Ruby:

- Fred, George! Ébresztő! – kiabálta Lee, mikor barátai még mindig a meleg paplan alatt szuszogtak. – El fogunk késni. Azaz nem, én nem, csak ti. Ugyanis én megyek!
- Heeemmi? – mormolta félálomban George. Ikertestvérével együtt hulla fáradtnak érezte magát. Mikor aztán sikerült annyira felébredniük, hogy felfogják, hol vannak, teljesen ledöbbentek.

- Hogy kerültünk vissza? – kérdezte elkerekedett szemmel Fred. – Hol van Bárti? És Elka…
- Biztosan úgy jöttünk vissza, ahogyan odamentünk.
- Azért… kár. Pedig milyen érdekesek voltak!
- És milyen izgalmas lehet…

- Ti meg miről beszéltek? – ráncolta a homlokát Lee. Nem értette, mi ütött barátaiba, akik hirtelen furcsa dolgokról kezdtek hadoválni. A végén inkább csak megrázta a fejét és kiment a szobából.
Az ikrek ügyet sem vetettek rá, csak bámultak egymásra.
- Ezt nem értem – húzta el a száját Fred. – Nem azon a… azon a nem tudom, milyen helyen voltunk?
- De igen. Most viszont egyáltalán nem ott vagyunk.

Mielőtt még folytathatták volna az igen értelmes eszmecseréjüket, felfigyeltek rá, hogy Mark Zooney ébredezni kezdett mellettük. Ez intő jel volt – osztálytársuk ugyanis mindig az utolsó pillanatban szokott felkelni. Soha nem is tudták, hogyan képes mindig mindenhová pontosan érkezni…
George intett egyet ikertestvérének, hogy öltözzenek fel és menjenek le reggelizni, mielőtt elkésnek. Még mindig értetlenül, de valamivel magabiztosabban kapkodták magukra a ruháikat, majd léptek ki a hálójuk ajtaján.

A klubhelyiségben több griffendéles diák is lézengett még, többek közt Percy és Charlie Weasley. A testvérek éppen egy sarokban vitatkoztak valamiről, ami felkeltette a fiúk érdeklődését. Óvatosan közelebb somfordáltak hozzájuk, hogy kihallgathassák őket.
- Meg kell írnom neki! – jelentette ki Percy. – Tudnia kell róla.
- Nem, Percy, nem kell! – ellenkezett Charlie. – Neked ehhez semmi közöd.

Az ikrek ekkor már biztosra vették, hogy már megint az ő rémes tanulmányi eredményeikről van szó. Összenéztek és elhúzták a szájukat. Sajnálták egy kicsit, hogy két bátyjuk állandóan miattuk balhézik. Már éppen készültek elsompolyogni, mikor valami megakasztotta őket.
- Charlie, ez őrültség! Nem teheted ezt a családoddal.
- Mit? Tudod te egyáltalán, miről beszélsz?
- Nem teheted ez anyáékkal – szajkózta Percy. – Ha te is elmész, egyedül maradnak a kicsikkel. Nem lesz, aki segítsen nekik!

- Percy, ott leszel nekik te – nézett komolyan az öccse szemébe Charlie. – Én már évek óta segítek otthon, pátyolgatom a testvéreimet. De most már rajtad a sor.
- Rám nem hallgatnak.
- Mert nem úgy szólsz hozzájuk, ahogyan kellene.
- Az ikrek senkire sem hallgatnak rajtad kívül – érvelt Percy.

Fred és George váltott egy gyors pillantást. Kivételesen igazat kellett adniuk Percynek.
Egyre kevésbé értették, miről volt szó, de volt egy olyan érzésük, hogy valami készülőben volt. Valami, aminek ők nem örülnének túlzottan.
Szerettek volna odamenni és megkérdezni Charlie-t, de a fiú egyszer csak faképnél hagyta eddigi beszélgetőpartnerét és kirohant a klubhelyiségből.

Kénytelen-kelletlen az ikrek is távoztak, mert nem akartak büntetőmunkára menni. Ez pedig elég esélyes volt annak fényében, hogy egyik tanár sem szerette a későket.
- Szerinted mi ez az egész? – kérdezte George, miközben a Nagyterem felé igyekeztek.
- Nem tudom, de valami bűzlik. Charlie nem szokott titkolózni, ráadásul úgy beszélt, mint aki… jó ég, el akar menni valahová!

