és a fekete hajú lány elibük.
Ekkor kezdődött csak igazából a nap.
Neville bejelentette, hogy ezt a napot várták már olyan rég, mikor végre szembeszállhatnak a halálfalókkal. „Itt harc lesz, nem is akármilyen… Itt dől majd el minden, ez lesz a végső ütközet! Jaj, csak az ikrek ne lennének itt! Mi lesz, ha valami bajuk esik? Fred ráadásul nincs valami jó bőrben…” – és még sok efféle gondolat merült fel Rubinában.

***

„Gyorsan telik az idő… Mintha csak most lett volna, amikor Freddel elindultunk a boltból, vagy amikor átvertük Lestrange-éket. Most pedig, itt állunk, és arra várunk, hogy a halálfalók bejussanak a kastélyba. Látom, hogy ikertestvérem megindul felém, valamit mondani akar. Int, hogy menjünk arrébb. Szó nélkül vele tartok. Mikor már mindenkit tisztes távolságra tudunk magunktól, megszólal:
- George, én… Most már tudom, miről beszéltél…

- Tényleg?
- Igen, azt hiszem…
- Na, akkor miről is? – vigyorogtam kicsit gonoszul.
- Jaj, ne csináld ezt! Azt akarod, hogy kimondjam?
- Naná, hogy azt!
- Szemét! Na mindegy, tudtam, hogy ezt fogod csinálni…
- Ezek szerint, nem fogod beismerni? – néztem rá várakozó pillantással. Erre, ő zavartan körbetekintett. Majd, szólásra nyitotta száját:
- Szeretem.

Elmosolyodtam.
- Na, ezt volt olyan nehéz bevallani?
- Igen, tudod, ez olyan fura érzés!
- Persze, megértem… Oda nézz! Ott van Ruby! Na jó, most menj, és mond meg neki is! – bíztattam őt, mint jó testvér.
- Dehogy! Még csak az kellene!
- Nem akarod neki elmondani?
- Nem! – kicsit hangosabban mondta a kelleténél, így Colin szemeit forgatva bámult ránk. Tényleg! Ennek a gyereknek nem kellene itt lennie, láttam is, hogy átzavarják a titkos járaton. Visszaszökött… Á, hiába, ifjúság, bolondság!

- De miért? – csóváltam a fejem.
- Nézz már körül! A halálfalók túlerőben vannak! Ha most elmondom neki, és utána esetleg kinyírnak, akkor milyen érzés lesz az?!
- De ha nem mondod el, akkor lehet, hogy örökre megbánod! Most tedd meg, ameddig még nem késő! Higgy már nekem!
Már nem válaszolhatott, az ellenség betört az iskolába…”

„Remélem, hogy Harry sikerrel jár! Valamit a Hollóhát klubhelységében akart megtalálni… Hogyan tudnék segíteni neki? Tudom már! Itt a Fehér Hölgy!
- Elnézést! Kérem, nem tudná megkeresni Harry Pottert, és segíteni neki?
- Hm… Griffendélesek kérését nem szoktam teljesíteni…
- Tessék? Jól hallom? Valaki az egyik griffendéles diák kérését tagadja meg?

- Nick! Segítened kell! Harry jó barátod, és csak a Hollóhát kísértete tudna neki segíteni!
- Rendben, - szólt komolyan a szellem – Rubina kisasszony azt szeretné, hogy Kegyed segítsen Harry Potternek! És ez nekem is nagyon fontos! Kedves, kérem, tegye meg a kedvemért, és az egész varázsvilágért!
- Jó, legyen! – azzal, a nő átsuhant egy falon. Nick biccentve az ellenkező irányba indult.
Beszélnem kellene az ikrekkel, még mindig nem tudom, mi igaz, és mi nem abból a buta álomból. És ott van még a jóslat is… Arról nem is tudnak! Kész, eldöntöttem: hazaküldöm őket, kerül amibe kerül! Túlságosan sokat jelentenek nekem, ahhoz, hogy engedjem kockáztatni az életüket! Ott is vannak! Nem tudom, miről beszélnek, de látszik, hogy valami magánügy… Megvárom, amíg végeznek… COLIN?! Nem szabadna itt lennie! Veszélyes!

