Egy napon érdekes cikken akadt meg Mrs Weasley szeme. Gyerekeknek szóló, két napig tartó bulit szerveznek a Lightning birtokon, a következő szombaton. Meg is fordult a fejében, hogy elküldi a csemetéit az eseményre, de inkább letett róla, hiszen biztos volt benne, hogy sok az a hét gyerek oda. Június vége felé járt az idő, az iskolás fiai is hazaértek már, így még nagyobb felfordulás volt a házban. Bill és Charlie alapjában véve nem voltak rosszak, de amikor a kicsik piszkálni kezdték őket, akkor bedurvultak néha…
Aznap este, mikor a család feje hazaért a munkájából, nagy híre volt felesége számára. A bejelentést éppen vacsora közben tette, mikor mind a hét gyerek hallótávolságon belül tartózkodott, pontosabban páholyból kagylózhattak.
- Molly, drágám, a hétvégén elmegyünk pihenni, csak ketten!
- És ki vigyáz a gyerekekre?
- Nem mi! – vágta rá egyből Bill és Charlie, kísértetiesen egyszerre, olyan hatást keltve, mintha nem is Fred és George lennének az ikrek…
- Nem is nektek kell majd figyelnetek rájuk! – jelentette be Mr Weasley. – Mind a heten elmentek a hétvégére Lightningékhoz. Matt azt mondta, hogy ránk fér már a pihenés, és fel is ajánlotta, hogy vigyük el a gyerekeket a bulira. Én igent mondtam, szóval ti már péntek este ott lesztek! – mesélte lelkesen a ház ura.
Mindenki máshogyan reagált, de az összhatás egy totális káosz volt. Az ikrek ujjongtak, hogy viszontláthatják barátnőjüket, Ginny sírni kezdett, mondván, hogy ő nem akarja elengedni a szüleit és fél az idegenektől. Percy fel volt háborodva, hogy őt holmi haszontalan, vad gyerekzsúrra akarják kényszeríteni, Bill hisztizni kezdett (ami érdekes volt, tizennégy éves lévén), hogy neki miért kell a kicsikkel mennie. Ron csak a vállát vonogatta, hiszen nem tudta, miért olyan nagy szám ez az egész, Charlie pedig mosolyogva csak ennyit kérdezett:
- Lényegileg a főnöködék vigyáznak majd ránk? Az a főnököd, aki régebben sárkányok után kutatott?
- Igen és megint csak igen. Matt fél évig sárkánykutató volt, de aztán megszületett a lánya, ezért felhagyott a munkájával. Akkor tért át az aktatologatásra…
- És nem unalmas neki, főleg a sárkányok után? – A tizenkét éves fiú csillogó szemmel nézett apjára, aki nem értette, hova ez a nagy sárkánymánia…
- Nem tudom, kérdezd meg tőle…
*****
Pénteken este a Weasley család a kandalló előtt gyülekezett. A gyerekek apjuk utasítását hallgatták, miszerint csukják be szemüket és tisztán beszéljenek.
- Tudjuk, apa! Fred, el tudod képzelni, mennyi minden rosszat fogunk művelni Rubyval?
- Tudod, George, van egy halvány sejtelmem…
Szépen sorjában mind a hét gyerek és két felnőtt eltűnt a kandalló lángjai közt, majd felbukkantak egy szép ház nappalijában. Semelyikük nem járt még itt, ez ugyanis nem a Lightning-lak volt, hanem a birtokukon álló házikó, amelyet a család nyaralni használt.
Útbaigazítást kértek egy fiatal fiút ábrázoló festménytől, aki örömmel segített nekik célba érni. Meg is találták a konyhát és az ott üldögélő családot, akik széles mosollyal fogadták az érkezőket. Ruby rögtön az ikrek elé szaladt és vigyorogva vonszolta maga után őket, meg sem várva, hogy a többi gyerek bemutatkozzon.
Mikor felértek az emeletre, befordultak egy sarkon és megálltak egy ajtó előtt, amire egy képkeret volt erősítve. Nem lehetett tudni, hol található a lakója, ám Ruby nem zavartatta magát, odaszólt neki:
- Hé, engedj be!
Az utasításra egy fekete hajú lányka szökkent be a keretei közé és törökülésbe vágódott, ám annak nem adta jelét, hogy utat akarna engedni.
- Mondom, engedj be! – ismételte Ruby.
- Addig nem, ameddig be nem mutatsz a fiúknak! Megígérted!
- Jó, ez itt Fred, ő meg George! Most már beengedsz?