- De… ezt vajon miért nem akarja elmondani?
Tanácstalanul egymásra néztek és megrázták a fejüket. Egyikük sem tudta hová tenni az iménti jelenetet.
- Fred, George! – integetett nekik Lee Jordan a Griffendél asztalánál. – Hol voltatok ilyen sokáig? Azt hittem, hiába mentettem meg nektek ezeket a palacsintákat…

Az ikrek erre összevigyorogtak és leültek barátjuk mellé. Hálásak voltak, amiért a fiú félretett nekik a kedvenc reggelifajtájukból. Pontosan ezért azonnal neki is láttak, nem zavartatták magukat az idő miatt.
- El fogunk késni mágiatörténetről! – húzta el a száját Lee. Aztán vigyorogva vett maga elé még egy pirítóst. – Binns észre se veszi, ha késünk.
- Binns észre se veszi, ha lógunk – javította ki Fred.
- Ezért lógni fogunk – jelentette ki George.

Igaz, ezt a kis szabályszegést nem tervezték be előre, egyáltalán nem bánták, hogy eszükbe jutott. Mikor úgy érezték, eleget reggeliztek, komótosan felálltak az asztaltól és kisétáltak a Nagyteremből. És persze egyáltalán nem arra, amerre kellett volna.
- Pontosan mit fogunk csinálni? – érdeklődött Lee, aki már ekkor nagyon élvezte, hogy tilosban járt. Ezért szeretett ő az ikrekkel lenni: mindig valami izgalmas dolgot találtak ki.

- Mondjuk… Mit szólnátok, ha kimennénk az udvarra? – vetette fel George. Fred egyetértően bólogatott, de barátjuk arcáról leolvadt a vigyor. Nem egészen így tervezte azt a nagyon érdekes lógást. Erről persze nem szólt egy szót sem, csak beletörődően követte az ikreket, akik kinyitották a Tölgyfaajtót.
Odakint hűvös volt, fáztak is rendesen, mert kabátot természetesen elfelejtettek vinni. Már november utolsó napjait taposták, ezért egyedül a hó hiányzott a hűvös dolgok közül.

- Minek vagyunk itt? – nyöszörögte Lee, aki már nem bírta tovább. Eddig tolerálta ez eszement ötletet, de kezdett lefagyni a füle és az orra. – Menjünk be!
- Maradj már! – intette le Fred, mikor az üvegházak környékén sétáltak. Igaz, neki sem volt éppen melege, de nagyon élvezte, hogy nem Binns professzor maszlagján alszik.
Nem terveztek ugyan órát látogatni, de meghallották, hogy az egyes számú üvegházban évfolyamtársaik, a hugrabugosok és a mardekárosok voltak éppen.

Az ikrek összenéztek és az egyik nyitott ablakhoz somfordáltak. Bekukucskáltak rajta, és közben elégedetlen barátjukat pisszegték le.
A velük szemközti fal előtt lévő asztalnál megpillantották azt a triót, amelyiket igyekeztek mindig elkerülni. A három grácia fintorogva piszkálta a földet abban a néhány cserépben, amit Bimba professzor rájuk bízott.

George keze ökölbe szorult, mikor meglátta Jenny arcán azt a nemtörődöm pillantást. Eszébe jutott, hogy a mardekáros lány megátkozta barátnőjüket, Rubyt, az előző éjjel. Úgy érezte, nem bírja megállni, hogy ne átkozza vissza őt. Fred azonban elkapta testvére karját, mikor az a pálcájáért nyúlt.
- Ezt nem most – suttogta neki.
- Akkor mégis mikor?!

Lee homlokráncolva járatta a szemét az ikrek között. Reggeltől fogva gyanúsak voltak neki. Először furcsa dolgokról beszéltek, aztán csak úgy ellógtak óráról, majd csínytevés helyett gyógynövénytan órát lestek. És a tetejében még itt volt az is, hogy Fred volt az, aki visszafogta George-ot, holott ha ez a szituáció nagy ritkán kialakult, azt mindig az ellenkező felállásban tette.

