Augusztus eleje volt már, mikor a Weasley család rávette magát a nyaralásra és pakolni kezdett. A felnőtteknek nem igazán füllött a foga a kiránduláshoz és a sátorozáshoz, ám a gyerekek, az ikrek főleg, nagyon be voltak zsongva. Ennek főként az volt az oka, hogy egy olyan helyre mennek, ami tele volt kalanddal és veszéllyel.
Fred és George ugyanis most élték a felfedező korszakukat, ezért a padlástól kezdve a templomtorony legeldugottabb zugáig mindent felfedeztek már. Eme hajlam kissé aggasztotta Mollyt, mert attól rettegett, hogy esetleg a fiai is amolyan ostoba hivatást választanak majd maguknak, mint a kedvenc nagybátyjuk…
Régen kezdődött minden, akkor, mikor még a Sötét Nagyúr tartotta rettegésben a varázslókat, és boszorkányokat. Egy fiatal griffendéles fiú elhatározta, hogy felkutatja a nagy varázslók egyikének ereklyéjét. Ez az ifjú nem rettent meg semmitől, nem ártott neki sem eső, sem vihar, pálcája helyett inkább az ostorát részesítette előnyben és a gyengélkedő visszatérő vendége volt, nap, mint nap. Sokan esetlennek és furcsának találták őt, de voltak, akik mellette álltak, még akkor is, ha nem láttak sok értelmet benne, kitartottak mellette, még ha csak néhány mondat erejéig is… Mikor hatodéves volt, elindult, hogy megszerezze Griffendél Godrik kardját, amelynek holléte feledésbe merült a több száz év alatt. Ez a bátor fiú azonban rájött, hogy merre található a titkos tárgy és az életét kockáztatva megszerezte azt. Eme dicső tettet az igazgató, Albus Dumledore három dologgal jutalmazta. Az első jutalom az volt, hogy a Griffendél háza száz ponttal gazdagodott, a második titkos volt ugyan, de valóban megkapta a tagságiját a Főnix Rendjében. És az utolsó, a számára legmegtisztelőbb az volt, hogy engedélyt kapott a névváltásra, és ezek után mindenki csak Indiana Weasleynek hívta őt. Indy régész, kalandor és a jó oldal harcosa volt. Az utolsóról természetesen senki nem tudott a családjában, ezért is vetette meg a munkáját mindenki.
Ahogy Molly visszagondolt ezekre a dolgokra, ismét felsóhajtott, és nem tudta megérteni, hogyan egyezhetett bele ebbe az utazásba. Ugyanis nem az a nyugis, családi nyaralás volt tervbe véve, hanem egy fárasztó, nagyszabású kirándulás. Ezt Arthur és kedvenc főnöke, a fiatal, tettre kész Matt találták ki, így természetesen közös kiruccanásban kell gondolkodniuk.
Ez még mind nem volt elég, de Mr Weasley meghívta az öccsét, Indyt is, aki Mrs Weasley számára mindig Harry marad, talán direkt, talán nem…
- Anya, anya! Segíts, mi kell egy kalandtúrára? – Két ugyanolyan kisfiú szaladt be a nappaliba, és a kiabálásukkal kizökkentették az asszonyt gondolatmenetéből.
- Fiúk, nem lesz itt semmiféle veszélyes kaland! – jelentette ki bosszúsan a nő, majd folytatta a pakolást, de egy kissé paprikás hangulatban. Az ikrek persze nem értették, hogy mi baja van, de különösebben nem is érdekelte őket, inkább felmentek a szobájukba és saját terveikhez mérten pakolták be hátizsákjaikat. Ennek az lett a vége, hogy volt náluk két kötél, néhány trágyagránát és egyéb vicces holmi, ami szerintük nélkülözhetetlen egy ilyen úton.
