Ruby:

Másnap reggel a gyerekek korán keltek és izgatottan várták, hogy mi sül ki a buliból… Percy már reggelinél kikészült, mert az ikrek bogarat tettek a teájába. Andy azt mondta, ő még azt sem érti, hogy ihat valaki teát nyáron. Bill kissé nyűgös volt, amiért nem talált semmi olyat a házban, ami különösebben érdekelte volna, Charlie pedig beilleszkedett a kisebbekhez, elvégre, ahogyan mondani szokta, szereti a kicsiket. Tommy és Ginny igazán jól elvoltak együtt, csak néha kivettek egymás kezéből egy-két játékot, így körülbelül félóránként hisztizni kezdtek. Ron és Andy remek párost alkottak, ugyanis a csigát már nem az ikrek csempészték bele Percy teájába…

Azonban mivel mindenki Fredet és George-ot ismerte, mint csínytevőt (amiben persze ők voltak a profik), senki nem tudta meg, hogy ki volt az igazi tettes. Természetesen a két fiút leszámítva, hiszen ők tudták, hogy nem csigáztak… Ruby élvezte, hogy van társasága, de kissé idegesnek tűnt, amit az ikrek nyomban ki is szúrtak maguknak, de csak evés után, a szobában tették szóvá a dolgot.

- Mi bajod van? – kérdezte Fred, egy kissé nyersen, mire ikertestvére kupán vágta őt, Ruby pedig nevetni kezdett rajtuk.

- Tudod, nagyon sok gyerek jön majd ide, és van egy olyan érzésem, hogy nem mindenki a mi társaságunkba illik majd… Emlékeztek még a három gráciára?

- Polly, Kelly, és Jenny? Rémlik… - fintorgott George.

- Ha ilyenekkel lesz tele a buli, akkor nyert ügyünk van! –vigyorgott Fred, a többiek azonban nem értették, hogy mire gondol. – Figyeljetek, múltkor is olyan jól kikészítettük őket! Ruby, neked biztos van néhány löttyöd! Kennie szerint mindenhová viszel magaddal ötöt…

A lány nevetni kezdett, és egy ládát szedett elő az ágya alól, és leporolta. A másik kettő pedig közelebb sétált, és kíváncsian figyelte, mi fog kisülni a fadobozból…

Nem kellett sok ész ahhoz, hogy felfogják, egy bájital-felszerelést tartalmazott a tároló alkalmatosság. Nem pusztán egy kisebb üst, hordozhatóláng, különböző hozzávalók voltak benne, hanem elkészített italok tömkelege. A láda valószínűleg tértágító-bűbájjal volt ellátva, ugyanis úgy nézett ki, mint egy mini labor. Ekkor már mind a hárman vigyorogtak, ám, mikor a fiúk el akartak venni egy-két üvegcsét, barátnőjük becsukta kincstárát.

- Miért nem kapunk? – kérdezte értetlenül Fred.

- Azért, mert nem akarom, hogy valami komolyabb baj történjen… Ezek nem hashajtók! Csak én tudom, melyik micsoda…

- De…

- RUBY! Gyere le, megérkezett az első vendég! – hallatszott a földszintről Mrs Lightning hangja. A három gyerek azonnal leszaladt, hiszen azért kíváncsiak voltak, kikkel kell majd együtt tölteniük két napot…

Mikor megérkeztek, rögtön egy szőke hajú férfi, és egy hasonlóan szöszi fiúcska várta őket. Ruby illedelmesen köszönt nekik, és utána el akart indulni, vissza a szobájába, ám az idősebb szőke megszólította.

- Rubina, hová készülsz?

- Sehova, Lucius bácsi… - fordult vissza a lány kelletlenül, és lehajtotta fejét. Nem nagyon akaródzott neki beszélgetni ezzel a fickóval.

- Helyes. Ki ez a két gyerek? – nézett rá Fredre és George-ra.

- Ők a barátaim! – kapta fel pillantását villámgyorsan a lány, és tett egy lépést az ikrek felé, akik persze nem értették, mi ez az egész.

- Kik vagytok?

