Ruby:

A gyerekek lekísérték a megsebesült lányt Emmához, aki szörnyülködve, és rémüldözve elküldte őket Verillához, hogy az lekezelhesse a sebet. Mikor a két lányt otthagyták, George, Ruby és Draco elindultak, hogy megkeressék a gyertyatartót.

- Ruby, mondd csak, honnét szedtétek ezt a manót? – érdeklődött Draco.

- A ti manótok, nem?

- Nem, nekünk csak Dobby van.  

A lány megállt, és felhúzta szemöldökét, majd homlokráncolva a fiúhoz fordult, és lehalkította hangját.

- Ő azt mondta, hogy a ti manótok, és az apád küldte át segíteni.

- Nem a mi manónk! – ismételte a fiú, mire a két nagyobb eszeveszettül szaladni kezdett felfelé, magára hagyva Malfoyt. Benyitottak Ruby szobájába, és a képkerethez rohantak, ám az üres volt.

- A fenébe! Sirius is pont most nincs itt! – dühöngött a lány, de aztán eszébe jutott a saját portréja, és kinyitotta a dobozt, amibe száműzte azt.

- Na mi van? Szükséged van rám? – kérdezte vigyorogva a mázolmány.

- Igen! Menj, és keresd meg Siriust! Mondd, hogy jöjjön ide!

- Jó, ha így parancsolod…

Nem telt bele öt percbe, és máris megjelent mind a két alak, de Ruby képe azonnal el is tűnt („Találkoztam odalenn egy igazán kedves fiúval, megyek és meglátogatom!”). A kamasz fiú ellenben vagányan a keretének támaszkodott, és érdeklődő szemeket meresztett.

- Verilláról van szó. Ő nem az, akinek mondja magát! Nem tudnád figyelni őt?

- Tudni tudnám, de most éppen az ikertestvére után leskelődöm… - felelte George felé bökve.

- Fel vagy mentve, hagyd Fredet, most nem érdekes!

Sirius fejet hajtva a döntés előtt, kisétált a keretei közül, majd elindult, hogy nekiláthasson feladata teljesítésének. Ruby lehuppant az ágyára, és merengve a plafonra szegezte zöld szemeit. George elgondolkozva a gurkót bámulta, mely igyekezett kiszabadulni láncai közül. Mind a ketten arra gondoltak, hogy vajon ki ez a Verilla, ha nem Malfoyék manója. Egy darabig foglalkoztak ezzel is, de hamar elkalandoztak Fred felé, majd ő is elveszett a tudatukban, helyet adva a titokzatos támadásoknak. Egyikük sem értette, hogy kinek lenne ínyére, ha egy csapat gyereket megtámadnának.

Egészen estig a szobában rostokoltak, még Piton hívó szavára, és a zsűri eredményhirdetésére sem volt kedvük lemenni. Természetesen nem igazán hiányolta őket senki. Persze Dracón kívül, aki kénytelen volt Pansy Parkinson párjává előlépni. Vacsorára azonban kénytelenek voltak megjelenni, hiszen a gyomruknak nem tudtak parancsolni. Palacsintát ettek, de aki ezt nem szerette (az a lány, aki mindig okoskodott), ehetett szendvicset is. Étkezés közben Emma bejelentette, hogy a csapatoknak vége, hogy másnap másik csapatba lesznek beosztva. Ruby ennek igazán örült, hiszen nem Perselus bácsi volt a szíve csücske, remélte, hogy másnap nagyobb szerencséjük lesz George-dzsal.

Mikor már javában folyt a dínom-dánom, Elly és Fred veszekedni kezdtek. Mivel George a lány mellett ült, könnyen kihallgathatta az egyébként nem túl hangos szóváltást.

- … kellett neked pont most?!

- Te komolyan azt akartad, hogy örökre a szolgád legyek?

- Ez nem igaz!

- Elegem van belőled! Többet nem akarok találkozni veled! – kiabálta a fiú, és felpattant a helyéről, majd kisietett az étkezőből. Ruby és George összenéztek és elvigyorodtak.

- Azt hiszem, hogy Fred az amnéziája ellenére is rájött, hogy Ellyvel valami nincs rendjén…

- Igen, úgy látszik, az ikertestvéredbe szorult egy kis ész.

- Csak nem célozgatsz? - kérdezte értetlenkedve a fiú.

- Ugyan, dehogy!

Tovább már nem beszélgethettek, mivel az asztal melletti képkeretben megjelent egy igazán zaklatott arc, akiben a gyerekek felismerték hőn szeretett kémüket, Siriust. Sejtették, hogy talált valamit, így gyorsan belapátolták a maradék egy-két falat palacsintát, és kisiettek az előszobába, hogy ott jelentést kérjenek.

- Mi történt? Láttál valamit?

- A nappaliban! Gyorsan!

Mire ezt a két szót kipasszírozta magából, már el is tűnt, valószínűleg, hogy ő is szemtanúja lehessen a két gyerek belépőjének. Ők persze nem várattak sokat magukra, de amit odabent láttak, nem volt éppen egy kellemes látvány. A földön szanaszét szórva találtak minden mozdítható tárgyat, és a földön egy vörös hajú kisfiú feküdt eszméletlenül.

- FRED! – kiáltotta ikertestvére, és rögtön odaszaladt, hogy megnézze, nem esett-e valami különösen nagy baja. Ruby eközben kiszaladt a konyhába, hogy keressen egy felnőttet.

Hamarosan megérkezett Emma, Remus és Perselus is, majd Matt bejelentette, ő ágyba parancsolja a gyerekeket, hogy ne legyenek láb alatt. Emma gyorsan magához térítette a fiút, míg a többiek a rend helyreállításán ügyködtek.

- Mi történt?

- Nem, nem tudom…

- Valaki megtámadott?

- Nem.

- Akkor?

- Csak arra emlékszem, hogy a lépcső tetejénél álltunk, Matt bácsi elkapta Rubyt és George-ot, én pedig lecsúsztam a korláton, de nem sikerült elkapnom a csillárt, mert egy ütést éreztem a fejemen…

- Visszatért a memóriája! – örvendezett George.

- Mi? – értetlenkedett a másik vörös.

- Amnéziád volt, mert leestél a lépcsőről – tudatta vele Ruby.

- Jól vagy? – kérdezte Remus, szelíd mosollyal az arcán.

- I-i-igen. Ki maga?

- Majd mindent elmondunk, de most gyere! – ráncigálta felfelé testvére, majd odafent elbúcsúztak barátnőjüktől, és aludni tértek.

Természetesen csak ez volt a címszó, ugyanis a két fiú még hosszasan beszélgetett, és megosztották egymással a véleményüket. Lássuk be, Fred nagyrészt csak hallgató volt, hiszen nem tudott semmit, és a rejtélyekről is csak ekkor értesült.

- Szerintem valakinek útban vagyunk – jelentette ki végül, mikor végighallgatta a monológot.

- Igen, megeshet. De kinek?

- Rejtély…