Ruby:

A sokkos állapotban lévő felnőttek fáradtan sétáltak le a lépcsőn, míg a felélénkült gyerekek vidáman szaladgáltak a kertben (ugyanis időközben már leértek a földszintre). A legtöbben nem értették, hogy mire fel viselkedtek olyan furcsán a nagykorúak, ám valahogy nem is érdekelte őket annyira, mint az ikrek legújabb ötlete.

- Tartsunk egy kviddicsmeccset!

- Helyes!

- Úgy van!

- Szuper!

A felnőttek titokban örültek, hogy kikerült a kezükből az irányítás, mivel nem voltak felkészülve az imént történt eseményekre. Indy Weasley persze nagyon szívesen elvállalta a bíró szerepét, s hamar előszedte a szükséges felszerelést.

Először is négy csapatra osztotta a gyerekeket, majd elnevezte a kapott társaságokat, s végül beosztotta a meccseket. Látszott, hogy nem igazán akart variálni, így Fred, George és Ruby egy helyre kerültek, s velük volt együtt Andy, Ron, Draco és Charlie is kénytelen volt egy légtérben tartózkodni.

- A ti nevetek legyen mondjuk… - gondolkozott el Indy. – WeLiMa!

- Welima? – nézett vissza nagybátyjára értetlenül George. – Ez ugye nem a Weasley, Lightning és Malfoy nevekből lett összetákolva?

- Nem érdekes – tért ki a válaszadás elől a fiatal férfi, s átsétált a következő csoporthoz, akiknek a Macskajaj nevet ajándékozta.

- Micsoda kreatív fazon! – csóválta meg a fejét Draco, mire Andy és Ron nevetni kezdtek.

- Beszéljük meg, hogy ki milyen poszton fog játszani! – javasolta Charlie.

- Én terelő akarok lenni! – jelentette ki Fred.

- Én is! – helyeselt George.

- Én akarok lenni a hajtó! – szólalt meg Andy a maga fellengzős hangján.

- Lehettek azok, amik szeretnétek lenni – válaszolta gyengéden a rangidős fiú, majd folytatta. – Én leszek az őrző, mert szerintem egyikőtök se akar olyan unalmas és felelősségteljes munkát vállalni…

- Igazad van! – helyeselt Ron. – Én is hajtó akarok lenni! Andyvel!

- Én iiiiiis! – visította Draco.

- Rendben, akkor Ruby lesz a fogó – vigyorodott el Fred, aki tudta, hogy barátnője ezt a posztot utálja leginkább. Egyszer hallotta tőle, hogy maga a cikesz nagyon kedves játéka, ám közönség előtt elkapni rizikós dolog szerinte.

- Ha muszáj… - vonta meg a vállát a lány, majd tekintetét Indyre szegezte, aki kihirdette, hogy az első meccset a Macskajaj és az Ugratás játsszák majd.

- Ó ne! – csóválta meg a fejét George. – Akkor nekünk marad a Három grácia és Elly csapata, a Visító vércsék…

- Remek! – örvendezett Ruby.

- Te ennek még örülsz is?! – háborodott fel Fred.

- Hát persze! Ezek azt se tudják, hogy a kvaffnak nem cikesz a neve! – vigyorodott el a lány, s a kijelentésre barátai fájdalmas arcot vágtak.

A meccse elkezdődött, s hamarosan be is fejeződött, méghozzá Macskajaj győzelemmel. Indy szólította a WeLiMa és a Visító vércsék csapatát, mire a két rivális társaság pályára lépett. Csapatkapitánynak Charlie-t és Pollyt nevezték ki, így az ő feladatuk volt a meccset megnyitó barátságos kézfogás lerendezése. A fiú kedves mosollyal arcán odasétált a lányhoz, aki ellenben megvető fintort eresztett meg csupán.

- Most pedig fogjatok kezet! – hangzott a bírói parancs, mire Charlie kinyújtotta jobbját.

- Sok sikert! – mosolygott rá Pollyra.

- Nem lesz rá szükség… Ti kis szimpakópák! – válaszolt a lány barátnőivel közösen használt nyelvén, amelyet az égvilágon senki nem értett meg rajtuk kívül. Talán mondanom se kell, hogy nem is akadt olyan elvetemült személy, akit érdekelt volna…

Felrepült a kvaff, s a cikesz és a legyengített gurkó is repkedett már. Az ikrek megragadták ütőiket és őrült tempóban igyekeztek megtámadni a fekete golyót, miből adódóan kívülről úgy nézett ki, mintha ők volnának a gurkók, melyek kegyetlenül üldözik a terelőt…

A három grácia gyorsan megszerezte a piros labdát, s egyenesen Charlie felé vették az irányt, ám sikertelenül próbálkoztak, hiszen a már roxfortos fiú nagyon jól értett a védéshez, még akkor is, ha nem ezen a poszton játszott leginkább. Miután megszerezte a kvaffot, továbbította is azt Andynek, aki egy ügyes passzal Ronhoz vágta a gömböt. A vörös hajú fiú nem számolt azzal, hogy ő maga is játékban van, így utána kellett ugrania a labdának, s ezzel egy időben fejjel lefelé kezdett el lógni a seprűjéről.

Nagy nehezen visszakapaszkodott, s elszáguldott (már amennyire a gyerekseprűk száguldozni képesek) a másik csapat karikája felé (egy volt ugyanis, szóval ez a játék igencsak leegyszerűsített verziója volt) és célzott.

