Ruby:

A gyerekek – mind a hárman – kora hajnalban ébredtek és igyekeztek hangtalanul összepakolni a szükséges kellékek mindegyikét, három kistáskába. Már pirkadni kezdett, mire teljesen összecsomagoltak és készen álltak ahhoz az elvetemült tetthez, hogy megszökjenek. Lassan kisomfordáltak a sátorból és halkan visszahúzták a cipzárt, majd lábujjhegyen lopakodni kezdtek a tűztől legtávolabb eső pont felé, ahonnan még kileshették, mikor indul el Indy.

Azonban erre még nem került sor, helyette inkább Emma és Molly döcögött ki egy-egy sátorból, majd nekiláttak reggelit készíteni. Közben jól hallhatóan beszélgetni kezdtek.

- Mondd csak, nem fárasztó néha, hogy olyan sokan vagytok?

- De igen, van olyan, amikor már csak beájulni marad erőm az ágyba…

- Csodállak, Molly! Nagyszerű anya lehetsz… Engem néha a három gyerek is kikészít. Persze nem sűrűn, de nehéz dolgozni tőlük…

- Ugyan Emma! Én csak a háztartást vezetem, te pedig dolgozol is!

- De nekem ott van Millie, a házimanónk, aki rengeteget segít…

Fred fújjogott egy sort, majd fejét csóválva a másik kettőhöz fordult.

- Ezek csak egymást tudják dicsérgetni, nem is érdemes hallgatnunk… - Azonban nem folytathatta, ugyanis a két nő érdekesebb dolgokról kezdett beszélgetni.

- És… Te tényleg ismerted Harryt iskolás korodban? – kérdezte suttogva Molly.

- Igen, nagyon kedvesnek tartottam már akkor is. Igaz, voltak hóbortjai, de attól eltekintve jó társaság volt…

- Az igaz, hogy ő szerezte meg Griffendél Godrik kardját?

- Igen, az elsők között voltam, aki látta, miután visszatért az akciójából.

- Igen? Ilyen jól emlékszel rá?

- Igen. Mintha csak tegnap lett volna… Pont beleesik az új könyvem cselekményszálába. Lily és James Potter szerelmét írom meg.

- Milyen izgalmas! – csapta össze a kezét Mrs. Weasley. – Hogyan találtak egymásra?

- Ez igazán érdekes történet. Lily eleinte ki nem állhatta Jamest, fogadott velem, hogy miután összejön vele, tíz nap alatt sikerül kidobatnia magát…

A három gyerek egy bokorban lapítva meredt maga elé, és nem sokára hangot is adtak döbbenetünknek.

- Minek ír anyukád Potterékről? – kérdezte Fred.

- Nem tudtam, hogy róluk ír! – hárított Ruby.

- Csss! Maradjatok már csendben! Még meghallanak… - intette le a többieket George.

Ekkor egy újabb sátor cipzárja mozdult meg, és néhány másodperc múlva megjelent Indy feje. Gyorsan körbenézett. Mikor meglátta, hogy nem sikerül feltűnés nélkül távoznia, gyorsan odaszólt a két nőnek:

- Jó reggelt! Én most elmegyek, fel kell fedeznem a környéket…

- Indy! – kiáltott utána Emma. – Holnap délig érj vissza!

- Rendben… - bólogatott a fiatal férfi, majd gyorsan bevette magát a fák közé és elindult.

- Most? – kérdezte Ruby az ikreket, akik válaszul csak bólogattak, majd mindannyian elindultak a vörös hajú nagybácsi után.

***

Mikor Charlie felébredt, éppen hallotta a sátor mögött meginduló gyerekeket és azonnal felmérte a helyzetet. Sietve felöltözött és kimászott a sátrából, köszönt a két anyának, majd elindult az erdő felé.

- Charlie! – állította meg Mrs Weasley. – Hát te meg hová készülsz?

- Én csak… Sétálok egyet! Az ikrek és Ruby megkértek, hogy találkozzunk annál a fánál ott! Balról a tizenötödik, ott akarnak mutatni valamit… Már vagy egy órája ott játszanak! Lehet, hogy nem érünk vissza ebédre, de itt maradunk a közelben!

- Jó, de akkor vigyél egy kis reggelit azoknak a rosszcsontoknak! – mosolygott Emma, akinek mintha feltűnt volna valami a gyerekek cselszövéséből.

Charlie azonnal megszaporázta lépteit, majd mikor már tudta, hogy nem látják, egyenesen szaladni kezdett, s közben az járt a fejében, hogy csak kaparintsa a kezei közé azokat a félnótásokat!

***

Indiana Weasley éppen néhány ágat hajtott félre és igyekezett hőshöz illő mozdulatokat tenni, közben pedig komoly arcot vágni, mintha egy mugli film főszereplője volna. Nem is sejtette, hogy igenis van közönsége… Akik néhány tíz méterrel mögötte csendesen lopakodtak utána és mint példaképükre, úgy tekintettek Indyre.

- Meddig megyünk még? Ez így unalmas! – sopánkodott George.

- Még nem vagyunk elég messze a tábortól! Innen még visszaküldhet… - jelentette ki a csapat egyetlen lánya.

- Jó, akkor menjünk még egy kicsit, aztán ijesszünk rá! – vigyorodott el Fred.

Ekkor gyorsan közeledő lény hangját neszelték meg, amitől megrémültek kissé.

- Szerintetek mi ez? – kérdezte Ruby.

- Nem tudom, de szerintem jobban tennénk, ha elszaladnánk és inkább Indy bácsival tartanánk… - vetette fel George.

Azonban erre nem kerülhetett sor, mivel az egyik bokorból előmászott a lihegő Charlie, aki kivörösödött fejjel intett nekik, hogy álljanak meg egy percre.

- Charlie? – döbbent meg Fred.

- Ti meg… mi a csodát… hogy gondoltátok? Eljönni… senki nem… egyedül!

- Ebből nem sokat értünk… - jegyezte meg az egyetlen lány.

- Mi csak Indy bácsival akartunk menni, hogy mi is felfedezhessük Camelotot!

- Igen? És hol van Indy? – tette fel a kérdést az ikrek bátyja.

- Itt – hangzott a gyerekek háta mögül az említett vidám hangja – Mivel ti jöttetek utánam, nem én hoztalak magammal benneteket, nem szegtünk meg semmilyen szülői parancsot!

- Jipppi! – hangzott a háromtagú kórus. Charlie sem volt elégedetlen, ő is szerette a kalandokat és titkon remélte, hogy összefutnak majd egy-két sárkánnyal is. Mielőtt azonban ezt megkérdezhette volna, nagybátyja elindult egy nagy bokor felé, majd széttárta annak ágait.

- Íme: Camelot romvárosa…