Ruby:

Mrs Weasley éppen a vacsora maradékait takarította le az asztalról, mikor férje hazatért.

- Jó estét, kicsi családom! – köszöntötte a konyhában lévőket a családfő.

- Ugye, most csak viccelsz? Hét gyerek és egy feleség, ez neked kis család? – mosolygott az asszony.

Már csak az ikrek és Ginny voltak a konyhában a gyerekek közül. A legkisebb gyermek pedig egyenesen apja karjaiba vetette magát és így szólt:

- Apa, apa! Ezt neked jajzoltam! – adott át az egy szem kislány egy papírt Mr Weasleynek.

A férfi megnézte ajándékát és a fáradt arca mosolyra húzódott. Az ikra-firka nyolc vörös hajú embert ábrázolt. Nyolc… Egyértelmű volt, hogy Ginny a családjukat akarta ábrázolni. Ők pedig kilencen vannak. Megszámolta még egyszer. Nyolc.

- Kicsikém, innen valaki hiányzik!

- Nem! Fjed elbújt Dorjdz háta mögé és nem látszik, csak a keze! Látod? – mutatott pár kóbor csuklóra. Ekkor eszébe jutottak a szavak, amelyeket főnöke, Mr Lightning mondott: „A holnapi nap különleges lesz! Mindenki hozza be az öt-hét éves gyerekeit!” Előre is félt, mit szól majd Molly, ha megtudja, hogy ezen múlhat a kinevezése…

- Mi volt ma a munkában? – kérdezte gondolataiból kizökkentve Mrs Weasley.

- Matt bejelentette, hogy holnap az osztályon dolgozóknak be kell vinniük a gyerekeiket…

- Miért?

- Be kell mutatnunk őket! És azt is mondta, hogy beleszámít a kinevezésbe…

- Remek! Percytől mindenki el lesz majd ájulva! Biztos előléptetnek majd!

- Drágám… Az öt és hét év közti gyerekeket várják…

Az asszony arcára megrökönyödés ült ki. Mr Weasley tudta, hogy miért: az ikrek pont hét évesek lesznek két nap múlva, Ron pedig múlt héten töltötte be az ötödik évét. Percy azonban már nagy volt, kilenc éves…

- Akkor… El akarod vinni Fredet és George-ot?

- És persze Ront is! – akarta megnyugtatni a feleségét, mert mindketten tudták, ha legkisebb fiuk nem is olyan okos, mint Percy, de legalább jó gyerek.

- El fogsz bírni három gyerekkel?

- Persze! – Bár ő sem hitte, hogy ez valóban így van, azért nem akarta, hogy a nő aggódjon.

Az ikrek persze az egészet hallották. Igazából, nem nagyon vágyódtak a Mágiaügyi Minisztériumba, hiszen ott csak unalmas dolgok voltak. Minden esetre itt volt a lehetőség, hogy körbenézzenek ott, ahol mindent irányítanak.

***

Másnap reggel Arthur Weasley hamar felkelt, mint ahogy mindig. Ám most nem feküdt már vissza, hanem az ikrek és Ron szobája felé vette az irányt.

- Ron! Ébresztő, mennünk kell!

- Apa? – kérdezte a kisfiú rekedten. – Nem érzem jól magam…

Mr Weasley megijedt. Ha legkisebb fia valóban beteg volt, az csak egyet jelentett: egyedül az ikreket vihette magával. Ez már csak azért is probléma volt, mert a két fiúcska természete eléggé rakoncátlan.

- Szólok anyának, jó kicsim?

- Igen…

A vörös hajú férfi már indult is, hogy minél hamarabb túl legyen ezen a nem épp fényesnek ígérkező napon. Miután tudatta feleségével, hogy Ron beteg lett, egyből az ikrek szobájába ment.

Megdöbbentő volt, hogy a mindig későn kelő fiúk már felöltözve, éberen ültek az ágyaikon.

- Jó reggelt, apa! – köszöntek.

- Szervusztok… Hogy-hogy ilyen hamar felkeltetek?

- Ma megyünk veled dolgozni.

- Vagy nem?

- De, de, persze. Figyeljetek csak! Ron ma nem jön velünk, nem érzi jól magát. Titeket viszont arra kérlek, hogy ne okozzatok felfordulást, mert a mai nap fontos. Ha ma jól viselkedtek, akkor lehet, hogy előléptetnek engem. De ha valami galibát okoztok, akkor még a végén kirúgnak!

