Ruby:

Reggel az ikrek vidámak voltak, és nagyon ragaszkodtak egymáshoz. Nem tudták elképzelni, hogy valaha is külön töltöttek akár egy percet is. Ruby szerint ez nem is csoda, hiszen mind a ketten megsínylették azt a pár órát, amit kihagytak. Reggeli közben megérkezett a két segítő bácsi is, sőt, Indy Weasley is betoppant.

- Jól vagy, Fred? – kérdezte unokaöccsétől, aki erre vigyorogva bólogatni kezdett. – Helyes! Reggeli után érdekes játékot játszunk majd…

- Indy! Nehogy kifecsegj valamit! – szólt rá Emma.

A gyerekek megcsóválták a fejüket, majd visszatértek eredeti foglalatosságukhoz, vagyis az evéshez. Közben nem igazán szólaltak meg, hiszen mindannyian nagyon jól tudták, hogy nem illik étkezés közben fecserészni. Azonban a három grácia Ellivel kibővülve hamar kiszemelte őket, így nem éppen kívánatos társaságot kaptak.

- Ti kis lesznyikok! – förmedt rájuk Polly, aki tudvalevőleg a vezérük volt.

- Tessék?

- Süketek vagytok tilún? – gúnyolódott Jenny.

- Mi van?! – értetlenkedett Fred, de Ruby gyorsan arrébb vonszolta őt és George-ot, jelezve, hogy nem érdemes odafigyelniük a gráciákra. Miközben kisétáltak a konyhából, elmesélte a fiúknak, hogy Polly és társai sajátkészítésű szlengeket használnak, melyek értelmét ők maguk sem tudják, mindössze azért hangoztatják, mert azt hiszik, ettől úgymond menőbbek lesznek.

- Pedig nem is – fejezte be mondandóját Ruby, mikor már a padlás ajtaja előtt álltak. Nem tudták, miért mennek oda, csak arra kalauzolta őket a lábuk. Kinyitották az ajtót, és egy csigalépcsővel találták szemben magukat, melyen gyorsan felmásztak, hogy egy újabb ajtó keresztezhesse útjukat.

Ezt azonban nem nyithatták ki azonnal, mert hangok szűrődtek ki odabentről.

- Csss! Lehet, hogy anyáék most beszélik meg a mai feladatokat – jelentette ki izgatottan Ruby, majd fülét arra a felületre tapasztotta, ahol a legvékonyabbnak tetszett a szigetelés. Az ikrek követték példáját, így már hárman hallgatóztak.

- … úrnőm, engedje meg!

- Nem, Verilla, túl kockázatos lenne – felelt egy rideg, női hang. A gyerekek hátán futkosott a hideg, ugyanis teljesen ismeretlen személlyel álltak szemben, aki nem tűnt túlzottan barátságosnak.

- Verilla könnyen végezne mind a néggyel!

- Nem! Csak az egyiket kell megölnöd – förmedt rá a nő a manóra.

- Te jó ég, ezek meg akarnak ölni vala… – suttogta Fred, de Ruby gyorsan befogta a száját, ezzel jelezve, hogy jobban tennék, ha csendesen hallgatóznának. George már meg sem szólalt, nem szeretett volna ő is kényszeres némaságra ítélődni, inkább kiszabadította testvérét, és tovább füleltek.

- Melyiket öljem meg?

- Azt, amelyik a legtöbbet sejt – felelt ridegen a nő, majd léptek zaja hallatszott bentről, mire a három gyerek összerezzent, és hátrébb húzódott. A baj csak az volt, hogy a régi padlódeszka megnyikordult alattuk, és ezt nem csak ők vették észre, hanem az idegen is. – Valaki hallgatózik… Ki van ott? Azt kérdeztem, ki van ott?!

A gyerekek ereiben megfagyott a vér, egy pillanatig meg sem mertek szólalni. Végül Rubynak volt annyi lélekjelenléte, hogy megszólaljon.

- Ti szóljatok a felnőtteknek, én meg feltartom őt!

- Ruby, nem hagyhatunk itt! – ellenkezett Fred.

- Fred, gyere már! – suttogta George, aki már elindult lefelé a lépcsőn, ő tudta, hogy nem érdemes vitatkoznia a lánnyal, különben is, érezte, hogy barátnőjének igaza van, valakinek fel kell tartóztatnia a gonosz nőt. Fred azonban nem mozdult, helyette így szólt testvéréhez:

- George, menj egyedül, én itt maradok!

A fiú leszaladt a lépcsőn, és épp, hogy kiment az ajtón, mikor kinyílt az ajtó a fenn maradt két gyerek előtt, és megjelent egy magas, sovány, barna hajú nő, akinek szigor, és gyűlölet sugárzott az arcáról. Ruby ösztönösen közelebb húzódott barátjához, megfogta annak kezét, és érezte, hogy Fred remeg, csak úgy, mint ő.

- Szóval ti kereszteztétek a tervemet – szólalt meg a nő fagyosan, majd a pólójánál fogva a magasba emelte mindkét gyereket. – Ha nem kezditek el figyeltetni a manómat azzal a sihederrel…

- Úrnőm, ez itt elszökött – hallották Verilla hangját, és egy másodperccel később már látták is, amint a manó maga után ráncigálja George-ot, akit valószínűleg sikeresen megfékezett a felnőttek értesítésében. A fiú reszketett a félelemtől, ugyanis tudta, ő volt az egyetlen, aki segítséget hozhatott volna.

