Ruby:

Elindultak, hogy felfedezzék a várost és körbenézhessenek, hátha találnak még élőlényeket. Elsőnek a parasztházakat vették szemügyre, hiszen, mint minden településen, itt is a nép lakásai vették körül a várat, ahol a király élt. Indy megbabonázva méricskélte a régi edényeket, becsülgette a falak korát és lelkesen magyarázott társaságának. Persze a gyerekeket nem igazán kötötte le a monológ, mivel az többnyire unalmas építészeti műfajokról, kézművességről és mezőgazdaságról szólt.

Ehelyett az ikrek inkább egy istállóhoz hasonló épület felé vették az irányt, hogy megnézzék, érdekesebb-e az ottani berendezés.

Mikor beléptek, olyan látvány tárult a szemük elé, hogy hirtelen fel is sikkantottak mind a ketten. A lármára beszaladt Ruby is, nyomában Charlie-val és Indyvel. A helyiség, amelybe érkeztek, telis tele volt csontokkal, emberi és állati tetemekkel egyaránt. A gyerekek hátráltak egy-két lépést, ellenben a régész közeledett a roncstestek felé. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse az élettelenül fekvő maradványokat, majd mikor szemével eleget vizsgálódott, lassan a keze is megindult az előtte lévő, boncolnivaló tetem felé.

Ahogy hozzáért, az megmoccant, kezét felemelte és múmia módjára feléledt. Ruby, látva ezt, ijedtében átkarolta a mellette álló Charlie karját, az ikrek pedig beszaladtak a háta mögé.

- Ne féljetek, semmi pánik! – emelte fel jobb kezét a tapasztalt felnőtt. A gyerekeknek voltak kétségeik, hiszen mindannyian hallottak róla, hogy Indiana Weasley a Roxfort gyengélkedőjének mindennapi vendége volt, nem is ok nélkül. Rémületüket fokozta az a tény is, hogy a csontváz feléjük közeledett és felébresztőjének nyaka után kutakodott. Viszont az egy kissé megnyugtatta őket, hogy miközben nagy igyekezetten fojtogatni kezdte a nagybácsit, elesett egy másik csontkupacban, és letört a fél karja. Ezt kihasználva Indy előkapta pálcáját és felrobbantotta támadóját. Szerencséjükre nem éledt fel többé sem ez, sem pedig valamelyik társa. Így a csapat szélsebesen elhagyta a hullaházat és folytatta útját a kastélyhoz vezető, macskaköves ösvényen.

- Ez meleg helyzet volt! – jelentette ki reszketve az egyetlen lány és kezét a szívére szorította, mintha attól tartana, hogy valaki azt is ki akarná tépni a helyéről. Természetesen erről szó sem volt, a kirándulásuk már nyugodt, már-már egy múzeumi sétával volt hasonlatos.

Indy újult erővel fogott bele a magyarázásba és szemmel láthatóan roppantul élvezte, hogy közönsége ezúttal figyel is arra, amit mond. Ez nem volt csoda, hiszen Arthur királyról és a kerek asztal lovagjairól mesélt nekik. Természetesen ez a téma sokkalta vonzóbb volt, mint a kecskebőr vagy a görög oszlopok nevei. Az út felfelé fárasztó volt, viszont annál kellemesebb, oldottabb hangulatban telt, már nem aggódtak a holttestek miatt.

- De én nem értem, mi történhetett velük? – kérdezte Charlie, aki eddig is ezen gondolkodott, de választ nem talált kérdésére. A kicsiket nem igazán izgatta a dolog, de Indyt annál inkább.

- Nem tudom, de nagyon furcsa, hogy a falu majdnem egésze ugyanott és a tetemek állagából ítélve, majdnem ugyanakkor haltak meg. Erre kell választ találnunk!

- De akkor miért a várba megyünk? – értetlenkedett Fred.

- Bizony, a faluban kellene keresnünk a megoldást, nem? – támogatta ikertestvére is.