- Rendben, apa, jók leszünk! – jelentette ki Fred.

„Hát ez könnyen ment!” – gondolta az apa.

***

Reggeli után Mr Weasley megfogta két fia kezét, majd hoppanált. A Minisztérium előcsarnokába érkeztek. A gyerekek csak bámulták a sok embert és a szobrokat, a kandallókat és a Reggeli Prófétát áruló varázslót. Nem volt sok idejük nézelődni, mert apjuk tovább húzta őket. Közben számtalan boszorkány és varázsló köszönt rájuk, úgy tűnt az édesapjuk igen csak közkedvelt személy volt.

- Pszt! Fred! Nézd, az ott egy… - mutatott egy szökőkutat ikertestvérének George.

- Te is arra gondolsz, amire én?

- Ha a tegnapi terv bé paragrafus számsorára gondolsz, akkor igen!

- Nem, az a cé sorszámú 47-es jegyzék volt! – mondta Fred, úgy csinálva mintha okos lenne.

- Mi van a paragrafusokkal? – értetlenkedett a vörös hajú férfi, mikor meghallott valamit fiai sutyorgásából. – Na, gyerünk, ez itt a mi liftünk!

Mikor beszálltak, a szűk szobácska elindult. De nem csak szabályosan fel vagy le, hanem jobbra, balra, előre, hátra is. Már vagy öt perce utaztak, mikor az apjuk intett nekik, hogy most kiszállnak. Egy hosszú, világos és zajos folyosóra érkeztek, sok ember rótta ezt az amolyan utcát, és mindenki mosolyogva nézett rájuk. Frednek és George-nak feltűnt, hogy nem egy felnőtt mellett egy-egy gyerek szaladgált. „Hát persze! Mi is a ’Mutasd a gyereked!’ bigyó miatt vagyunk itt!” – gondolta Fred. Végigmentek a folyosón és megálltak egy ajtó előtt. Mr Weasley kulcsokat vett elő és a zárba helyezte őket. Sorban négy kulccsal is kinyitotta az ajtót, pontosabban mindet megfordította a zárban. Az ajtó kinyílt, és egy világos, vidám iroda képe tárult a gyerekek szeme elé.

- Nos, Isten hozott! Ez itt az én kis rezidenciám!

- Már értem, miért nem akarsz soha hazajönni! Mi ez, apa?

A két fiú egy focilabdát vettek szemügyre. Az apa elmosolyodott, levette a polcról, majd George kezébe adta.

- Ez itt egy nagyon bonyolult mugli szerkezet! Még mindig kutatjuk, mire is használják. Ám nekem van egy olyan megérzésem, hogy erre írják fel a tanulni valójukat a gyerekek.

Már nem folytathatta tovább feltételezéseit, mert ebben a pillanatban egy sötétbarna hajú, közép-magas, vidám férfi jelent meg a szobában.

- Á, Arthur, de örülök, hogy végre itt vagy! Ó, és ők biztos a csemeték!

- Szervusz, Matt! Igen, ez itt Fred, ő pedig George, az ikreim.

- Nagyon örvendek! Fiúk, gyertek, itt kell regisztrálni; formaság, hogy ellenőrizni tudjuk, ki kinek a gyereke… - azzal az ikreket kezdte kifelé terelgetni, akik persze örültek, hogy körbe nézhetnek. – Ja, és az egy sima focilabda, a mugli gyerekek kedvenc sportja a futball.

- Szia, apa! Majd jövünk! Valamikor… - kiáltották a gyerekek jókedvűen, bár az utolsó szót csak ők ketten értették.

A férfi behívta őket egy szobába, ahol egy nő az asztalnál ült és írt. Pontosabban a gyerekek adatait vette fel.

- Emma, itt vannak a Weasley fiúk!

- Rendben, gyertek, üljetek le! Jól van, lássuk csak… Nevetek?

- Fred Weasley.

- George Weasley.

- Oké, Fred, George Weasley… Szülő?

- Arthur Weasley.

- Arthur Weasley… Korotok?

- Hét.

- Hét.

- Hét, hét… Ikrek vagytok?

- Igen – felelték egyszerre.

- Ti vagytok az első ikrek, akiket regisztrálok!

- Nem vagyunk túl sokan.

- Belőlünk is csak kettő van!