- COLIN CREEVEY!Te meg mit csinálsz itt?! Halljam!
- Pszt! Ruby, ne olyan hangosan! Mindent elmondok, csak gyere odébb!
Nem tartottam jó ötletnek, hiszen minél hamarabb el kellett volna menekülnie, de meg kellett hallgatnom. Így elindultunk az ellenkező irányba, s lassan szem elől veszettem a Weasley fiúkat. Egy üres folyosón álltunk.
- Ne szólj közbe, mindent elmondok. Mióta Voldemort visszatért minden megváltozott… - soha nem láttam még ilyen komolynak, és rezzenés nélkül kimondta a tabut. Ez nem vall rá, ezt a nevet kimondja Harry, a Rend tagjai, Hermione, néha Ron, és én, de Colin nem. – A tavaszi szünetet otthon töltöttem. Szörnyű volt. A halálfalók a mi környékünkön garázdálkodtak. Muglikat kínoztak, és gyilkoltak… Megölték az egyik régi osztálytársamat, egy lányt, akit nagyon szerettem…
- Te jó ég! Én… öhm… nagyon sajnálom…Mi volt a neve?
- Luisa…

- Jaj, nem ő volt az, aki…
- De igen, mikor láttam, hogy Bellatrix Lestrange megöli, azt hittem, én is meghalok vele együtt. Nekem már nincs veszteni valóm. És támogatni akarom Harryt, hiszen ő az egyetlen, aki elérheti, hogy más ne éljen át ilyen borzalmakat… Nem küldhetsz vissza! Kérlek, ne akarj hazaküldeni!
- Rendben, menj! És vigyázz magadra!
Láttam, ahogy befordul a folyosón, és eltűnik… Akaratlanul is egy könnycsepp jelent meg az arcomon, sajnáltam ezt a fiút…”

„Jaj, mi lesz így velem? Mi lesz velünk? Jaj, csak adja az ég, hogy Bill túlélje! Túl fogja élni! Túl KELL élnie! Értem, értünk! És még el se mondhattam neki, hogy apa lesz! El kell mondanom! De mi van, ha hazaküld? Biztosan haza fog küldeni! De nem tudok egyedül maradni, itt, kétségek közt! És a baba is biztonságban van még, hiszen… Nem, ott nem lenne biztonságban. De akkor is! Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel, miközben az egész családom harcol! Igen, Weasley-ék a családom, meg kell védenem őket! De hogyan? Bill biztosan haza fog küldeni, hacsak… Elszaladtam a bájitalos szekrényemhez. Itt van, ez az, amit kerestem! Milyen buták ezek a britek, hogy a Százfűlé-főzetet használják… Mi franciák, egy sokkal hatásosabb bájitalt főztünk ki, az alakváltáshoz…. Mi ez? Valaki összetört egy vázát!

- Ki van ott?
- Csak én, Mundungus Fletcher…Fleur, ne aggódj!
- A szívbajt ’ozod rám!
- Bocsánat, nem állt szándékomban.
- Mit keresel itt?
- Segítségre van szükségem!
Nagyon megijedtem. Mi van, ha a csatatéren valami baj történt?
- Nyugodj meg, senkinek semmi baja. Nekem azonban kellene valamilyen bájital. Tudom, hogy te, mint francia, a bájitalok nagy mestere vagy. És nincs is olyan brit ital, ami segíteni tudna, talán csak egy francia.
- Rendben, én kiveszek innét valamit, a többit akár mind el is viheted, nekem nem kellenek.
Felmarkoltam egy üvegcsét, egy másik mellől, kimentem a lakásból, hoppanáltam.