- Fred és George Weasley! – vágták rá a fiúk, de nem voltak már se vidámak, és egy cseppet meg is rémültek. 

- Weasley… - förmedt rájuk a férfi, és félretolta Rubyt, aki eléjük akart lépni. Megragadta a két gyerek karját, és úgy tűnt, meg akarja őket fojtani.

- Na de Lucius! – szólt rá a belépő Emma, mire az ikrek megszabadultak, és gyorsan hátrálni kezdtek. – Ezek csak gyerekek! Egyébként is, most már mehetsz, Dracónak már nincs szüksége rád, holnap este jöhetsz érte. Viszlát!

A nő kitolta őt az ajtón, így a kisfiú egyedül maradt a másik hárommal. Egy ideig csendesen álldogáltak egymás mellett, míg végül Ruby megsajnálta az apja fosztott gyermeket, és így szólt hozzá:

- Na, gyere! Andy és Ron majd játszanak veled!

Erre rögtön nekilódult és bement a nappaliba, ahol csakugyan, a két kicsi vígan játszadozott.

Miután Dracót lepasszolták a korosztályának, az ikrek és Ruby elindultak, hogy nyugtot leljenek mielőtt még megérkezne a többi vendég… Ám, még a negyedik lépcsőfokon sem jártak, mikor ismételten megszólalt a csengő. Ezúttal három nem igazán kedvelt ismerősük toppant be, Polly, Kelly, és Jenny, most azonban volt velük egy negyedik, ismeretlen leányzó is, akinek hosszú, fekete haja volt, ezt elegáns kontyban összefogva hordta.

Nem volt túl szimpatikus, ám még mindig kedvesebbnek tűnt, mint a három grácia.

- Sziasztok! A nevem Elena, ti kik vagyok?

- Én Ruby vagyok, ők Fred és George. – hangzott a tömör, egykedvű válasz.

- És hány évesek vagytok? Én hat.

- Mi hét évesek vagyunk. – húzta el a száját Fred, és látszott rajta, hogy nem tetszik neki, hogy ilyen érdeklődő társaságot kaptak. – Na, hát akkor mi megyünk is…

Miután nagy nehezen megszabadultak Ellytől, felmentek, és leültek Ruby ágyára. Nem tudták, mihez kellene kezdeniük, így csak csendben unatkoztak, egészen addig, míg…

- Ugyan már! Csak azt ne mondjátok, hogy kihagyjátok ezt a remek alkalmat a szórakozásra! Miféle bagázs vagytok ti? – Ezek a szavak a képkeretben lakó fiatal fiú száját hagyták el.

- És szerinted mit kellene csinálnunk? Csússzunk le a lépcső karfáján, és ugorjunk a csillárra?! – kérdezte a lány epésen.

- Pontosan! – Erre a feleletre nem számítottak ugyan, de tetszett nekik az ötlet, úgyhogy azonnal neki is veselkedtek.

Odalent már jócskán megérkeztek a gyerekek, és mindenki remekül szórakozott, kivéve persze Percyt, aki még mindig durcás volt. Bill is talált magának való társaságot, mert az egyik iskolai barátja, Marton is csatlakozott a bulihoz…

Az ikrek csak a felszűrődő zajokat hallották, de kikövetkeztették, hogy lesz közönsége a légtornász trió mutatványának. Természetesen nem elégedtek meg egy szimpla ugrással, beszereztek egy csillagokat szóró bájitalt, és megbeszélték, hogy azt öntik majd a nézők fejére. Már a lépcsőnél álltak, mikor George megszólalt.

- Ki megy elsőnek?

- Majd én, utánam te, és utána Ruby! – felelt neki ikertestvére.

- Hé! Nem úgy volt, hogy hölgyeké az elsőbbség?

- Nem – hangzott a fiúk szájából a válasz, és mind a hárman nevetni kezdtek.

- Jól van, akkor én indulok – jelentette ki az első kamikáze.

- Hova, hova? – kérdezte Matt Lightning a gyerekeket, és elkapta lánya és George karját. Fred viszont már a korláton ült, és ellökte magát, így csúszni kezdett. Egészen addig nem történt semmi baj, míg egy nagy koppanást, és néhány rémült sikítást nem lehetett hallani odalentről…

- Ez meg mi volt? – kérdezte a két fent álló gyerek egyszerre, de a választ meg sem várva leszaladtak a lépcsőn. Mikor meglátták a zajok okát, kis híján orra buktak.