Gondolatmenetéből egy meleg kéz érintése zökkentette ki a fiút. Mikor feleszmélt, maga előtt látta Luisa Ammone-t, azt a hugrabugos lányt, akivel az első kviddicsmeccs előtt ismerkedtek meg. Luisa furcsán nézett rá és barátaira, látszólag nem értette, mégis mit kerestek ők odakint, mikor órán lett volna a helyük.
- Hát ti? – suttogta a lány. Közben hátralesett, nem vette-e észre Bimba professzor, hogy hanyagolni kezdte az órai munkáját.

- Lógunk – vigyorgott rá Fred. Úgy tűnt, már az ikrek is túltették magukat a három grácia látványa keltette sokkon.
- Azt látom – mormolta Luisa. Megint vetett egy pillantást a tanárnőre, csak utána nézett ismét a fiúkra. – Nem is értem, miért kellett ezt megkérdeznem.
- Mert eddig még nem lógtunk.
- És én azt honnan tudjam?
- Úgy nézünk ki, mint akik már lógtak? – kérdezte George ártatlanságot színlelve.

A lány nem válaszolt, csak mosolyogva megrázta a fejét és visszafordult az órai munkájához. A három griffendéles pedig jobb híján odafigyelt a gyógynövénytan eseményeire. Még akkor is, ha a legérdekesebb az volt, mikor Polly Markton hisztériázni kezdett, mert nem akarta tovább ápolni a növényeket. Persze erre a többi mardekáros is háborogni kezdett.
A hugrabugosok pedig a szemüket forgatták és morogtak – hangosan nem mertek szembeszállni a másik házzal.

- Egyébként én nem értelek titeket – jegyezte meg Lee. – Komolyan három lány a legnagyobb ellenségetek? Nem gáz ez egy kicsit?
- Mármint az, hogy lányok? – kérdezett vissza Fred.
- Nem, az nem – rázta a fejét George. – Olyan aljas viperák, hogy nem számít, lányok-e vagy sem.
- De azért mégiscsak jobb lenne egy fiú ellenség, nem?
- Minek szerezzünk még azt is? – kérdezték kórusban az ikrek.

Lee erre már nem tudott mit mondani. Csak vállvonogatva közölte barátaival, hogy ő elindul visszafelé, mert a második órájukról – ami történetesen bűbájtan volt – nem akar elkésni.
Ők persze nem értették, miért kell mindenáron olyan pontosan órára menniük. Pár perc késés… Ugyan, kinek ártana?
Mikor kicsöngettek, az üvegház bejárata elé sétáltak és megvárták kifelé igyekvő évfolyamtársaikat.

- Weasley? Weasley? – nézett egyik fiúról a másikra Elly. Fintorgott egyet, de azért közelebb lépett hozzájuk. Barátnői természetesen árnyékként követték őt. Az ikreknek hirtelen az az érzése támadt, hogy a gráciák vezérszemélyisége megváltozott. Ez az ötlet persze azonnal elillant, mikor Polly beelőzte fekete hajú barátnőjét és lenézően meredt a griffendéles párosra.
- Mit kerestek itt? – kérdezte gúnyosan Jenny.

- Tulajdonképpen pont téged – sziszegte George. Megint felrémlett benne, hogy ez az utálatos lány egyetlen pálcaintéssel kis híján megfojtotta Rubyt. Aki mellesleg talán azóta sem nyerte vissza a hangját. Frednek le kellett fognia testvérét, hogy az neki ne rontson három lánynak.
- Valami baj van? – lépett oda ekkor a feszült csoportosuláshoz egy mardekáros fiú. Barna haja és sunyi, kék szeme volt. Ezen kívül már azzal elnyerte az ikrek ellenszenvét, hogy a gráciák mellett állt meg.

- Semmi – fújt egyet Polly, majd felsőbbrendűségét kifejezve még el is fordította az arcát a két fiúról. Helyette az ismeretlenhez fordult. – Csak Weasley-ék. Ők pedig senkik. Mocskos, haszontalan senkik.
- Ja, hogy ezek a Weasley-k? – fordult az ikrek felé lefitymálóan a fiú. Az arcára egy önelégült, de gúnyos mosoly ült ki. – A nevem Josh Dooley. Jobb lesz, ha megjegyzitek, mert itt én vagyok a főnök.