- Egy gól a WeLiMa csapatának! – harsogta Indy.

- Ez nem igazság! – hisztizett Elly. – Nekünk nincsen gólunk! Pedig én szebb vagyok, mint ez a pávikáliuminász!   

- Bocs, drága, de a szépségeddel itt nem mész sokra – reppent el mellette Ruby gúnyos vigyorral az arcán, ami Fred szerint igencsak jól állt neki, bár ezt a világ minden kincséért se lett volna hajlandó elárulni neki.

- Persze, mondja ezt az, akinek egy cseppnyi báj sincsen a ronda pofája mögött! – kiabált utána a sértett negyedik grácia, remélve, hogy ezzel eléri célját, és magára haragítja a lányt. Ám tévednie kellett, Rubyt ugyanis teljesen hidegen hagyta az, hogy mit gondolnak róla, ám a négy Weasley fiú annál dühösebbnek tűnt. Az ikrek abbahagyták a gurkó egymásnak való passzolgatását és feléje irányították, Ron fejbe vágta őt a kvaffal (ami nem volt túl bölcs döntés, hiszen a pontszerzési lehetőségét dobta ki az ablakon), Charlie pedig fejcsóválva megjegyezte, hogy nem kellene ilyenformán kimutatnia az irigységét.

- Én is akarok gólt! – sírt a lány, majd elindult a karika felé és megpróbálta átdobni rajta a labdát, csak nem sikerült neki. Charlie megsajnálta őt, és visszadobta neki a kvaffot, s így szólt:

- Na, próbáld meg még egyszer!

Elly köszönés nélkül fogta a gömböt és áthajította a karikán, mely elől az őrző elröppent, így szabad utat engedve a dobásnak. Fred és George csodálkozva pillantottak bátyjukra, majd fejcsóválva tértek vissza a gurkó passzolgatásához. Ruby eközben megtalálta a cikeszt és el is kapta, ám mikor a másik fogó, nevezetesen Polly odaért mellé, kiszedte a kezéből és kiabálni kezdett:

- Nyertünk, nyertünk!

Indy vakargatta a fejét, hiszen látta, hogy csalás történt, viszont nem volt sok kedve ahhoz, hogy a hisztis lányok sírását hallgassa, így segélykérően unokaöccseire pillantott. Charlie fáradtan forgatta szemeit s az ikrek felé bökött, jelezve, hogy ők a főnökök. Fred és George dühösen sóhajtottak egyet, majd megtapsolták a győztes csapatot.

A meccs után az ikrek és Ruby felsétáltak a lány szobájába, hogy még a hazaindulás előtt lehetőségük legyen egy utolsót szórakozni. Becsukták maguk mögött az ajtót, majd elnyúltak az ágyon. Egy darabig nem szólaltak meg, csak nézték egymást mosolyogva.

- Nagyon kedvesek voltatok, hogy hagytátok nyerni őket – törte meg a csendet Ruby.

- Fáradtak vagyunk mi már az ő hisztijükhöz – nevetett Fred.

- Egyébként meg, elég nekünk, hogy megfogtad a cikeszt, nem kell másnak is tudnia – veregette hátba gyengéden barátnőjét George.

- Hé, mi ez a punnyadás, gyerekek?! – hallatszott egy ismerős hang a már jól ismert képkeretből, s hamarosan megpillantották Sirius „bácsit”, amint rosszalló tekintettel pásztázta a szobát. – Nem akartok valami nagy finálét rittyenteni ennek az unalmas bagázsnak?

- Igazad van, az még hátra van – vigyorodott el Ruby, majd előkapott három fiolát a zsebéből.

- Szuper! – lelkendezett Fred. – Mi ez?

- Az egyikkel felrobbantjuk a nappalit, színes lesz tőle mindenki, és két napig nem jön le a bőrről, a másikkal pedig a nevetőbűbájt szórunk rájuk.

- És a harmadik? – kérdezte George.

- Az más – nézett barátaira a lány, és kinyitotta az említett üvegcsét. – Mindkét kezetekre tegyetek belőle egy-egy cseppet, így! Most pedig fogjuk meg egymás kezét…

- Mi lesz ebből? – érdeklődött Sirius.

- Most már örökre barátok leszünk! – jelentette ki a lány, majd magyarázatot fűzött hozzá. – Ez egy olyan kötelék, ami azt jelképezi, hogy mi soha nem fogunk elszakadni egymástól!

- Remek! – vigyorogtak a fiúk. – Most pedig menjünk, és vigyünk egy kis színt a többiek szürke hétköznapjaiba!

S valóban, késődélután csupa színes, nevető gyerek hagyta el a házat, senkinek nem volt panasza a hétvége ellen, mindenki boldog volt. Utolsónak a Weasley házaspár érkezett gyerekeiért, s még egy órát beszélgettek Indyvel és Lightningékkal. Azonban egyszer minden jónak vége kell, hogy szakadjon, így a hosszú, ámde annál eseménydúsabb hétvégének is. Elérkezett a búcsú ideje…

- Sziasztok! – köszönt el Ruby Rontól, Ginnytől, Billtől és Percytől, majd Charlie-nak is búcsút intett, s végül az ikrekhez fordult. – Aztán nehogy valami jót halljak felőletek!

- Rólunk?

- Soha!