Ruby:

Egy erdőben találta magát. Fogalma sem volt, hogyan és mikor került oda, egyszerűen csak annyit vett észre, hogy már ott volt. A napsugarak átszűrődtek a ritka lombozaton, így inkább volt világos, mint sötét.
- Hol vagyok? – kérdezte, pedig azt sem tudta, kitől várja a választ.
- Hol vagyok? – hallatszott egy ugyanolyan hang pár másodperccel később. Visszhang.
- Van itt valaki? Hahó!
- Van itt valaki? Hahó!

Fura, nagyon fura. Hogy kerülhettem én ide? - gondolta magában. Körbenézett, de a táj egyáltalán nem volt ismerős neki. Sőt, még hasonlót sem igazán látott. Az is megfordult a fejében, hogy már nem Skóciában, a Roxfort környékén van.
Mivel nagyon kíváncsi volt, ahelyett, hogy pánikba esett volna, találomra elindult az egyik ösvényen. A zsebébe nyúlt, hogy megszorítsa varázspálcáját, de közben ámuldozva nézett hol erre, hol arra.

Nem sokkal távolabb tőle valaki más is hasonlóan barangolni kezdett. Nem kellett öt perc, máris látótávolságba keveredtek.
- Fred?
- George?
- Hála az égnek! Már azt hittem, elvesztem.
- Az, hogy én is itt vagyok, még nem jelenti azt, hogy nem vesztünk el – nevetett fel Fred. – Szerinted pontosan hol vagyunk?

- Ha itt lenne Percy, ő biztosan tudná. De mivel nincs itt…
Összevigyorogtak, aztán kíváncsian kezdték méregetni a körülöttük lévő fákat és bokrokat.
- Próbáljunk meg kijutni ebből az erdőből!
George bólintott, mire mindketten megindultak abba az irányba, amerről a legtöbb fényt észlelték. Körülbelül húszpercnyi gyaloglás után a fák még ritkábbak lettek, majd egyszer csak kiértek egy mezőre.

Tátott szájjal bámultak a szemük elé táruló, csodaszép tájra. Hosszú, zöld fűszálak borították a síkságot, közöttük pedig minden színben játszó virágok bújtak meg. Ahogy a szél végigfújta a növényeket, azok mintha ritmusra hajladoztak volna. Igaz, hogy már sok szép helyet láttak, de ilyet még egyet sem. Ameddig a szem ellátott, mindenhol ilyen aljnövényzet burjánzott, csak nagyon távolról látszott néhány magas hegycsúcs vagy erdő.

- Most komolyan, ez tuti, hogy nem a Roxfort – jelentette ki George nagyokat pislogva. – De hogy kerültünk mi ide? Az este még a szobánkban voltunk…
- Lehet, hogy megtanultunk hoppanálni, csak nem tudunk róla.
- Vagy álmunkban találtunk egy zsupszkulcsot?
- Nem is vagyunk alvajárók…

Tanácstalanul megrázták a fejüket és a szemközti hegyek felé kezdtek sétálni.
- Szerinted más is van itt rajtunk kívül? – kérdezte nem sokkal később Fred.
- Talán. De nem valószínű, mert ha lenne, már találkoztunk volna.
- Lehet, hogy nem kell többet suliba mennünk!
- Akkor anya balhézna…
- De ha nem találunk haza, anyával se találkozunk többet.

Ezen a ponton mindketten elhallgattak. Egymásra néztek és hirtelen erős késztetést éreztek, hogy óbégatni kezdjenek anyát akarom!-alapon.
Mivel azonban ők már nagyfiúk voltak, inkább csak nyeltek egyet és összedugták a fejüket, hogy kisüssék, hogyan juthatnak vissza a Griffendél-toronyba.
Végül úgy döntöttek, azzal nem érnek el semmit, ha ölbe tett kézzel várják a csodát.

- Legalább Charlie itt lehetne – sóhajtott fel George, majd lehuppant egy kiszáradt farönkre, amit a rét közepén találtak. – Ő biztosan tudná, mit kell csinálni.
- És nem utolsó sorban tud hoppanálni – tette hozzá Fred. – Egyszerűen hazamehetnénk, onnan pedig már semmi a Roxfort.

Tanácstalanul ücsörögtek egy darabig, aztán egyszer csak szárnyak suhogására lettek figyelmesek. Hirtelen nem tudták, honnan jött a hang, amikor pedig rájöttek, már késő volt. Egy hatalmas madár vetette rájuk magát. Éles karmaival és csőrével több helyen is megsebezte az ikreket, akiket annyira váratlanul ért a támadás, hogy még a pálcájuk után sem tudtak nyúlni.