Végre elérkezett a várva várt pillanat, mikor már mindenki a konyhában volt, csomagokkal felszerelkezve, az indulásra várva. Mindenki körbeállt egy kopott kocsikereket, a családfő pedig számolni kezdett.
- Egy, kettő, HÁROM! – Az utolsó szóra mindenki megragadta a tárgyat, mire az forogni kezdett, majd nem sokára már egy békés tisztás közepén találták magukat. Itt már várta őket egy fiatal, vörös hajú férfi, aki tipikus túrázó ruhadarabokat viselt. Odament a szétpotyogott gyerekekhez és felsegítette őket, majd széles vigyorral az arcán így szólt:
- Ejj, ezek a zsupszkulcsok! Nem marad állva az ember, ha hozzájuk ér…
- Szervusz, Indy! – köszönt vígan öccsének Arthur.
- Arthy! Öregharcos! De rég láttalak téged is! – csapta össze két kezét az ifjú, majd bátyjához fordult és csontropogtató ölelésben részesítette őt.
Nem telt bele tíz percbe és megérkeztek Lightningék is, így a csapat immár teljes volt, szóval elindulhattak a kiszemelt táborhely felé. Az út nem volt olyan egyszerű, mint azt az ikrek gondolták, ugyanis Andy Lightning velük cipeltette a képregényes ládáját, ami nem bizonyult könnyű mulatságnak, tekintve a súlyokat…
Amíg a nagy csapat lassan, de biztosan haladt, Fred és George nem bírta megállni, hogy ne törjön borsot mások orra alá – három aprócska viccet eszeltek ki.
Az első minden gond nélkül össze is jött, hiszen az alanya nem más volt, mint Percy, akiről annyit legalább tudni kell, hogy humorérzéke nincs és persze nem is tudja kivédeni a rajta elkövetett gonosz csínyeket sem. A kezdő dobás pedig nem más volt, mint egy helyes kisnyúl, amire persze bátyjuk allergiás volt egy cseppet. A terv úgy kezdődött, hogy a pelyhes gombócot megszórták borssal, ami még keményebb tüsszögést eredményez majd. A nyuszikát pedig már csak Percy hátizsákjába kellett csempészni, ami nem volt nehéz, mivel a fiú divatosnak akart látszani, így a hátsófeléig leeresztve hordta a tároló alkalmatosságot.
Szegény, egész úton csak ennyit mondott: „Hapci!”, de ezt tíz másodpercenként...
A második tréfa alanyai Ron és Andy voltak. Apró trükk, nem rossz trükk, szokták mondogatni a téma nagyjai… Ez esetben mindössze annyiból állt az egész, hogy a hátuk mögé lopództak és a nevüket suttogták, de valami eszméletlen ijesztően. A kicsiknek természetesen meg se fordult a fejében, hogy csak az ikrek áldozatai, nem, nekik a logikus magyarázat a szellemekig vezetett. Mindig összenéztek és körbe pillogtak, ám nem látták a rémisztőket. Mikor a fiúk megunták ezt, elhatározták, hogy keményebb dióba kezdenek bele…
***
- Talán nem kellett volna…
- Talán tényleg nem…
Az ikrek csurom vizesen és egy kicsit fázósan, rossz közérzettel üldögéltek az esti tűz mellett. A felnőttek már mind aludni mentek, természetesen Indyt kivéve, bár a gyerekek szerint a hóbortos nagybácsi közelebb áll az ő korosztályukhoz, mintsem az idősebbekhez.
A gyerekek közül is csak az ikrek, Ruby és Charlie maradtak a szabadban, mindenki más úgy döntött, hogy nyugovóra tér, ugyanis szerintük fárasztó volt az út, amit megtettek. Négy sátor állt a tisztáson, nem messze a pataktól. Kettő, ahol a korosabb generáció álma szunnyadt, egy, ahol a három idősebb Weasley fiú és Indy aludt, és az utolsó, ahol az ikrek, Ron, Ginny és a Lightning gyerekek kijelölt fekhelye leledzett.