- Mégis hol az az itt? – hallatszott ekkor egy ismerős lányhang. A köréjük verődött tömeg ekkor kettévált, és határozott lépésekkel feléjük igyekezett Luisa Ammone. A hugrabugos lány, akit már megismerni is annak kapcsán ismertek meg, hogy kiállt a véleményéért. Rövid, szőke hajának vége alig látszott ki sárga sapkája alól, kék szemei pedig elszántan csillogtak. – Csak saját magad felett uralkodhatsz, senki más nem tartozik alád!

- Ammone, igaz? – fordult most felé Josh. – Ez nem mágus név. Mugliivadék vagy, igaz?
- Az vagyok – nézett rá átható tekintettel Luisa.
- Hát, látszik is – nevettek fel páran a mardekárosok közül.
Az ikrekben kezdett felmenni a pumpa. Egyébként sem voltak oda a mardekáros bagázsért, de ez már több volt a soknál. Már csak egy cseppnyi hiányzott, hogy beteljen náluk a pohár.

- Mi van, pukkadtok? – nézett rájuk kaján vigyorral Josh. Amikor felfedezte rajtuk a feszültséget, még közelebb is lépett hozzájuk. Így látszott, hogy pár centivel még magasabb is volt náluk. – Ti ketten még mindig itt vagytok?
- Miért ne lennénk? – morogta George. Legszívesebben varázslóktól szokatlan módon bemosott volna egyet a fiúnak.
- Mert útban vagytok – nézett rájuk lefitymálóan a mardekáros.

Erre a tekintetre Fred elengedte eddig féken tartott testvérét és együttes erővel estek neki Josh Dooley-nak. A közönség tombolt. A mardekárosok természetesen nem az ikreknek drukkoltak. A hugrabugosok viszont igen – az élükön Luisa Ammone-nal, aki jó hangosan bíztatta is őket.
A csetepaténak aztán az arra járó gondnok, Argus Frics vetett véget. Ő természetesen már csak azt látta, hogy az egyébként is utált griffendéles páros püföl egy szerencsétlen mardekárost.

- Most nyakon csíptelek titeket, fiúk! – vicsorgott rájuk. A tömeg ekkorra már erőteljes oszlásnak indult. Egyedül néhány bátrabb hugrabugos maradt ott leskelődni. Valószínűleg elhatározták, hogy hírt fognak adni Lee-nek barátai sorsáról.
- Nekünk órára kellene mennünk – próbálkozott Fred.
- Szerintem akárki is a tanárotok, megérti majd a távolmaradásotokat.

A gondnok látszólag ünnepként élte meg, hogy sikerült elkapnia őket. Egyenesen a szobájába vitte őket. Ez volt az a hely, amitől minden diák rettegett – mert még az igazgatói irodában tett látogatások sem szoktak olyan rosszul végződni, mint a gondnoki szobaiak.
Útközben Frics végig motyogott félhangosan a jobbnál jobb büntetésekről.
- Szerinted törvényes a diákok mumifikálása? – kérdezte George suttogva testvérét.
- Szerinted ő törvényesen csinálja?
- Nem kérdeztem semmit…

Amikor aztán megérkeztek, félelem helyett mégis kíváncsiság lett úrrá az ikreken. Érdeklődve tekingettek körbe az irodában, ami egy kicsit bizarr is volt helyenként. Például sötétebb volt még a bájitaltan teremnél is… Sőt, a sarokban lévő koponya még kicsit meg is ijesztette őket.
- Szóval… bántottatok egy ártatlan diákot – kezdett bele pszichopata fejjel Frics. Rátámaszkodott az asztalára, úgy nézett a nebulókra. Már éppen a büntetést szerette volna kiróni rájuk, mikor valahonnan a közelből gyanús hangokat hallott meg. Azonnal kapta magát és az ajtóhoz sietett. – Maradjatok itt! Mindjárt visszajövök.

- Ez… tényleg elment? – csodálkozott Fred. Összenézett George-dzsal, aztán egyszerre vetették rá magukat a gondnok szekrényére…

*****

A Nagyteremben Ruby a fejét csóválva merengett Luisa Ammone előző szüneti elbeszélésén. Lee szintúgy. Egyiküknek sem tetszett túlzottan, amit a lány mesélt.
- Csak öt percre hagytam egyedül őket – háborgott a fiú. – Hogy képesek öt perc alatt ekkora galibába keveredni?!
- Úgy, hogy ők Fred és George – válaszolt neki Ruby.
- Szerinted ez normális?
- Abban az esetben, ha ők Fred és George.