Már attól tartottak, hogy itt a vég, mikor a veszélyes szárnyas felrikoltott és pár másodperccel később a levegőbe emelkedve távozott.
- Ez meleg helyzet volt – nyöszörögte George.
- Hallod ezt? – kérdezte fojtott hangon Fred. Vakahonnét emberi hangok közeledtek.
Csupán egy percre volt szükség ahhoz, hogy két ismeretlen alak megálljon előttünk. Először csak az árnyékukat látták, aztán egyikük lehajolt hozzájuk.

Egy szőke hajú, halványkék szemű lány volt az, aki talán még náluk is fiatalabb volt. Először bizalmatlanul mérte végig a fiúkat, aztán megakadt a szeme a sebeiken. Ekkor felemelte a tekintetét és a másik alakra nézve beszélni kezdett valamilyen számukra ismeretlen nyelven.
Egy fiúhang válaszolt neki, nem túl barátságosan, aztán a lányt valaki elrántotta az ikrek felől. Helyette megjelent előttük egy barna hajú, sötét szemű, távolságtartó fiú, aki ennek ellenére nagyon hasonlított az előző alakra. Testvérek lehettek.

Ő pedig idősebbnek tűnt náluk. Fred és George bizonytalanul felült, mire a két idegen hátrált egy-egy lépést. Mindketten bő, fehér vászoninget hordtak; a lányon sötétkék vastagszoknya, a fiún pedig fekete nadrág volt. Az előbbi hosszú fonatban hordta a haját, melynek végére piros szalagot kötött. Az idősebb testvér hátán tegezt viselt, a kezében pedig íjat fogott – valószínűleg ő kergette el a madarat.
- Öhm… Hello – pislogtak az ikrek.
- Hello? – ismételte a fiú felvont szemöldökkel. Látszólag egyikük sem értette a köszönést.

- Nem tűnnek valami barátságosnak.
- El kellene tűnnünk innen…
Fred bólintott és megpróbált felállni – ami nem sikerült neki. Belenyilallt a lábába a fájdalom és visszazuhant a fűre. A lány aggodalmas pillantással nézett rá, majd tett felé néhány bizonytalan lépést. Ekkor a bátyja rászólt azon az idegen nyelven, ő pedig a hanghordozásából ítélve ellenkezett vele.

Végül lassan odasétált az ikrek elé, leguggolt és Fred sérült lába felé nyúlt. Az ikrek rémülten pislogtak hol egymásra, hol a lányra, hol pedig a morcos íjászra.
A szőke lány halványan elmosolyodott és elővett az ingje alól egy fiolát, ami medál módjára lógott a nyakában. Az üvegcsében halványzöld lé lötyögött, ami valamilyen érthetetlen okból kifolyólag nyugalmat árasztott. Fred annyira ellazult, hogy észre sem vette, hogy engedte feltűrni a nadrágja szárát.

Amikor már mindannyian jól látták a sebesülést, a fiatalabb idegen rácsöppentett egy picit a különös folyadékból. Először nem történt semmi, aztán a seb lassan összehúzódott, majd teljesen eltűnt. Az ikrek elkerekedett szemmel bámultak egymásra.
- Szerinted ő boszorkány? – kérdezte George.
- Annak kell lennie – jelentette ki Fred. – Ez egy bájital volt!

Az idősebb fiú türelmetlenül morgott valamit, de a húga leintette, és immár leplezetlen kíváncsisággal meredt az ikrekre. Kérdezett tőlük valamit, de nem értették, így csak a vállukat vonogatták és a fejüket csóválták. Végül a lány rámutatott arra a pontra, ahol Fred sebe volt, aztán kérdőn nézett ismét rájuk.
- Szerintem azt kérdezi, van-e még sérülésünk.
Határozottan megrázták a fejüket. A kisebb karmolásokat és csípéseket nem akarták megmutatni neki.

- Elka – mondta ezután a lány. Mikor a fiúk nem értették, miről van szó, megismételte, majd magára mutatott. – Bárti – bökött a háta mögött álló, még mindig bizalmatlan bátyjára.
- Fred – tárta szét a karját egyikük.
- George – mutatkozott be a másikuk is.
A testvérek megpróbálkoztak elismételni a számukra új és furcsa neveket, de először nem igazán sikerült nekik.

- Red.
- Fred – javították őket.
- Fr-frr… Fred!

- Dzordz?
- George.
- Dzsordzs?
- Így már jobb – vigyorodott el a név tulajdonosa. Az ismeretlenek természetesen nem érthették meg a szavait, de talán volt valami sejtésük afelől, amit hallottak.

Ezzel megindult a kézzel-lábbal való mutogatás, a földre való rajzolás és az egymás füle mellett való elbeszélés. Attól függetlenül, hogy nem beszélték egymás nyelvét és egészen más körülmények között éltek, egész jól megértették egymást.
Időközben besötétedett, Bárti pedig úgy döntött, ideje tüzet gyújtaniuk. Kerestek néhány száraz ágat, majd a fiú néhány követ összeütve szikrákat küldött a gallyakra.