Rögtön a birtok mellé érkeztem, futni kezdtem, és addig meg sem álltam, míg Billt meg nem láttam. A karjaimat a nyaka köré fontam, és így szóltam:
- Szeretlek!
- Én is, de drágám, most haza kell menned!
- Rendben, csak el kell mondanom valamit: apa leszel!
- Tessék?
- Ter’es vagyok!
- Akkor meg aztán, végképp menj innen!
- Jó, vigyázz magadra! – azzal elszaladtam. Pontosabban a folyosó végéig. Ott bevettem a nálam lévő fiola tartalmát. Erősen Mundungusra koncentráltam, és egy perc múlva már az ő alakját tudhattam a magaménak. Nem volt más választásom, hiszen ő az egyetlen, aki ma biztosan nem jelenik meg önszántából. Így indultam harcolni…”

„A harc kegyetlen volt, sokan meghaltak mind a két oldalról. Nem is tudom végig gondolni, hogy mi minden történt… Én is csak önkéntelenül küldtem a kábító átkokat, azt se tudom, kik ellen küzdöttem. Persze, az azért valószínű, hogy csak ellenséget átkoztam meg…
Itt van George. Éppen Bellatrix ellen küzd, segítenem kell neki!
- Ruby!
- George, menj innen! Keresd meg Fredet, és menjetek el innen!

- Ó, a kis őrangyal!
- Fogd be! Azok után, hogy a saját unokatestvéredet kinyírtad, meg se szólalhatsz! – vitatkoztam, de csak egy gonosz vigyort értem el.
- Ruby, nem megyünk el, és kész!
- De nem ám, most megfizetsz a tetoválásért! <i>A…</i>
- Meg ne próbáld! Főbenjáró átkot, te, itt, amíg én élek, NEM HASZNÁLSZ!

Ekkor meghallottunk Voldemort hangját. Visszahívja a halálfalókat. Bella is elindult, de előtte még hátra taszította George-ot a falnak.
- Jól vagy?
- Igen… Menjünk a Nagyterembe…
Fel akart állni, de megsérült, így nem tudott. Segítettem neki, és az említett helyre mentünk.
Mikor odaértünk, még csak páran voltak ott. Mrs. Weasley összeforrasztotta a mellettem álló fiú lábát (mint kiderült, az eltört). Elmentünk vörös hajú barátommal, hogy a sebesülteket, összegyűjtsük. Nem volt sok ilyen ember. Mikor visszaértünk, olyan dolgot láttunk, amitől mind a kettőnket elhagyta az ereje.

- FRED! – hallottam a kiáltást az oldalamról. Odaszaladtunk arra a helyre, ahol a Weasley család körbeállta (ülte) Fredet. Nem élt. Hát megtörtént. Most mondhatnám, hogy én megmondtam, de nem mondom. Az nem segítene semmit. Éreztem, ahogy a hideg arcomat egy sávon felmelegítik a könnyeim. Körbenéztem. Nem érdekelt, hogy mások sírni látnak. Most nem. Fájt ez az egész… Láttam, hogy Fleur és Bill egymást átölelve sírnak, láttam, hogy a szülők alig kapnak levegőt, Ginny pedig Percy vállán zokog. Mellesleg a harmadik Weasley fiú szemei sem voltak már szárazok… Ekkor tekintetemmel George-t kerestem, meg is találtam, ikertestvére fejénél térdelt, holt sápadt volt, de nem sírt.
Nem tudtam felfogni, ez nem lehet valóság! Fel kell ébrednem, ez is csak egy álom! Ugye? Valaki mondja már, hogy ez az egész mindössze egy rossz álom!

De senki nem mondja ezt. Hiszen ez… ez már nem álom… Fred meghalt, nincs többé. El kell fogadnom, el kell felejtenem… De nem tudom! Még mindig érzem azt a különös borzongást, ha rá gondolok… Ez butaság! Még ha élne, akkor se lenne esélyed nála, így meg mit akarsz?!
George felállt, gondolom sétál egyet, ki akarja szellőztetni a fejét… Én se tudok már itt maradni, felállok én is, utánamegyek. Miközben kiérek a teremből, látom, mennyien haltak meg: a Lupin házaspár, egy csomó auror, akiket csak látásból ismerek, és… Összeszorul a szívem: Colin Creevey. Mennyi embernek kell ok nélkül meghalnia?
A tó partján, egy fa alatt meglátom George-t, lassan elindulok felé, mikor észrevesz, elfordítja a fejét. Fáj neki, hogy nem egyedül van. Ezt hiszi, akkor könnyebb lenne, ha nem állna mellette senki. Téved, ha egyedül marad, képes beleugrani a vízbe…