- Meséljétek már el, mi történt veletek? – nevetett Charlie.
- Az úgy volt…
- … hogy meg akartuk viccelni…
- … Rubyt…
- Csak az okos Ruby nem hagyta magát, és a buta ikrek beleloccsantak a patakba! – fejezte be a jelen lévő egy szem lány és kihívóan pillantott barátaira, akik egy cseppet nehezteltek rá.
Mikor már kezdtek elálmosodni és éppen indultak volna lefeküdni, Fred megszólalt és egy igen érdekes témába bonyolódott bele.
- Mondd csak, Indy bácsi, mit fogunk itt csinálni? Elviszel minket kalandos helyekre?
- Kalandos helyekre? Freddie, nem hiszem, hogy édesanyád beleegyezne… Egyébként én holnap hajnalban elmegyek, mert fel kell derítenem Camelot romvárosát…
- Camelot? – csillant fel Ruby szeme. – Indy bácsi, mesélj nekünk Camelotról!
- Hát, nem bánom, ha mesélek róla, azzal még nem okozok semmi bajt – mosolyodott el a férfi, majd kényelmesen elhelyezkedett, mint aki nagyon fontos dolgot készült közzé tenni.
A gyerekek izgatottan fordultak felé, a fülüket hegyezték és még azt is elfelejtették, hogy valaha álmosak voltak.
- Szóval… a középkorban volt egy nagyon erős kard, az Excalibur, ami egy kősziklába volt beszorulva és a legenda szerint csak a kiválasztott húzhatta ki onnan.
- Mire volt kiválasztva a kiválasztott? – kérdezte George.
- Az ország egyesítésére és a koronára. Akkoriban nagy harcok dúltak a muglik körében, és senki nem tudott véget vetni nekik. Sokan próbálták megszerezni a kardot, de senkinek nem sikerült, egészen addig a napig, amikor meg nem jelent egy fiatal fiú, Arthur. Ő kihúzta a kardot és megszüntette a háborút, békét hozott a népnek, aztán nagy királlyá lett. Persze mellette is állt egy híres varázsló, Merlin, ő is sokat segített a rend helyreállításában.
- És ez a hely, Camelot, itt van a közelben? – érdeklődött Charlie, akit szintén vonzottak az efféle dolgok.
- Ha a számításaim helyesek, a forrásaim mérvadóak, ha a megérzéseim nem csalnak, akkor igen, az erdő túloldalán kell lennie… Márpedig mind a három tényező nekem kedvez, szóval, ha minden igaz, akkor megtaláltam Camelot elveszett városát és talán még az Excaliburt, a bűvös kardot is fellelem!
- Mi is veled mehetünk? – kérdezte kórusban a három hétéves.
- Nem, gyerekek, ez veszélyes! Vagyis… Nem biztos, hogy az, de a szüleitek nem egyeznének bele… Na, de most már sipirc, menjetek aludni!
Indy kissé zavartan felállt és Charlie mellett bemászott a sátorba, magára hagyva a triót.
- Ez nem fair! Anyáék miatt nem mehetünk el!
- Pedig olyan jó lenne… és érdekes!
- Srácok, én…
- Annyira szeretnék egy kis izgalmat az életembe!
- És látni akarom azt a helyet!
- Fiúk, szerintem…
- És a kard is érdekes lehet!
- Soha nem láttam még semmi izgalmas dolgot!
- FIÚK, BEFOGNÁTOK A SZÁTOKAT EGY PERCRE?! – kiabált viszonylag halkan Ruby, mire az ikrek elcsendesedtek.
- Hallgatunk.
- Szerintem egyszerűen szökjünk el és menjünk Indy bá’ után! – jelentette ki egyszerűen a lány. A másik kettő először nagy szemeket meresztett, de a következő pillanatban már hevesen bólogattak és megtervezték az akciót…
AJÁNLOM AZ OLDALT