- Ők Fred és George – ráncolta a homlokát Lee. – Akkor ez náluk normális. Igen, tudom. Már megszokhattam volna.
A lány ugyan nem mondott semmit, mégis mélyen egyet értett barátjával. Nem értette, miért volt olyan meglepő azt hallani, hogy a Weasley ikrek összeverekedtek Josh Dooley-val. Ha nem lett volna mindössze egy gyenge lány, ő is megtette volna. És biztos volt benne, hogy Lee is így gondolná, ha ismerné a szóban forgó mardekárost.

Mivel már túl voltak aznap az összes órájukon, nem volt más teendőjük, csak várni. Várni az ikrekre, akik nem méltóztattak befáradni egyetlen órájukra sem.
- Mondd, te miért nem lányokkal barátkozol? – kérdezte Lee, mikor már hosszú ideje hallgattak. – Nem mintha nem bírnám, hogy velünk lógsz…
- Nem tudom – vont vállat Ruby. Aztán lehajtotta a fejét és elgondolkozott. Végül halványan elmosolyodott és ismét megszólalt. – Az egyetlen barátnőm elköltözött Franciaországba, még a Roxfort előtt.

- Kennie, ugye? – pislogott rá kíváncsian a fiú. Már hallott ezt-azt az ikrektől. Ismerte a botrányos minisztériumi galibaáradatot, melynek kapcsán a fiúk megismerték Rubyt és Kennie-t.
- Igen. Tudod, engem valahogy a többiek nem szeretnek.
- Fred és George se szeretett év elején.
- Aha. De velük kibékültem.

Lee mosolyogva megcsóválta a fejét. Ő ezt a tényt soha nem is vonta kétségbe. Emlékezett még arra az estére év elejéről, amikor barátai azzal állítottak be a közös szobájukba, hogy ezentúl nem csak hármasban fognak mászkálni. Akkor még nem értette, pontosan mire gondoltak, de reggel, mikor egy kócos, fekete hajú lány várt rájuk a klubhelyiségben, megértette.

- Tessék, kijavítottam – nyújtotta át Ruby Lee-nek a bájitaltan dolgozatát. – Igazából pocsék még így is. De legalább már nem hemzsegnek benne a helyesírási hibák és a receptet is korrigáltam.
- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy nélküled Piton elküldene a sunyiba – csóválta meg a fejét a fiú, miközben átnézte a hibáit. – Te megírtad már a sajátodat?
- Úgy ismersz te engem, mint aki házit ír?
- Nem kérdeztem semmit.

Az ikrek pont ezt a pillanatot választották ki arra, hogy befussanak. Barátaik előtt aztán megálltak és rájuk vigyorogtak. Lee először megpróbált megrovóan nézni a fiúkra, aztán el kellett vigyorodnia.
- Na, mi volt?
- Egy hét büntetőmunka – jelentette be Fred.
- És fejenként tíz mínuszpont – egészítette ki George. A büntetések ellenére mindkettőjük szája fülig ért.

- Gondolom, nem ennek örültök annyira – jegyezte meg a lány a szemöldökét felvonva. A hangja olyan volt, mint aki éppen egy csúnya megfázásból próbál kilábalni. – És feltételezem, hogy nem is annak, amit majd McGalagonytól fogtok kapni a lógásokért.
- Mondtam már, hogy milyen szép hangod van? – huppant le mellé Fred. Aztán rögtön le is kellett hajolnia, hogy kitérjen a hozzávágott könyv elől. – Jól van, tudom, hogy Jenny átka tehet róla.

- Mielőtt még Ruby gallyra vágja Fredet – kezdett bele George –, elmesélem, mi történt. Frics irodájában voltunk, vártunk a büntetésre… aztán ő kiment, mert valaki valami olyat csinált, ami neki nem tetszett. Szóval kiment, hogy megnézze.
- Mi pedig – vette át a szót Fred, s közben megsimogatta a még mindig morcos lány fejét – megnéztük az elkobzott holmikat a szobájában.

- Váó – tátotta el a száját Lee. – És mit találtatok?
- Mugli magazinok posztereit, amin bikinis nők pózolnak…
- Elvarázsolt játékegeret…
- Kidekorált kártyagyűjteményt…
- Mágikus kötőtűt…
- És ezt – húzott elő a zsebéből egy ócska, üres pergamendarabot Fred.