- Fiúk, ti ezt nem értitek! – csóválta meg a fejét a csapat vezetője mosolyogva. – Nem véletlen, hogy ide jövünk, van ugyanis egy olyan érzésem, hogy a faluban hiába keresnénk választ a kérdésre.

A kisebbek valóban nem értették, miért így gondolkozik a régész, de ráhagyták, őket valóban jobban izgatta a kastély, mint a rongyos házikók. Nem tudták annak a jelentőségét sem felfogni, hogy mennyire nagy az istállóban talált embermennyiség, fiatalok és naivak voltak még ehhez. Charlie sem volt még sokkal érettebb, de a számára már sokkal többet ért egy emberi élet, mint a kicsiknek és bölcsebb is volt már. Mindent összevetve minden gyerek igazán izgalmasnak vélte a kirándulást, bár Charlie boldog lett volna, ha egy sárkánnyal is találkozhatott volna.

Hamarosan elérték a vár bejáratát, melyet Indy varázspálcájával felnyitott. Itt is érdekes jelenséget figyelhettek meg, ugyanis a kapuban strázsáló őrökből is csak a páncéljuk maradt meg – és a csontjaik. Már nem ijesztette meg annyira a látvány őket, de azért távolságtartóak maradtak.

- Fred! Ezt nézd! – kiáltott ikertestvérének George, majd felemelt egy bárdot, a halott hóhér kezéből. Az ikrek csillogó szemmel bámulták a fegyvert, majd úgy döntöttek, hazaviszik.

- Ez micsoda? – kérdezte Ruby érdeklődve, egy hajdani virágra mutatva. Indy fölé hajolt és megvizsgálta, majd elkerekedett szemmel így válaszolt:

- Egy rózsa volt valaha. De nézzétek! A virág is meghalt, ugyanúgy, ahogyan az emberek és az állatok. Nagyon különös!

- Egy virág hogyan halhat meg? – csodálkoztak az ikrek.

- Nem tudom, de meg kell tudnunk! – jelentette ki Charlie olyan eltökélten, mint egy kalandor, aki a világ legnagyobb titkára akarna fényt deríteni.

Beléptek aztán az épületbe is, ahol szobáról szobára járkálva keresték a választ a miértekre. Sehol nem találtak egyebet egy-egy halott cselédnél vagy néhány használati tárgynál, míg el nem érkeztek az utolsó előtti emelet utolsó szobájához. Itt egy fiatal nő holttestét találták meg, de nem igazán izgatta őket, már éppen távozni készültek, mikor…

- Nézzétek csak! Milyen szép! – állt meg a csapat leány tagja, majd a halott nyakában lógó nyakékre mutatott. Az egy szép, ezüstből készült, láncon függő medál volt, amely szintén ezüstből volt és három körvéset díszítette. A bemélyedéseket apró ékkövekkel töltötték ki, amelyek színe zöld volt. Charlie leoperálta az ékszert tulajdonosáról, majd Ruby nyakába akasztotta.

- Megy a szemedhez! – mondta vigyorogva, mire a kislány elpirult és nézegetni kezdte a szuvenírt. A két idősebb fiú kilépett a szobából, így a három kisebb egyedül maradt. Az ikrek kajánul vigyorogtak, majd nekiláttak piszkálni barátnőjüket.

- Milyen szép! – kezdte Fred.

- Megy a szemedhez!

- Te teljesen oda vagy a bátyánkért, ne is tagadd!

- Nem igaz! – ellenkezett a lány és egy Weasleyt megszégyenítő színt öltött az arcára, amin az ikrek nevetni kezdtek. – Egyébként meg bennetek nincsen semmi, amit egy lány szeret!

A fiúk itt megütközve néztek a szobából kilépő lány után, aztán csak a fejüket csóválták zavarukban.

- Hogy miket ki nem talál!

- Ez az, mi nagyon is jóképű fickók vagyunk!

Mikor már mind a legfelső toronyszoba ajtaja előtt álltak, Indy kinyitotta azt, és mindenki legnagyobb döbbenetére nem azt találták ott, amire számítottak.

