|
1. fejezet - Ali megérkezik
Ruby 2009.01.27. 17:29
A repülőtéren három civil ruhás varázsló várakozott. Mind a hárman vörös hajúak voltak, de egyikük alacsonyabb és jóval fiatalabb volt a másik kettőnél. Türelmetlenül vártak valamire, egészen pontosan valakire. És ez a szerencsés személy nem volt más, mint Ali Basír, aki a Mágiaügyi Minisztérium pártfogását élvezi majd az elkövetkező egy héten.
A középkorú férfi ugyanis úgy döntött, hogy Londonban tölti jól megérdemelt szabadságát, melyet az elmúlt huszonkilenc évben hanyagolt kivenni. És a kedves miniszter volt olyan bátor, hogy rábízza a férfit azokra, akik a legkevésbé értenek a vendégekhez.
- Apu! Miért kell nekem ezt az ütődött Mister Pokrócot várnom, ha itt vagytok rá ketten?
- Fred, nagyon jól tudod, hogy az öreg Ali Basír már nem olyan, mint…
- Mint régen volt – segítette ki testvérét az idősebb Fred, akiről a háború után kiderült, hogy „esze ágában se volt feldobni a pacskert” – ahogyan ő mondja.
- Jó, jó, tudom! Meghibbant, ez oké. De nekem miért kell itt unatkoznom, míg James és Albus az állatkertben vannak?
- Mert Ali bácsi szereti a gyerekeket, és bizonyára megnyugtató hatással leszel rá!
- George, ez reménytelen! – csóválta meg a fejét az idősebb Fred.
- Miért?
- Mert csak azért hoztuk magunkkal, hogy legyen kire rátukmálni az öreget…
***
„Hurrá, megkezdődött a landolás! Már alig várom, hogy jó angol talajt érezzek a lábam alatt! Milyen rég is volt, mikor még fiatalkoromban be akartam csempészni egy-két repülőszőnyeget! Most, hogy így visszagondolok rá, nem is értem, miért nem engedtek be azzal a három-négy szőnyeggel! Tényleg, miért nem? Hiszen mindenkinek kellhet egy családi jármű! Mindenkinek! Ha meg nem is akart volna mindenki, azt az ötöt-hatot biztosan el tudtam volna adni, és esetleg csak hét-nyolc maradt volna a raktárban. Most komolyan! Kit zavart az én ártatlan kilenc-tíz szőnyegem? Senkit! Hová süllyed a mai világ?
Na, nem baj, majd most megpróbálok egy kis üzletet is kötni az itteni őslakókkal. Seprű? Ugyan, milyen elmaradott az már! Az én szőnyegeim bezzeg modernek egytől-egyig! Á, nem is izgatom magam ezeken, mert még kigurul az egyik kerekem, vagy hogy mondják a muglik, ha egy kicsit elhagyom magam…
Itt is volnánk… Azaz csak akkor volnánk itt, ha többen lennék, esetleg akkor, ha skizofrén lennék, de mivel nem vagyok se többen, se nem vagyok skizofrén, ez lehetetlen. Szóval, helyesen: itt is vagyok! Az a Király miniszter, vagy hogy is hívják, azt mondta, hogy kiküld elém valakit, aki majd pásztorol engem, amíg itt vagyok. Pásztorol! Minek néznek ezek engem? Birkának? Nem vagyok én se fehér, se bégető!
Viszont az a két és fél* fazon nagyon varázslónak tűnik… Még integetnek is! Akkor ezek azok, akiknek elvileg a gondjaira vagyok bízva. Mintha egy vén kecske lennék, aki még önmagára is veszélyes. Micsoda népek ezek a britek! Ó, ezek közelednek felém! De miért néznek így rám? Szegények, keresztbe áll a szemük, és fancsali a képük. Ez csak egy dolgot jelenthet! Milyen kár, hogy megzápult az agyuk…
- Jó napot! – köszön az egyik. – Ali Basír úrhoz van szerencsém?
