Ruby:

A nagy szombati meccs reggelén egyik diáknak se volt túl sok kedve ahhoz, hogy több órán keresztül a szabadban tartózkodjon. Az időjárás ugyanis nem volt túlzottan barátságosnak mondható, még akkor sem, ha az eső még nem esett. Az elsősök voltak a legmorcosabbak, nekik ugyanis még nem volt részük roxforti kviddicsmeccsben, ők még nem tapasztalták, hogy még a hóviharban is megfeledkeznek magukról az izgalomtól.

Fred és George voltak talán az egyetlenek, akiket a zord időjárás nem tántoríthatott el céljuktól, így meleg ruhában és esőkabátban vonultak le az Előcsarnokba, maguk után ráncigálva a fintorgó Lee-t. Szemmel láthatóan neki nem volt annyi eltökéltsége, mint barátainak, ugyanis vágyakozó pillantásokat küldött a lépcső felé, amely a száraz klubhelyiségük felé vezet.

- Lesöpörjük őket a pályáról! – kiáltozta vidáman Fred, mire az összes hugrabugos, aki a közelben tartózkodott, sértődött képpel távozott.
- Igen! Charlie majd megmutatja nekik, hogy ki az ász! – helyeselt George, nem is törődve egy mellette álldogáló hugrabugos évfolyamtársával. A lány azonban nem hagyta annyiban a házát ért sérelmeket, mint társai, így erőteljesen megkocogtatta a fiú vállát, mire az megfordult. – Tessék?

- Ameddig nem láttad játszani a Hugrabugot, addig ne alkoss véleményt róla! Lehet, hogy nem mi vagyunk az elit, de büszkeségünk azért nekünk is van!
- Öhm… Bocsánat, én nem akartam – szabadkozott zavartan az iker, és engesztelésül megpróbált kedvesen elcsevegni évfolyamtársával. – Mi a neved?
- Luisa Ammone – mérte végig barátságtalanul a lány, majd végül a mellkasán keresztbe fonta karjait, várta, hogy szóval tartsák.

- Szép neved van – bókolt George esetlenül. – Én Ge…
- George Weasley vagy? Tudom, együtt járunk Bűbájtanra.
- Tényleg, azért volt olyan ismerős az arcod! Akkor gondolom Fredet is ismered már… Lee Jordanhez volt már szerencséd?
- Csak nem rólam folyik a szó? – kapcsolódott be a beszélgetésbe az említett, míg Fred az éppen akkor megjelenő Rubyval tovább bíztatta a letört diákságot. – Haver, miért nem mutatod be a kisasszonyt?

- Ő itt Luisa Ammone, hugrabugos – erőltetett mosolyt az arcára a fiú, de tovább már nem beszélhetett, ugyanis a nagy kapu kinyílt, a tömeg pedig megindult a lelátók felé. Az ikrek Lee, Ruby és Luisa társaságában foglalták el a helyüket, mellettük pedig Angelina, Alicia és Linda üldögéltek. A lányok azonnal kiszúrták, hogy egy nem hozzájuk tartozó furakodott be közéjük, és ezt szóvá is tették.

- Ammone, miért nem mész oda, ahová tartozol? – kérdezte szúrósan Alicia.
- Mi az ellenség vagyunk – világosította fel Linda, mire a hugrabugos lány felállt, és éppen indulni készült, mikor Fred megfogta a csuklóját, behúzta maga és Ruby közé, majd átkarolta a vállát.
- Ugyan már, lányok! Luisa velünk van – vigyorgott, míg Lee helyeslően bólogatott. A lány így már sokkal kellemesebb társaságnak érezte őket, tehát nem erőlködött azon, hogy távozni engedjék. Ameddig a meccs el nem kezdődött, remekül eltársalgott a griffendéles fiúkkal.

Lee és az ikrek száját be sem lehetett fogni, állandóan beszélt valamelyikük, hol a kviddicsről, hol a tanárokról, esetleg a kastély kísérteteiről. Ruby csak hallgatta őket fél füllel, a szemét a pálya alján tömörülő csapatra szegezte, melynek tagja piros talárt viseltek, és valószínűleg éppen az utolsó megbeszélést tartották.

- Még mindig azt mondom, hogy kár volt Woodot bevenniük a csapatba – jelentette ki Linda eltökélten, mire két barátnője csak helyeselt.
- Még csak harmadéves, ráadásul teljesen tapasztalatlan!
- Figyeljétek meg, hogy le fog égni!
- Hé, még nem is láttátok játszani! – szólt közbe gondolataiból kizökkenve Ruby, mire osztálytársai meglepetten néztek rá. Nem voltak hozzászokva, hogy a lány részt vegyen a társalgásukban, így kedves mosollyal fogadták a lehetőséget, hogy kicsit összebarátkozzanak vele.

- Tudod, mi csak úgy gondoljuk, hogy még nem elég érett ahhoz, hogy pályára engedjék – védte meg magukat Alicia. – Nem azt mondom, hogy nem lehet belőle egyszer igazi játékos, csak azt, hogy a többiekhez képest még nagyon gyerek.
- Szerintem a mostani sztárjátékosok is voltak valaha kezdők – vetette ellen Ruby. – Azt hiszem, kezdődik a meccs, tehát én maradok annál, hogy nagyon drukkolok Woodnak!

Ekkor felharsant a kommentátor hangja, aki tájékoztatta a nézőket az eseményekről. Körülbelül a meccs ötödik percénél járhattak, mikor a Hugrabug egyik terelője egy jól irányzott lövéssel gurkót küldött a Griffendél őrzője felé. A közönség nagy része felmordult, ugyanis a labda eltalálta a fiút, aki így eszméletlenül zuhant le a seprűjéről. Az ikrek felháborodva csapkodták a korlátot, Lee pedig igyekezett túlharsogni a szidalmaikat, tekintettel a mellettük üldögélő Luisára. Legnagyobb megdöbbenésükre a lány felállt, és torkaszakadtából kiabálni kezdett – a saját házának terelőjével.