Körbeülték a lassan feltámadó lángokat és továbbra is próbáltak kommunikálni egymással.
- Te, Fred – nézett egyszer testvérére George. – Szerintem már nem a mi korunkban vagyunk…
- Miből gondolod ezt?
- Nézz csak rájuk! Nem csak más országbelinek tűnnek, hanem más korból származónak is.
- Szerinted képesek vagyunk utazni az időben?
- Mágiával szinte bármi lehetséges.

Egy ideig nem szólaltak meg újra, csak a gondolataikba merülve néztek a velük szemben ülő testvérpárral. A hosszúra nyúlt csendben Fred elővette a varázspálcáját és megerősítette a tüzet. A varázslatot Bárti és Elka is tátott szájjal figyelte. Ebből az ikrek számára világossá vált, hogy nem sok közük van a mágiához. Egyedül a bájitalt nem értették…
- Vajon mit csinálnak itt egyedül?
- Talán ők is úgy kerültek ide, mint mi.

Bárti egy ideig szótlanul rajzolt valamit a földre, ami felkeltette Fred és George figyelmét. Óvatosan közelebb húzódtak hozzá, hogy jobban ki tudják venni az ábrákat. Mikor a fiú látta, hogy őt nézik, beszélni kezdett. Rámutatott egy madarat ábrázoló rajzra. Először azt hitték, azt a ragadozó madarat látják, amelyik megtámadta őket, de aztán rájöttek, hogy ez sokkal kisebb és kecsesebb szárnyas.
Mikor látta, hogy az ikrek megértették, Bárti írni kezdett a rajza alá.
- Tu-tur… Turul – olvasta George homlokráncolva.

A lány hevesen bólogatni kezdett, majd kikapta a vesszőt bátyja kezéből és lerajzolt két figurát, akik alá az Elka és Bárti neveket írta. Aztán a karaktereket hegytetőre, völgybe és még sok más furcsa helyre helyezte át.
- Vándorolnak – nézett testévére Fred.
Elka a sok helyszín után lerajzolt egy másik jelenetet. Egy háborút. Aztán a háborús képből nyilat indított a saját figuráik felé.

- A háború elől menekülnek – fejtegette a szálakat George.
Elka a pálcika emberekből is egy nyilat indított – a Turul nevű madár felé.
- A madarat keresik! – jelentette ki hatalmas szemekkel Fred. Hirtelen úgy érezte, megvilágosodik előtte valami. – Azért jöttek el a háborúból, hogy megkeressék a madarat, ami…
Az utolsó nyíl a Turulmadártól a háborúba mutatott. Bárti ekkor visszavette a vesszőt Elkától és a háború és a madár találkozása után egy zászlót rajzolt.

- Azért keresik a Turult, hogy megnyerjék a háborút – vonta le a konklúziót George. Egy ideig senki nem szólt semmit, csak nézték a lobogó lángokat. – Nem értem, Fred. Miért lenne vége a háborúnak egy madár miatt?
- Nem tudom – rázta meg a fejét Fred. Aztán hirtelen felélénkült és megragadta testvére karját. – Hiszen éppen ez az! Emlékszel? A kötelező! A hátoldalán azzal a kérdéssel zárja a bevezetőt, hogy vajon mi lehet a Turulmadár titka…

Az ikrek ugyan magából a könyvből egy betűt sem olvastak el, de a bevezetőt még Lee hangosan felolvasta.
- Lehet, hogy pont amiatt a titka miatt keresik.
- De mi lehet az?
- Nem tudom.

Amíg ők ketten eltársalogtak, Bárti és Elka kíváncsian figyelte őket. Úgy tűnt, nagyon bánják, hogy nem értik az izgatott eszmecserét.
Az ikrek nem tudták, hogyan magyarázzák el nekik, amiről beszéltek, de abban sem voltak biztosak, hogy ez szükséges. Végül nekiláttak mutogatni, ami több-kevesebb sikerrel be is vált.

A tűz lassan kezdett leégni, a négy gyerek pedig egyre nehezebbnek érezte a szemei nyitva tartását. Elka, aki mindannyiuk közül a legfiatalabb volt, hozzábújt bátyjához és lassan elszenderedett.
Az ikrek szinte megbabonázottan nézték őt. Ahogy ugyanis a lány aludt, olyan békés és szép volt, mintha egy angyal volna. Bárti védelmezően átkarolta, és ő már nem szólalt meg többször.

Fred és George nem sokkal később egymásnak dőlve követte Elka példáját. A tűz mellett ülve ők is elaludtak. Akkor még nem is sejtették, hogy mikor legközelebb felébrednek, ismét egy nagy meglepetéssel kell majd szembe nézniük…