A nő nevetni kezdett, így hosszú, fekete haja hátra vetődött és úgy nézett ki, mint egy királynő a mugli mesében. Mikor már csak mosolygott, elővett két ragadós lapot és egyet-egyet a két fiú pólójára ragasztott. Ők pedig értetlenül bámultak a papírokra.

- A nevetek van rajta – jelentette ki az Emma nevű boszorkány.

- Miért? – kérdezte Fred.

- Ha valami rosszat csináltok, akkor az összes dolgozó le tudja olvasni, kire kell panaszt tennie. Ellenben ha jót cselekszetek, Matthez érkeznek majd a dicséretek. 

Már értették. Ha valami olyat tesznek, ami nem megengedett és észreveszi valaki, hogy ők voltak, akkor meg van rá az esély, hogy az apjukat kirúgják.

Kisétáltak az irodából és úgy döntöttek, körbenéznek. Közelebbről szemügyre véve nem volt olyan érdekes a hely, mint amilyennek kinézett. Tele volt ugyan mugli dolgokkal, de ez nekik unalmas volt.

- Fred, mit fogunk csinálni itt egész nap?

- Nem is tudom, mi lenne, ha szórakoznánk egy kicsit?

- Úgy, hogy ne vegye észre senki, hogy mi voltunk? Benne vagyok!

Tovább azonban nem folytathatták cselszövésüket, ugyanis egy apró, szemüveges kisfiú nekiütközött Frednek.

- Hé! Nem tudsz vigyázni? És mi van, ha eltörik valami a táskámban? – pattogott.

- Te jöttél nekem! Én semmiről se tehetek!

- Megyek és megmondom, hogy bántottál!

- Nyugi, Fred nem csinált veled semmit! – próbálta menteni a menthetőt George.

- Nincs nyugi! Ez egy munkahely, ahol…

- Michael! Fogd be! – szólt egy fekete hajú, zöld szemű kislány. – Senki se tehet róla, hogy vaksi vagy! Ne a cipődet bámuld, akkor nem ütsz el senkit!

Erre a szemüveges Michael hápogva sarkon fordult és elment.

- Köszi… - mondta Fred, de a lány olyan hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent.

- Tudod mit? Menjünk a szökőkúthoz! – indítványozta George.

- Szuper! Fel kell mérnünk a terepet!

***

Nem volt egyszerű megtalálni az előcsarnokot. Legalább négyszer eltévedtek, de most végre ott voltak. És volt náluk egy kicsi szappanpor.

- Oké, menjünk és öntsük bele! – javasolta Fred.

- Jó! De melyik oldalról?

- Mondjuk onnan!

- Oké, és lesz elég? – kérdezte George.

- Remélem, eléggé furán nézne ki, ha csak kicsit habozna…

- Menjünk! – azzal elindultak. Azonban még félúton se jártak, mikor valaki így szólt a hátuk mögött:

- Én a helyetekben ezt nem csinálnám! – A fekete hajú lány ült az egyik varázslót ábrázoló szobor ölében és nem volt egyedül. Egy másik lány állt mellette, akinek nem igen akaródzott leülni. Ez utóbbinak szőke haja volt és kék szeme.

- Miért nem?

- Talán mert én jobbat is tudok mutatni! – A fiúk csak ekkor vették észre, hogy a lány vigyorog. – Egyébként Rubynak hívnak. Ő Kennie, azaz Kenela Poll, nem szereti a becenevét. Ti kik vagytok?

- Fred és George Weasley! – mutatta be magukat az utóbbi. – Milyen jobbat tudsz mutatni?

- A habos víz már unalmas és észre is vehetnek. De mi lenne, ha ezt tennénk bele?

Ruby kezében egy fiola volt, a benne levő folyadék pedig zöldes-sárga színben pompázott.

- Mi ez? – kérdezték a fiúk egyszerre.

- Festék, ha beleöntjük a főcsapba, akkor az egész Minisztérium vízkészlete ilyen színű lesz!

- Rubina, ezt ugye nem gondolod komolyan? – szólalt meg dühösen Kennie.

- Szuper! – kurjantották az ikrek.

- De nem mérgező ez? – bizalmatlankodott a szöszi.

- Nem, dehogy! Ártalmatlan, de senki nem mer majd inni a vízből!

- Remek! Hol van az a főcsap? – kérdezte George.

- A harmadikon, de azon belül nem tudom… Keressük meg! – magyarázta Ruby.

- Azt hiszem, ha ez a lány velünk marad, hosszú és érdekes napunk lesz! – suttogta Fred, George pedig bólogatott.