- Leülhetek?
- Persze… - a hangján érezni lehetett, hogy nagyon megviselt, remegett.
- Én… nem is tudom, mit mondjak… sajnálom… - szavaimra felemelte a tekintetét, szép lassan, és felém fordult. Belenéztem a szemébe, és csupa fájdalmat láttam benne. – Nem tudom azt mondani, hogy megértelek, hiszen ez lehetetlen. Ha ezt állítanám hazudnék. Nem tehetek mást, minthogy azt mondjam: sajnálom…
Mialatt beszéltem, végig a szemébe néztem, és láttam benne a szavaim hatását. Szépen lassan a könnyeit visszatartó üveg repedezni kezdett, mint a gát amikor vihar idején megtelik. Pár másodperc után már szabad útjuk volt a kitörni készülő cseppeknek. Egyszer aztán, hirtelen zokogásban tört ki. Sajnálom őt, és mindenkit sajnálok, ez a mai nap mindenkinek betett…
Lassan a hátára tettem a kezem, és nyugtatni próbáltam, de tudtam, hogy haszontalan próbálkoznom.

Egy idő után így szólt, még mindig keservesen sírva:
- Nem… nem… nem is…
- Tessék? – nem nagyon értettem a szavait, hangja elfúló volt.
- Nem is éreztem semmit!
- Hogy-hogy, nem éreztél semmit? Mit kellett volna?
- Amikor Fred szomorú volt, vagy nem érezte jól magát, mindig megéreztem… És most, nem érzek semmit! Éreznem kellene, hogy már nincs többé! De nem, minden ugyanolyan, mint tegnap, mint nyolc éve, mint mindig! Olyan mintha, mintha még élne! Látom a holttestet, látom, hogy nincs benne élet, mégis… - már nem tudtam meg, hogy mi mégis, mert még az eddiginél is keservesebben zokogott fel.
Én se értek semmit… Én is úgy érzem, mintha még mindig élne…

***

Már jó pár órája elmúlt éjfél. Sok minden történt… A legfontosabb, hogy Harry legyőzte Voldemortot. Most örülnöm kellene… De nem vagyok boldog. Még mindig a gondolataimba mélyedek, és nem tudok szabadulni a butábbnál butább elgondolásaimtól…
Még mindig a fa tövében ülök, George is itt van mellettem. Ahogy végignézek rajta, akaratlanul is elmosolyodok. Nagyon kifáradt a sok sírástól, és egyszerűen elaludt.
Jó neki, legalább most nincsenek olyan gondolatai mint nekem…
Rengeteg emlék pergett le a szemem előtt, ám egyszer csak bevillant egy kép… Hirtelen minden világossá vált.
- A jóslat!

Feltápászkodtam, és beszaladtam a kastélyba. A konyha mellett volt az úgynevezett „hullaszoba”, én egyenesen odaszaladtam.
Mikor benyitottam, rögtön megcsapott a tömény bűz, de nem foglalkoztam vele, és egyenesen ahhoz az ágyhoz mentem, amin a letakart Fred Weasley feküdt. Egy pillanatra megtorpantam, de utána rögtön lerántottam róla a leplet…
Meglepetésemben felsikítottam.

- Mundungus Fletcher?!
És valóban, nem a jól ismert vigyorgó barátom tetemét találtam meg, hanem egy teljesen más emberét. Nem értettem semmit, de valahogy boldog voltam.
- Bizony ő az!
Egy házimanó lépett be a helyiségbe. Bíztató mosolyt küldött felém, és visszatette a leplet az imént felfedett halottra.
- Ki vagy te?
- Gemmo, és ő itt valóban nem az akinek hitték…
- Kérlek, mondd el, ha tudsz valamit arról a fiúról, akiről azt hittük, hogy ő!
- Én nem tudok semmit! Leszámítva azt, hogy a konyhai raktárban valami olyat találhatsz, ami érdekel!