- Te vadállat! Ennyire azért nem kell hajtani! Ha valami baja lesz annak, akkor mi lesz a csapattal, ha téged eltiltanak, he?!
Az ikrek szóhoz se jutottak, mikor ezek a szavak – valamint a továbbiak – eljutottak hozzájuk. Hamarosan mindenki túltette magát a baleseten, és újra a meccsre koncentráltak. A Griffendélnek nem volt egyszerű dolga, ugyanis a hajtóknak egyszerre kellett támadniuk és védekezniük is, tekintve, hogy az őrzőjük ájultan feküdt a pálya alján.

Charlie Weasley őrült gyorsasággal cikázott mindenfelé, kereste a cikeszt. Tudta, hogy ha nem szerzi meg a kis labdát záros határidőn belül, akkor esélyük sincsen a győzelemre. Nagyszerű játékosai szereztek ugyan néhány gólt, és sikeresen hárítottak is néha, mégis egyre több pontot kapott az ellenfél. Az öccsei miatt is nagyon igyekezett, akik akkor látták először élesben játszani, és nem akart nekik csalódást okozni. Maga előtt látta, ahogyan az ikrek fancsali képpel közlik vele, hogy jók voltak, és majd legközelebb ők nyernek. Nem akarta ezt az arckifejezést látni az arcukon, így minden erejével azon volt, hogy megnyerje a meccset – a Griffendélnek és magának.

Fred magában folyamatosan bíztatta bátyját, hangosan azonban nem szólt egy szót sem, mindössze feszült figyelemmel pásztázta a ködös pályát. Az eső ugyan csak szemergett, mégis hideg volt, a legtöbben vacogó fogakkal és lila ajkakkal üldögéltek a lelátón. George Lee-nek bizonygatta, hogy akármilyen kilátástalan is a helyzet, amíg az ő testvére a pályán van, addig még nem kell aggódni.

Charlie magán érezte a bíztató tekinteteket, így fáradtságán erőt véve folytatta a keresést, egészen addig, míg végül meg nem látta a számára oly’ fontos labdát. Gyorsan a nyomába szegődött, s mire a másik fogó akár csak feleszmélhetett volna, ő más az ujjai között szorongatta a cikeszt.

A griffendélesek örömujjongásban törtek ki, sőt, még Luisa is mosolyogva gratulált új barátainak, mielőtt tovább állt volna. A kastély felé vezető úton már egyre kevesebb volt a diák, az ikrek mégsem indultak még el, szemmel láthatóan vártak valakire. Lee és Ruby már régen magukra hagyták őket, mivel a fiú tüsszögni kezdett – ugyanis nem volt olyan jól felöltözve, mint barátai.

Utolsónak a kviddicsezők suhantak el mellettük, ezzel teljesen csendre ítélve az udvart. A két elsős valamiért nem akart beszélni, el voltak foglalva azzal, hogy saját gondolataikba merülve fixírozzák az öltöző bejáratát, ahonnét az általuk várt személy érkezését vélték. Hosszú percek után kinyílt az ajtó, és megjelent a jókedvű Charlie, mire az ikrek arca felderült.

- Jó voltál, Charlie!
- Szép meccs volt!
- Köszönöm, fiúk – vigyorodott el a nagytestvér. – Jó csapatot állítottam össze, ugye?
- Bizony – helyeselt George. – Viszont az őrződön még lenne mit csiszolni…
- Szegény jó nagyot esett – fintorodott el Fred. – Nem szívesen lennék most a helyében.
- Ez volt az első meccse, így természetes, hogy nem sikerült minden úgy, ahogyan azt elképzelte. Amikor én először játszottam, engem nem is a gurkó, hanem a másik fogó lökött le a seprűmről!

- Ezt eddig nem is mesélted – jegyezte meg az egyik iker, miközben elérték a kastély bejáratát, és beléptek a kellemes melegbe. – Mit szóltak a csapattársaid?
- Természetesen nem voltak boldogok, hogy miattam elveszítettük a meccset, de kedvesek voltak. Bíztattak, hogy ne adjam fel, és biztosítottak, hogy nem okoztam túl nagy problémát nekik.
- Most nyertetek – szögezte le a másik fiú. – Gondolom, így senki sem neheztel Woodra…
- Sajnos az élet nem ilyen egyszerű – mosolyodott el keserűen Charlie. – Hiába próbálnak jó képet vágni a dologhoz, azért a többiekre nézve is sértő, ha más házak tagjai csúnyákat mondanak az egyik társukra. Márpedig eddig sem éppen a közkedveltsége miatt emlegették szegény Olivert…

- De te nem vagy rá mérges, ugye? – kérdezte George.
- Én nem. Jegyezzétek meg, fiúk, hogy soha sem szabad valakit azért hibáztatni, mert elrontott valamit, vagy nem sikerült megtennie azt! Attól senkinek sem lesz jobb, ha piszkáljátok szerencsétlent…

Ezután a három Weasley felért a klubhelyiségbe, ahol Percy fogadta őket, és fontoskodó hangon közölte bátyjával, hogy ha veszítettek volna akkor elsüllyedt volna szégyenében. Valamint nem győzte hangsúlyozni, hogy Charlie-nak nem ártana keresnie egy megbízhatóbb őrzőt.

- Te, Fred… Szerinted Percyt sem szabad hibáztatni, amiért elrontotta saját magát?
- Nem tudom, George, de nem is érdekel! Percyt amúgy is hibáztatni szoktuk…