Ruby:

Miután a fiatal fiú kisétált a portréjából, Ruby lehuppant az ágyára, és fáradtan elnyúlt rajta, George pedig az ablakhoz sétált, és kinézett rajta. Egy ideig csend volt a szobában, egyikük sem szólalt meg, egy azt várta, talán a másik mond majd valamit, a másik pedig remélte, hogy nem kell beszélnie. Végül a lány törte meg a csendet, még mindig vízszintesben.

- Remélem, Siriusnak sikerül kiderítenie valamit!

- Ühüm…

- Ez az Elly nekem akkor is gyanús, ki kellene deríteni, hogy nem-e elő a gyanúsélete, vagy, hogy szokták mondani a muglik…

- Ühüm…

- Elvégre, lehet, hogy valami rosszban sántikál!

- Ühüm…

Ruby elhallgatott, csak a lábát veregette a padlóhoz. Ezt még vagy egy percig csinálta így, mikor George ismét megszólalt:

- Ühüm…

- George… - mosolyodott el keserűen a lány – Te nem is figyelsz rám, csak ühümözöl össze-vissza!

- Bocs, de nem akarok most beszélgetni… - mondta a vörös hajú fiú, kissé remegő hangon. Ruby, aki egészen eddig mosolygott, és egy cikesszel babrált (pontosabban a labda szárnyaira zsineget kötött, és sétáltatta), most egy csapásra felegyenesedett. Még soha nem hallotta egyik barátját sem ilyen hangon beszélni, és nagyon jól tudta, hogy miért. Felállt a helyéről, majd szépen lassan odasétált az ablakban állóhoz, és mögötte ütött tanyát.

- Nem lesz semmi baja! – Erre George megfordult, és kétkedés ült a szemében, egy cseppnyi düh, és talán egy-két kósza könnycsepp.

- Honnan tudod? – kérdezte emelt hangon.

- Onnan, hogy… Sirius azt mondta, nem tart tovább néhány napnál! Utána minden visszatér majd a régi kerékvágásba, és megint címlapra kerülünk a botrány miatt…

- De nekem az a néhány nap… azt én nem élem túl nélküle!

- Csacsiság! – nevetett lány kényszeredetten, de ez nem segített. George elindult a szoba belseje felé, Ruby már attól tartott, hogy el is hagyja azt, ám a fiú csak leült az ágy szélére. A fejét a kezével fogta meg és így egy számlákkal körülvett családfő benyomását keltette.

- Te ezt nem érted! Nem te vagy vele már hét éve, minden pillanatodban!

- Nem, tényleg nem, de…

- Ne akarj semmit mondani, úgyse tudsz segíteni! – kiabálta George. Ruby először megdöbbent a hangnemen, aztán küzdött a kísértéssel, hogy megverje esetleg a fiút, de végül meglátta annak szemében a könnyeket. Leült mellé, és így szólt:

- Jó, ha ezt akarod, akkor nem mondok semmit. Csak még annyit, hogy Fred nem lenne boldog, ha sírni látna.

- Ez igaz, ezért nem is sírok! Soha nem szoktam, most is csak majdnem…. – emelte fel a fejét George és elmosolyodott; nem volt egy erős mosoly, mégis szívből jött.

- Mi lenne, ha… - kezdte Ruby, ám nem folytathatta, mert egy hang félbeszakította.

- MINDEN GYEREK AZ EBÉDLŐBE! KÉSZEN VAN AZ EBÉD!

- Na igen, anya megtalálja a módját, hogy mindenhonnan összecsődítsen mindenkit…

Miután minden gyerek összegyűlt egy tágas teremben, amit ebédlőnek kereszteltek, két házimanó felszolgálta az ebédet.

- Szuper! Nektek még házimanótok is van? – vigyorgott George, akinek immár jobb kedve volt, valószínűleg, mert látta, hogy Frednek kétségei vannak Ellyvel kapcsolatban…

- Csak Millie a manónk, a másik, Verilla csak azért van itt, hogy segítsen, ő Malfoyék új szolgája… - fintorodott el Ruby.