Nem is kellett több, máris szaladtam a raktárba. Körbenéztem, de semmit nem láttam. Elfogott egy érzés, a csalódottság… Hamar átváltottam azonban, és most már kétségbeesetten sírni kezdtem. Szemeim elhomályosultak, de még így is valami szokatlan után kutattam.
Nem kellett sokat várnom, mert amikor az egyik sarok felé néztem, olyat láttam, amire nem számítottam. A sarokból a megkötözött Fred bámult vissza rám. Egyből odaszaladtam hozzá, és leoldottam róla a köteleket. Végül a szájáról is leszedtem a kendőt. Már épp a nyakába borultam volna, amikor eltűnt.

- Ez nem lehet igaz! Hogy képzelődhetek még most is? – szememet újra elöntötték a forró könnyek. Mikor körbenéztem, ismét megpillantottam Fredet, amint a fejét csóválja, mutogatott, hogy némító bűbáj van rajta. Gyorsan leszedtem hát róla azt is.
Megint eltűnt.
- Én ezt nem tudom elhinni!
- Pedig jobb lesz, ha elhiszed! – hallottam barátom hangját magam mellől.
- Fred? Most mi van?
- Mundungus csinálta… Bevonszolt engem ide. Megkötözött, megitta velem két fiola tartalmát, és elment.

- Meghalt…
- Igen, hallottam…
- Kitől? – húztam fel a szemöldökömet.
- Tőled. Óriásit sikítottál…
- Miért csinálta ezt? Felvette az alakod!
- Új életet akart kezdeni, én meg elég jóban voltam vele, és voltam olyan naiv, hogy megbízzak benne. Engem elintézett, ő meg felvette az alakom… Azzal nem számolt, hogy ha meghal, akkor mi lesz…

- Visszaváltozott. De most miért nem látlak?
- Egy bájital. Valami szerelmi bigyó… Nem tudom miért ezt hozta el… A lényeg, hogy akárki megláthat, de ahhoz sírnia kell. Amikor nem láttál semmit, sírtál, megláttál, megörültél, nem sírtál, nem láttál, megint sírtál, megláttál, megörültél, nem látsz…
- Értem… Hogyan lehet hatástalanítani?
- Na itt jön képbe az, hogy szerelmi bigyó… Egy csók kell hozzá… Attól aki tényleg szeret, és én is őt… - a hangjából ítélve elvörösödött, de folytatta: - Figyelj, ezt nem így kellene, de… Nem lázas voltam, csak rájöttem valamire…
- Mire? – kérdeztem, és gyanakodva fürkésztem a semmit.

- Szeretlek.
- És erre csak most jössz rá?!
- Nem úgy értettem… Nem úgy szeretlek mint barátot!
- Ja… ó… értem… - én már egy paradicsomot megszégyenítően vörös voltam. – Én… Ez most komoly?
- Igen.
- Jó, mert azt hittem, hogy soha nem lesz nálad esélyem…
- Ezek szerint…
- Én is szeretlek.

Feltehetőleg elvigyorodott, bár nem láttam, mégis jól ismerem már.
- Már csak az a kérdés, hogyan tudjuk kivitelezni azt a csókot… - kezdtem, de nem tudtam folytatni, mert a számon éreztem az ajkait.
Életem első csókja volt, és nem mondhatom, hogy ne lett volna romantikus.”

Először csak annyit lehetett látni, hogy a fiatal lány megtorpan, majd mintha a levegőbe csókolna. De pár pillanat múltán a szájától kezdve megjelent a halottnak vélt Fred Weasley is.
Ezt láthatta az akkor belépő Weasley család (kivétel nélkül az összes tagja), Harry és Hermione. A család ebben a pillanatban boldogabb volt, mint valaha. Mrs. Weasley visszakaphatta rakoncátlan fiát, akivel annyit veszekedett. George pedig, illedelmesen megvárta, míg ikertestvére befejezi meghitt csókját, és csak az után ugrott a nyakába…