Fred eszméletlenül feküdt a földön, és egy csomó fej hajolt fölé, köztük Ellyé is.

- Ez meg kinek az ötlete volt?! – kérdezte dühösen Emma, miután a gyerekeket sikerült kiküldenie az udvarra.

- Hát, a kép… - kezdte George, de Ruby rálépett a lábára, mire elhallgatott.

- Az enyém.  De mondtam, hogy én akarok elsőnek menni!

- Most mars fel a szobádba! – kiabált a nő, akinek még a düh is jól állt.

Mind a két gyerek felballagott a lépcsőn, de még hallották, ahogy a felébredő fiú megkérdezi, hogy ki is ő?

***

George nagyon megijedt, és hiába mondogatta a festménylakó, hogy <i>Ugyan, kutyabaja!</i> , nem segített semmit a lelkivilágán. Ebéd előtt lesétáltak, hogy megnézzék mi a helyzet, ám furcsa dolgot láttak, vagy véltek látni.

- Most én látok rosszul, vagy Fred tényleg kézen fogva sétálgat Elenával?!

- Meg kell nyugtassalak, jól látod, az ikertestvéred tényleg bedilizett…

- Tudod mit? Menjünk oda, és kérdezzük meg, mi baja van!

George választ sem várva elindult, Ruby pedig választ nem kívánva adni, utána eredt. Besétáltak a párocska elé, és kedvesen köszöntek.

- Jól vagy, Fred? – kérdezte testvérét a fiú.

- Az téged ne érdekeljen!

- Hogy beszélsz az ikertestvéreddel?! – háborodott fel Ruby.

- Ez? Milyen ikertestvér ez?

- Úgy van, tudod, mindig veszekszik veled! – suttogta Elly, amit csak Fred, és a másik lány hallott meg. Ez utóbbi mérgesen nézett rá.

- Mondd csak, Elly, hogy-hogy így együtt? – kérdezte.

- Hát úgy, hogy szerelmesek vagyunk! – jelentette be a lány, gonosz mosollyal az arcán.

George nem értett semmit, de mielőtt mondhatott volna valamit is, barátnője elvonszolta, és csak az emeleten a szobájában engedte el, miután becsukta az ajtót.

- Mi a csuda ütött ebbe?!

- Nem mi, hanem ki! Miután leesett a korlátról, amnéziás lett, és Elly mindenféle butaságot adott be neki! Csak ez lehet a magyarázat!

Egy ideig hallgattak, és azon agyaltak, hogyan téríthetnék észhez Fredet, végül az épeszű iker szólalt meg:

- Mi lesz most?

- Nem tudom, nem tudok semmit az amnéziáról…

- Akkor ez örökre így lesz? Mindig utálni fog engem?

- Nem, az nem lehet! Hé, Sirius! Gyere elő! Segítened kell!

- Jól van, jövök, jövök… - kászálódott be keretei közé a már ismert fiú. – Mi kéne, ha volna?

- Ne viccelődj! – bosszankodott a lány. – Fred amnéziás lett az ötleted miatt! Most összejött egy olyan lánnyal, akit egyébként nem is szeret, és azt hiszi, hogy rosszban van George-dzsal.

- Először is, ne törődjetek vele, másodszor, hagyjátok békén, harmadszor, ne figyeljetek rá, negyedszer, legyetek meg nélküle, ötödször, majd én figyelem, hatodszor, majd magához tér, hetedszer, ehhez kell egy-két nap, nyolcadszor, keressetek nyomokat, mert nem igaz, hogy azon a rohadt lépcsőn valaki véletlenül essen el, kilencedszer, ez merénylet volt, és tizedszer, NE LEGYETEK A KÖZELÉBEN!

- Oké… - Ez volt az egybehangzó válasz, és a gyerekek elgondolkodtak a hallottakon, Sirius pedig kisétált a festményből, hogy Freden tarthassa a szemét…