- De még milyen szerencséd van, fiam! Ha én nem lennék itt, akkor bizony kirúgna a főnököd, mert nem teljesítetted a pásztormunkádat!
Nem érti, nem érti… Tudtam, hogy agyalágyultak szegények. Jobb lesz, ha majd lassan és egyszerűen beszélek hozzájuk, akkor talán felfognak valamicskét abból, amit mondani szeretnék nekik.
- Aaaaaliiiii Baaaa-sííír vaaaagy-ooook! Dzsóóóórdzs Víííírs-líííít keeee-reeeee-seeem!
- Virsli? – nevetett a kis töpszli. Jé, hát, ez még a fejlődésben is visszamaradt? Akkor bizonyára ő a legsúlyosabb betegem. Nem baj, majd én visszapumpálom az agyat a fejükbe, és okossá teszem az együgyű népet!
- Dzsóóóóórdzs Víííírs-líííí! Hóóól vaaaan Dzsóóóórdzs Víííírs-líííí? Dzsóóóórdzs Víííírs-líííí!
- Én vagyok, én vagyok! – sápadt el az egyik. – Csak ne ordibáljon, mert a muglik észrevesznek minket!
Szegény, azt hiszi, hogy a muglik bántani fogják. Gyorsan át kell karolni szegénykét, mert a végén még sírva fakad ijedtében.
- Semmi baj, kisfiam, semmi baj! Nem bánt a csúnya mugli!
Tényleg kevesebb értelem lelhető fel a fejében, mint a sivatagi teve púpjában. Most úgy néz rám, mint aki szellemet látott és hányingere lett tőle. Jó ég, ha hányni fog, akkor összepiszkolja a szőnyegemet! El kellene őt tolni a Balkán vécére, ott van elég nagy lyuk, nem piszkít be semmit. Nem, úgy néz ki, hogy mégse olyan beteg. De mi baja a másik kettőnek?
- Ti is féltek a csúúúúúnya, rossz mugliktól?
- Tessék? – értetlenkedett a másik nagyobb, aki szakasztott mása Dzsórdzs Vírslínek. Jó ég! Hiszen ezek ketten ugyanazok!
- Segítsééég! Segítsééég! Megtámadtak a Dzsóóóóórdzs Víííírslíííík! Jááááj, mentsenek meeeeeeg!
- Milyen Dzsórdzs Vírslíkről beszél ez? – kérdezte a kicsi.
- Szerintem azt hiszi, hogy én is az apád vagyok – csóválta meg a fejét Vírslí kettő.
- Nyugodjon meg, Mr. Basír! Ő Fred, ő nem én vagyok. Látja? Neki megvan mindkét füle!
Jé, tényleg, Vírslí úr egy füle üres. Persze az is lehet, hogy nem az, de inkább nem túrok bele a fejébe, mert akkor még kiszedném az agyát. Nem akarok többet mumifikálni!
Ja, igen, azt nem is a füllyukon kellene kiszedni, hanem az orrán keresztül. Na, nem baj! Majd ha az orra helyén is csak lyukak lesznek…
- Kérem, jöjjön velünk, hazavisszük! – kezdett el húzni Dzsórdzs Vírslí.
- Mister Vírslí, én viszem haza magukat!
- Ha-ha! Milyen mókás fazon! Mindig Vírslínek hívja apát! – Nem értem, mi olyan vicces! Na jó, inkább nem bosszantom fel magam ezen a szerencsétlen agyalágyulton.”
***
„Nem engedték, hogy szőnyeggel jöjjünk. Micsoda egy népség! Most meg annak a Dzsórdzs Vírslínek a felesége akar rám tukmálni valami gusztustalan sárga masszát. Biztosan valami vallatószert tettek vele, és azt hiszik, hogy akkor beszélni fogok. De nem fogok! Belőlem aztán nem szednek ki egy hangot se! Tényleg… Mit akarnak belőlem kiszedni?