Az ikrek áhítattal meredtek rá, barátaik ellenben csak a szemüket forgatták. Egyikük sem értette, miért olyan nagy szám a fiúk szerzeménye.
- Elloptatok egy darab pergament – közölte velük Ruby a száját elhúzva. Felállt és elköszönt. Lee szinte azonnal követte őt, mert el akarta érni, hogy a lány segítsen neki bájitaltanból.

Fred összenézett George-dzsal. Csalódottak voltak, amiért rajtuk kívül senkit sem hozott lázba a titokzatos holmi. Fejcsóválva magukhoz vettek egy-egy almát, majd ők is távozni készültek.
- Nem értem őket – mormolta George.
- Én ezt a valamit nem értem – bökött az üres pergamenre homlokráncolva Fred, miközben bekanyarodtak egy titkos folyosón. – Érzem, hogy van ennek valami trükkje. Nem lehet, hogy egy vacakot hoztunk el.

- Ha Frics szerint veszélyes, biztosan valami vicces dologról lehet szó.
- Valami olyanról, ami a diákoknak jó, neki pedig rossz.
- Valami olyanról, amit nem tudott megfejteni, de tart tőle.
- Valami olyanról, amivel mi nagyon jól járnánk.
- Ez egy csínytevőknek való valami!

Izgatottan toporogtak egymással szemben. Már egyáltalán nem akartak semerre menni, míg ki nem derítették, mivel állnak szemben.
Egy percig csak némán bámultak a kezükben tartott pergamenre, aztán tanácstalan pillantást váltottak.
- Na, és akkor most mi legyen?
- Esetleg… próbáljuk feltörni?

- Talán – húzta el a száját Fred. Közben előhalászta a pálcáját és bizonytalanul koppintott vele egyet szerzeményükön. Először nem történt semmi.
Aztán…
- Nézd! Van rajta valami írás – kapta ki testvére kezéből a sárga pergament George. Homlokráncolva próbálta kibogarászni a cifra betűket. – Tapmancs, Holdság, Féregfark és Ágas urak tiszteltetik… Nem, nem is! Ti még csak kölykök vagytok, titeket nem kell magázni.

- Most hülyéskedsz? – nevetett fel Fred, aztán visszaszerezte a lopott holmit. Nem hitte el, még az ikertestvére szájából sem, hogy valóban ez állt a papíron. Pedig alig pár másodperccel később a saját szemével is láthatta. – Jé…
- Olvasd tovább!
- Szóval… Fred és George Weasley, mi, a fent említett urak, tudjuk, hogy méltók vagytok a Tekergők Térképének birtoklására.

- Most meg mi van? – értetlenkedett George, de nem kapott választ. Nem csak ő volt tudatlan…
- Nézd, valami mást is írnak – bökött a pergamenre Fred. – Esküszöm, hogy rosszban sántikálok? – olvasta fel bizonytalanul, miközben véletlenül hozzáérintette a pálcáját. Legnagyobb döbbenetükre az írás azonnal eltűnt a szemük elől, helyette pedig lassan vékony vonalak kezdtek kirajzolódni.

Elkerekedett szemmel, homlokráncolva figyelték, ahogyan a pergamen megrajzolja magát, aztán, mikor a végén minden változatlan maradt, váltottak egy izgatott pillantást. Már éppen jobban szét akarták hajtani szerzeményüket, mikor egyszer csak két pöttyöt pillantottak meg rajta, ami fölött…
- Ott van a nevem! – szakadt ki George-ból egy rekedt, de izgatott felkiáltás. – És a tiéd is.
- De vajon… ez mi akar lenni?

- Fogalmam sincs.
- Hajtsuk szét!
És így is tettek. Legnagyobb döbbenetükre a vonalak mellett különböző feliratokat találtak – mint például Nagyterem, Gyengélkedő, Griffendél-torony. Aztán, ami még ennél is meglepőbb volt számukra, megpillantottak néhány pöttyöt, amivel együtt egy-egy név mozgott.

- Nézd csak! – bökött két pacára Fred. – A mi nevünk van fölötte.
- Ráadásul ide meg a folyosó neve van írva – tetézte George. – Ez egy térkép…
Egy pillanatig mindketten lélegzetvisszafojtva meredtek a pergamenre, aminek a tetején cifra betűkkel ott állt a felirat: Tekergők Térképe.