- Azt hittétek, ha elkülditek ezt itt – mutatott George-ra –, megmenekülhettek? Micsoda bolondok! Az én eszemen senki nem jár túl és ez alól ti sem lehettek kivételek…

Ekkor egy különös hang szólalt meg Ruby nyaka tájékáról. Senki nem tudta mire vélni a dolgot, ellenségük nem is mutatott érdeklődést a dolog iránt, az ikrek viszont annál inkább kíváncsivá váltak. Hamarosan megtudták, hogy a dallam, melyet nem hallottak még soha, a lány nyakláncából jön, az zenél. A manó megkötözte a három barátot, és a padlásajtó felé kezdte vonszolni őket, míg gazdája előre ment, valószínűleg azért, mert valamit elő szeretett volna készíteni rabjai számára.

Miközben Verilla próbálta őket betuszkolni a keskeny ajtónyíláson, George meglátott valami olyat, amitől menten felvillanyozódott.

- Pszt, Sirius! – szólította meg a mellettük lógó portréból leselkedő fiút, aki se szó se beszéd, kiviharzott a képkeretből, ezzel jelezve, hogy eleget látott, és megítélése szerint a dolognak felnőtt segítségre van szüksége. Fred, aki már felbátorodott megmentésük reményén, úgy döntött, hasznos lesz, így megszólította barna hajú ellenségüket.

- Ki maga egyáltalán? És mit akart művelni?

- A nevem Norilla Moon, és történetesen szerettem volna elkövetni az évezred legnagyobb gyilkosságát – vicsorgott a nő. – Ha ti nem veszitek észre, hogy Verilla nem az, akinek mondja magát, már megöltem volna a kiszemelt áldozatokat…

- És kik voltak azok, akik ennyit ártottak magának? – kérdezte Ruby felháborodottan, mivel nem értette, hogyan vetemedhet egy nőnemű gyerekek megtámadására.

- Talán még emlékszel arra, kedveském, hogy néhány hónapja mekkora zűrzavart okoztatok a Minisztérium vízkészletével. Azt hittétek, Caramel olyan elnéző, mint amilyennek ti, gyerekek látjátok? Ó, nem, neeem! Felelősségre vonta az ügyeletes vízfelügyelőt, kiforgatta minden vagyonából, elvette a munkáját és az utcára küldte! És tudjátok-e, ki volt az akkori ügyeletes? Bizony, én voltam! Soha nem kellett még bemennem a munkahelyemre, mindig ment minden magától, de egyszer… Miattatok veszítettem el mindenemet!

- Ez nem igaz! – kiáltott rá Fred. – Ha rendesen végzi a munkáját, minket is megállíthatott volna!

- Ne a múltat hánytorgassuk fel, inkább törődjünk a jelennel, és tervezzük meg a jövőt! Én most megöllek titeket, az újságok címlapjára kerülök majd, én, a Gonosz Elmék (GE) vezére, mindenki rettegni fog tőlem, aki az összes gyereket kiirtom majd! – Norilla ördögi kacagásba kezdett, remélve, hogy megrémíti a gyerekeket.

- Maga beteg – jelentette ki Ruby. – Szerintem célt tévesztett, ugyanis az évezred legnagyobb gyilkosságait már valaki elkövette maga előtt. Ugye hallott már Harry Potterről, aki túlélte a gyilkos átkot?

- Persze, hogy hallottam! De ha egyszer túlélte, akkor hogy lenne már az az évezred gyilkossága, könyörgöm?!

- Harry szülei nem voltak olyan szerencsések, mint a fiuk – forgatta szemeit George.

- És ki törődne három egyszerű gyerek halálával (a szülőket leszámítva, persze)? – duplázott rá Fred.

- Ti kis… - visított a nő, de ekkor kinyílt az ajtó, és berontott rajta öt felnőtt, Emma, Matt, Remus, Perselus, és Indy. Az utóbbi elkerekedett szemmel bámult a gyerekek fogva tartójára. Az egész egy pillanatig tartott, utána Norilla dehoppanált, az ikrek és Ruby pedig nekiláttak elmesélni, mi történt velük. Mikor beszámolójuk végére értek, Indy elkomorodott.

- Norilla Moon… Annyira ismerős volt az arca, de a név valahogy nem passzol hozzá…

- Értem, mire gondolsz – bólintott Emma. – Nekem is ismerősnek tűnt valahonnan, csak tudnám, hol láttam már.

- Akár hiszitek, akár nem, nekem is dereng valami – jelentette ki Remus. – Perselus, mit gondolsz a dologról?

- Soha életemben nem láttam – fintorodott el a férfi, ugyanis nem volt ínyére, hogy az általa nem igazán kedvelt Lupin megszólította. A gyerekek nem értették, miért utálkozik annyira, hiszen szerintük semmi oka nem volna rá.

- Ne törjétek tovább a fejeteket! – szólalt meg Matt, aki eddig bölcsen hallgatott. – Emlékezzetek csak vissza, egy roxfortos este a kandalló előtt, jó társaság, Lily éppen elmondja Jamesnek, hogy fogadtatok – nézett laposan feleségére a férfi, aki elpirult egy kissé –, egy fiatal lány pedig visong, ordibál, majd elegánsan kiugrik az ablakon…

- Julia Milton! – kiáltott fel Indy, aki felismerte régi rajongóját. A felnőttek nevetni kezdtek, a gyerekek pedig csak megcsóválták a fejüket és fáradtan felsóhajtottak:

- Ez egy jó hosszú hétvége…