- Nem, mivel nem vagyok már a szobaőrződ, vagy egy hónapja…
- Ó, ezt mindig elfelejtem! – csóválta a fejét Ruby, majd lenyomta a kilincset, és leszedte a képet az ajtóról, melynek lakója dühösen kiabált, de ellenkezni nem tudott. Mikor beléptek a szobába, a festményt egy dobozba helyezte és leült az ágyra, amely feltehetőleg a sajátja volt.
- Nagy házatok van! – vigyorgott az egyik iker.
- De ki volt ez a lány?
- Az én festményem… Anya unokanővérének a férje ragaszkodott hozzá, hogy portré készüljön rólam, mondván, hogy mégiscsak előkelő családból származom… Á! Butaság!
- Annyira azért nem! – szólalt meg egy hang a fiúk háta mögül, mire azok ketten összerezzentek. Az ággyal szemben egy újabb festmény volt felfüggesztve, amiben egy fekete hajú, kamasz fiú foglalt helyet. – Ha nem lenne ez az ostoba hagyomány, akkor most én sem lehetnék itt!
- Te ki vagy? – kérdezte Fred és George egyszerre.
- Ő a nagybátyám, azaz a festménye… Az igazi nem tudom, hol van.
- Én tudom, csak nem mondom meg! – válaszolta sértődötten a festménybéli fiú, majd kisétált a helyéről.
- Nem is tudtuk, hogy van bácsikád!
- Van, kettő is! – nevetett a lány, és nem értette, miért hitték azt barátai, hogy ő amolyan nagybácsi nélküli leányzó. A portré szélén álló fiú hallgatózott, és mikor hallotta, hogy róla folyik a szó, visszasietett a középpontba.
- De már csak egy él! – jelentette ki, magára vonva a három gyerek figyelmét. – Az öcsém meghalt már nagyon régen! Szóval már csak én élek…
A fiúkat nem igazán izgatta a családfa, szóval inkább a szobát járták körül, és mindent szemügyre vettek. Nem volt az a tipikus lány-szoba, tele volt érdekes, helyenként veszélyes dolgokkal, mint például egy egész kviddics felszereléssel. Ez egy ütőből, egy kvaffból, egy cikeszből és egy gurkóból állt, az utóbbi a falhoz volt láncolva, és néha mocorogni kezdett.
A falakon azonban nem voltak poszterek, mint a legtöbb gyerekszobában, hanem inkább néhány fotó foglalta el a helyüket és persze a beszélő portré. Az előbbiek felülete cseppet poros volt, látszott, hogy gazdájuk nem törődök velük annyit, mint a nagybátyja képével.
Nem tudták ugyan, hogy a lány nem itt lakik, mégis olyan érzésük támadt, hogy ez nem lehet az igazi szobája. Nem telt bele sok időbe, és ezt szóvá is tették.
- Ez nem a te szobád, ugye?
- Is-is. Csak nyáron jövünk el ide, és amikor itt vagyok, akkor ez a szobám, de otthon van az igazi. Az szebb és tisztább is, itt nem takarítottam.
- Ahhoz képest a bácsikád képe és a kviddics felszerelés egyáltalán nem poros…
- Igen, mert azokat otthonról hoztam. Nem tudtam otthagyni őket, mert a kviddics cuccaim mindig kellhetnek, a nagybátyámat meg nem hagyhatom egyedül! Tudjátok, mikor a nagyim meghalt, elmentünk a házába és elloptam a portréját, anyáék nem tudják…
- Értem – mondta Fred,és kiment a szobából, a másik kettő pedig utána. Körbenéztek a házban és az ikrek megállapították, hogy érdekes helynek látszik ez a lak.
Lent a konyhában kiderült, hogy mindenki talált magának elfoglaltságot, csak Percy üldögélt egy széken és sértődötten bámulta a vacsoráját.
Ron összebarátkozott a vele egyidős Andyvel, Ginny pedig Tommyval, Bill olvasgatott a könyvtárban, Charlie pedig Mr Lightningot faggatta a sárkányokról.
Este nyolc körül, Mrs Lightning („Hívjatok inkább Emmának!”) felkísérte a gyerekeket az emeletre és a Rubyéval szembeni szobákban helyezte el őket. Ron, Ginny, Bill, és Percy aludt az egyik vendégszobában, az ikrek és Charlie a másikban. Ruby szobája mellett volt Andy és Tommy lakosztálya. Éjjel Fred és George még beszélgettek egy darabig. Sok mindenről, a kviddicsről, néhány csínyről, a hétvége kilátásairól,ó és a képbéli nagybácsiról. Egy idő után azonban őket is utolérte az álommanó és szép képzetekkel az elméjükben elaludtak. Nem is sejtették, hogy valaki figyeli őket, valaki, aki nem éppen a jóakarójuk…
AJÁNLOM AZ OLDALT