- Értem, és melyik melyik? – kérdezte George fejét oldalra döntve, mintha azt hinné, így megállapíthatja, melyikük Millie és melyikük Verilla.

- Ez itt Millie – fogta meg a lány az egyik manó kezét, és szembeállította barátjával. A fiú megállapította, hogy a manó igazán jólöltözött volt, nem úgy mint a fajtársainak többi része.

Egy csinos, világoskék egybe részes ruhát viselt, amit a derekán sötétkék szalaggal kötöztek meg. Köténykéje pedig fehér volt, és fodros. Millie kedvesen rámosolygott George-ra, akinek furcsa volt a manó öltözete, és viselkedése egyaránt, de a lehető legjobb értelemben.

Ellenben Verilla egy csúf, elhasználódott partedlit hordott, ami igazán jellemezte a házimanók öltözködési kötelezettségeit.

- Mondd csak, miért van a manótoknak ilyen szép ruhája?

- Tudod, a szüleim nem hívei a manókínzásnak, szabadon is akartuk ereszteni Millie anyját, mikor őt várta, de ő nem akart elmenni. Szeretett itt lenni, mert jól bántunk vele. Sajnos az anyja meghalt, nem sokkal miután Millie megszületett, nekünk pedig nem volt szívünk valami ócska göncöt ráadni a kicsire. Most komolyan, nem sokkal szebb, ha jól van felöltözve?

- De, igaz… - jelentette ki George, de már egy ideje nem figyelt a beszámolóra. Fredet nézte, és  szemébe ismét könnyek szöktek. Nem értette, miért kell távol lenniük egymástól, ha ilyen közel vannak… Soha nem voltak még külön fél óránál tovább, és most olyan idegennek érezte testvérét, mint az akkor belépő két férfit. Ekkor döbbent rá, hogy tényleg érkezett két vadidegen ember, akikről még csak azt se tudja, nem betörők-e. Már mindenki végzett az ebéddel, és éppen indultak volna a dolgukra, mikor Emma megállította őket.

- Gyerekek, igaz, hogy vannak fakultatív programok, ám most kezdetét veszi az igazi „tábor”! Mindenki jöjjön a nappaliba! – mondta kedvesen, és betessékelte a tömeget a már említett helyiségbe. Ott mindenki lehuppant ide, vagy oda. – Szóval, szeretném bejelenteni, hogy ezentúl két csapatba lesztek osztva. Ez a kép csapat versenyezni fog, és különböző feladatokat kell majd teljesítenetek. Most pedig, bemutatom a két csoportvezetőtöket, akiket nyugodtan hívhattok ovóbácsinak is, bár, lehet, hogy nem fognak neki örülni…

Ekkor belépett a két ebédnél látott idegen, és az egyik Emma bal, a másik Emma jobb oldalára állt. A jobb oldalon álló férfi kedvesen mosolygott rájuk, amitől kevésbé számított ijesztőnek a holtsápadt arca. A baloldali ellenben csak egy fintort eresztett meg a gyerekek felé, utána komoran megbújt fekete haja mögött.

- Emma, még mindig nem értem, miért engem kértél fel… - csóválta a fejét az utóbbi.

- Lássuk csak, miért… Talán, mert Sirius nem partiképes! – mosolyodott el a nő keserűen.

- Sirius? – hökkent meg Ruby. – Azt akarod mondani, hogy Sirius is jöhetett volna, csak berúgott, vagy üzleti úton van?!

- Te meg honnan tudsz Siriusról? – döbbent meg az anya, míg a gyerekek semmit nem értettek a beszélgetésből, talán George kivételével…

- A bácsikám, tudnom kell a létezéséről, vagy nem?

- De, igen. Mindegy, nem ért rá, nem tudott eljönni, találkája volt valakivel…

Ezzel a vita lezárult. Senki nem vette azonban észre, hogy az egyik képkeretből egy csalódott, szomorú fiatal fiú távozott…