- Egyen már, ki fog hűlni a burgonyapüréje! – Nem tudom, miért kell így viselkedni egy tiszteletreméltó idős szőnyegkereskedővel! Ez a nő az idegeimre megy. Egye meg, Mr. Basír, egye meg! Eszi a nyavalya! És még egy rakás kölköt is a nyakamra küldtek. Itt van az a kicsi, aki az apja nevét használja. Hogy is hívják?
- Fred! Szállj le az asztalról!
- Melyik? – Áhá! Szóval nem az apja, hanem a nagyapja nevét kapta a gyerek. Viszont nagyon fiatalnak tűnik ez a nagypapa.
Ejj, akkor ezek itt három különböző generáció! Az öreget hívják Frednek, a fiát Dzsórdzsnak, az unokáját pedig megint Frednek. Ezek a britek szeretik a szüleik nevét adni a gyerekeiknek. Bezzeg mi arabok! Nálunk mindenkit ugyanúgy hívnak. Ali, meg Alina. Ezeket legalább ki lehet mondani, nem úgy, mint ezeket az Anjeline, Dzsórdzs, és Kingspay neveket. Fred, ebben legalább nem botlik meg a nyelvem. Viszont rémesen snassz név, látszik, hogy mikor kitalálták, már akkor is elmebajosak voltak a szülők.
- Mr. Basír, mit szeretne csinálni délután? – kérdezte Anjeline, aki úgy látszik megbékélt azzal, hogy engem nem mérgezhet meg a trutyijával.
- A bevásárló negyedbe kell mennem, meg akarom nézni, hol találok helyet a sző… - Még szerencse, hogy nem fejeztem be, különben lebuktattam volna magam. – szörnyecskémnek.
- Szörny? – Jellemző, a kis tökkelütött is ilyenkor kell, hogy felocsúdjon révületéből…
- Igen, az én kis szörnyemnek! – A fene, most meg mit mondjak? Honnét szerzek egy szörnyet? Hm… Megvan! Milyen jó, hogy elhoztam a plüss sárkányomat! – Gyere, kisfiam, megmutatom!
Ez a kis agyalágyult meg jön utánam, mint egy tevekutya. Mégse lehet pulikutya, ha egyszer azt se tudom mi az! Hol lehet, hová tehettem? Á, itt van!
- Nézd csak, itt az én kis szörnyem!
- Ez? – kérdezte a kölök lefitymáló hangon. Mit képzel ez magáról?! Sértegeti az én kis Tüzokádimat? Majd adok én neki! De nem most… Még ma el kell intéznem azokat a szőnyegeket, különben gyanút fognak. Bár, nem hiszem, hogy különösebb aggodalomra volna okom, ezek akkora tulkok, hogy még akkor se figyelnének fel a saját nevükre, ha a szemükbe ordítaná valaki.
- Igen, ez! – húztam ki magam büszkén, pont akkor, mikor Dzsórdzs Vírslí befutott.
- Fred, Mr. Basír, indulunk az Abszol útra!
- Én nem megyek semmiféle Kaktusz útra!
- Kedves Mr. Basír, az Abszol úton van az összes boltunk – mondta fejcsóválva Mr. Vírslí.
- Ó, Dzsórdzs Vírslí, nagyon köszönöm, hogy segített! Induljunk máris!”
***
„Mit képzelnek ezek magukról?! Felügyelet alá helyezni engem! Méghozzá két taknyos, elmebeteg kölök felügyelete alá! Ez a két gyerek meg folyton viháncol és rángat egyik csokoládébolttól a másik csokoládéboltig. Nekem ebből elegem van! Mindjárt fellógatom ezt a két bitangot, és elmegyek egyedül üzletelni! Nem, az nem jó, nem ismerem a környéket, és a gyerekek meg elmezavarukban még belefojtanák magukat egy olyan izébe. Amit a kocsmában kértek. Hogy is hívják? Bajsár? Tajmáj? Sárvár? Ja, megvan, vejsár! Valami ürülék lehet a színe alapján.
Szóval a kölykök jönnek. De hogyan, és hová? Rá kell vennem őket, hogy keressük meg a közlekedési járművek boltját. Ez nem lesz könnyű, de egy kis gügyögéssel minden megoldható!