- Merlinre! – képedt el Indy, mikor meglátta, hogy a helyiség telis-tele van mágikus tárgyakkal és varázslókönyvekkel. A sarokban lévő karosszékben pedig egy kék taláros varázsló hullája ült. – Merlin!

- Szólítottál? – A csapat legnagyobb döbbenetére ezt a választ kapták, a nem is igazán kérdésnek megfelelő felkiáltásra. Azonban nem a szék lakója válaszolt, hanem a hátuk mögött lebegő szellem, aki szakasztott mása volt az eredetinek.

- Te vagy Merlin? – kérdezte Fred, akinek elsőként tért vissza a lélekjelenléte.

- Igen, én vagyok az. Ti kik vagytok, és mit kerestek itt? Miért háborgatjátok szeretett Camelotom nyugalmát?

- Azért jöttünk, hogy megtudjuk, miért halt meg ez a rengeteg élőlény olyan hirtelen és egyszerre. És azért is, hogy feltárjuk, mi történt Camelottal. A nevem Indiana Weasley, régész vagyok. Ők itt az unokaöccseim, Charlie, Fred és George, a kislány pedig Rubina Lightning.

Az öreg szellem szeme végigsiklott a társaságon, aztán megállt a lány nyakában lévő medálon.

- Azt honnét szerezted?

- Itt találtuk a kastélyban. – válaszolt Ruby.

- Elisabeth hercegnőé volt, egészen addig, amíg el nem érte a vég városunkat. Tisztességes embernek tűntök, nektek elmondom, mi történt velünk… Sok-sok évvel ezelőtt, mikor Arthur leánya elérte a tizenhetedik életévét, és mikor a birodalmunk virágzott, eljött közénk egy gonosz varázsló, úgy hívták, Ruben. Ő akart uralkodni, ezért átkot szórt a népre, hogy azok örök álomra szenderülhessenek. Mikor érezték, hogy valami nincs rendjén, összegyűltek a falu legnagyobb istállójában, és ott érte őket az álom. Az évek során már a testük elenyészett, de még mindig élnek… Ruben a királyt meggyilkolta az Avada Kedavrával, majd a lányát akarta feleségül venni, de ő nem engedelmeskedett. Ekkor ugyanazt az álombűbájt bocsátotta rá is, mint szeretett népére. Én megmenekültem és megöltem a gonoszt, de így a városban egyedül maradtam Vele…

- Kivel? –érdeklődött George.

- Rufusszal, a sárkánnyal. Én aztán öregségben meghaltam, Rufus pedig a mai napig a kastélyt védelmezi és visszatér minden napnyugtakor. Ha valaki megölné Rufust, akkor a nép újra életre kelhetne, a hercegnőjével együtt.

- És hogyan lehet legyőzni? – kérdezte Indy.

- Sajnos sehogyan. Az Excalibur az egyetlen fegyver, ami árthat neki, az pedig a sziklába szorulva várja, hogy egy hozzá méltó férfi kiemelje, mint annak idején Arthur tette.

- És…

Ruby már nem tehetett fel kérdést, ugyanis iszonyatos sárkányüvöltés rázta meg a kastélyt.

- Még nincsen alkonyulat, de mégis itt van! Észrevette, hogy itt vagytok. Meneküljetek, míg nem késő! Én majd feltartom, nekem nem árthat…

A csapat megfogadta az öreg szellem tanácsát, majd mindenki szaladni kezdett. Már kiértek a várból, de nem ott, ahol kellett volna…

- Ez egy kert! – jelentette ki Fred.

- És az meg ott egy SÁRKÁNY! – sikította Ruby, majd eszeveszett iramban futni kezdett, maga után ráncigálva az ikreket. Hiába menekültek, a szörny gyorsabb volt náluk, és még egy hatalmas szikla is útjukat állta, sarokba voltak szorítva. Ekkor az ikrek erőt vettek magukon és elkezdtek bohóckodni, hogy feltartsák az állatot, amíg a többiek kitalálnak valamit. Sajnos az előadás csak rövid ideig tartott, utána ugyanis a sárkány ismét támadni készült.