- Kicsi babucikák! Legyetek olyan tündibündi gyerekecskék, és mondjátok meg Alika bácsikácskának, hogy merre van a járműcske boltocska!
- Mi van? – grimaszolt a fiatal nagypapa nevét bitorló Fred nagybátyja, Dzsínsz.
- Hagyjad James, csak a seprűboltot akarja megnézni! Na, jöjjön Ali bá’! – Micsoda szemtelen kölyök ez a Fred! Én Ali bá’?! Ki kérem magamnak, az én nevem Ali, és nem holmi bába! Megfojtom! Megfojtom! Nem, nem fojtom meg… Épeszű ember részéről bűn volna, ha egy ködös elméjű embert a halálba taszítana. Allah soha nem bocsátaná meg nekem! De legalább megtaláltuk a járműterjesztőt.
- Befelé, fiaim! – Nem kellett nekik kétszer mondani. Azt hiszem, hogy ez a sok vacak cirok lenyűgözte őket. Takarítani jók, veszek is egy vackot, a régi már tönkrement, mikor a szőnyegeket sepertem vele.
- Fú! Ali bá’, megveszi a Tornádó 11-et?
- Nem értem, Dzsínsz fiam, mi olyan hihetetlen ebben…
- A legjobb seprű, amit valaha látott a világ! – Ez a Fred nagyon lelkes a nagybátyjával együtt… Üsse kő, veszek nekik egy-egy vackot! Holnapra már úgyis el fogják veszíteni…
- Hármat ebből a gallyból!
- Minek az Ali bá’? Kinek önnek három?
- Tudod, Dzsínsz fiam, ez a kettő a tietek!
- Komolyan?
- Igen fiaim, de most szaladjatok el, és próbáljátok ki őket! Mindjárt megyek én is! – Na, ezeket is leráztam. Ennyit megért az a háromszáz galleon, amit a cirkokra. Most kezdődhet az üzlet….
- Mennyiért venne meg háromszáz repülőszőnyeget?
- Tessék? – hüledezett a boltos. Szegény, bizonyára még soha nem látott ennyi szőnyeget egy helyen. Nem baj, majd megnyugszik! Gyorsan előszedem neki a mintadarabot, hogy tudja, miféle minőségi áruval van dolga.
- Íme, ezzel szolgálok én, a nagy Ali Basír!
- Ez, ez, ez…
- Gyönyörű? Modern? Színes? Kényelmes?
- … érdekes! Sajnos háromszázat nem tudok megvásárolni, de ha kelendő lesz, akkor még rendelek belőle. Egyelőre csak ötvenet kérek. Mennyiért adja darabját?
- Tíz galleon az ára egynek, de ha ötvenet vásárol, akkor eladom magának az egészet hatszáz galleonért!
- Hiszen ez ráfizetés volna a részemről! – morgott az eladó. – Ötszáznál egy knúttal se adok többet! Mondja, mi az engedélye száma?
- Milyen engedély?
- Ha nincs engedély, nincs üzlet! Csak nem várta el tőlem, hogy olyan áruval kereskedjek, amit a Minisztérium betiltott?!
- Nem, soha! Nem tiltott termék ez!
- Akkor mi az engedélyszám?
- Azt még nem tudom…
- Hogy lehet az?
- Még nem szereztem meg az engedélyt! De visszajövök még, szóval tegye csak félre azt a hatszáz galleont! Igen, igen! Hatszáz! Méghozzá azért, mert még az engedéllyel is nekem kell bíbelődnöm…
***
- Kedves Mr. Basír, igazán nem kellett volna seprűt vennie a gyerekeknek! – Nem igaz, ez az Anjeline még mindig nem képes megérteni, hogy nekem üzleti indokom volt lefizetni a kölköket! Pedig már este nyolc óra van! Ideje volna aludni mennem…
- Magának is jó éjszakát, Anjeline!”
*A kis Fredet nem számítja egésznek, mert még nem nagykorú
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