Charlie vágya teljesült, találkozott egy sárkánnyal, viszont nem volt mivel védekeznie, ami eléggé kellemetlennek bizonyult, mivel az életük volt a tét. Ekkor észrevett egy kardot a sziklában.

- Az Excalibur!

A bestia éppen őt nézte ki első falatnak, így nem sok ideje maradt gondolkodni, ezért hirtelen megfogta a markolatot és villámgyorsan kirántotta, majd lesújtott ellenfelére. Az panaszosan felordított, még élt, de már nem támadott, így a fiúnak volt lehetősége kilépni a védekező szerepköréből.

Ott vágta, ahol érte – és persze ahol tanulta, hogy értelme van vágni. Első körben a szemét szúra ki, hiszen ez a gyengéje, majd szépen sorjában egyéb fontos szerveit is megtámadta. Már csak a kegyelemdöfés hiányzott, de az sem sokáig…

Rufus, a sárkány pillanatokon belül halott volt, és ezzel egy időben a város mintha kivirágzott volna. Emberi hangok hallatszottak innen is, onnan is. Perceken belül megjelent a hercegnő, immár emberi, egészséges színben és mosolyogva közeledett Indy különítményéhez, oldalán Merlin szellemével.

- Merlin tájékoztatott mindenről. Szeretném kifejezni hálámat népem és magam nevében!

- Ugyan, semmiség! – vigyorgott Charlie. – Csapatmunka volt!

Mindannyian érdeklődve pillantottak rá, ezért elkezdte magyarázni elvét:

- Indy hozott ide, Ruby vezetett a sziklához, az ikrek elterelték a sárkány figyelmét, én csak lenyisszantottam…

- Mindannyian jutalmat érdemeltek! A kerek asztal lovagjaivá ütlek titeket!... Persze, ha megkapom apám kardját. – mosolygott a fiatal lány fejét enyhén oldalra döntve. Charlie kicsit kipirultan átadta az Excaliburt, majd az új gazdája szépen sorjában mindenkit lovaggá ütött. Hozott öt érmét is, melybe a három kör volt belevésve, és sorjában mindenki nyakába beleakasztott egyet, de mikor Rubyhoz ért, a lány felemelte kezét, majd levette a saját nyakából a medált és átnyújtotta neki.

- Tessék, ezt tőled vettük el, visszaadom!

- Nem, tartsd csak meg! Neked, mint az egyetlen hölgynek különleges érem jár! – mondta, azzal visszaakasztotta a kislány nyakába hajdani nyakékét, és magára öltötte az ötödik magával hozottat, jelezve, hogy az az övé.

- Köszönjük! – mondták az ikrek egyszerre, és a kérdés is egyszerre hangzott el: - Mit jelent a három kör?

- Ez Camelot jelképe. Nem akartok itt maradni?

- Nem, nem! – jelentette ki Indy. – Nekünk most mennünk kell, már nagyon várhatnak a többiek…

***

Valóban, már igazán aggódtak értük a felnőttek, de mikor látták, hogy Charlie és a gyerekek bújócskázva térnek vissza, úgy gondolták, csak egy kissé eltávolodtak a nagy játszadozás közben. Indy óvatosságból később tért vissza öt perccel, hogy ne legyen feltűnő a dolog.

Este az ikrek elővették az Útmutatós könyvecskéjüket és írni kezdtek.

Útmutató Camelothoz

Egy kis kalandra vágysz és szívesen küzdenél sárkányokkal is? Itt a segítség!

1. Menj családi kirándulásra!

2. Szerezz be egy régész nagybácsit!

3. Szökj utána, ha megtudod, hogy Camelotba készül!

4. Reméld, hogy a bátyád kiment és utánad szalad!

5. Menj be egy istállóba, ha megtaláltad a várost!

6. Sikíts egy jó nagyot!

7. Menj fel a várba!

8. Keresd Merlint!

9. Győzesd le a sárkányt a bátyáddal!

10. Okosan menj vissza, hogy a felnőttek ne vegyenek észre semmit!

Írta: Sir Fred és Sir George Weasley