Ruby:

Hana nővérem csak délután öt órakor keveredett haza. Láttam rajta, hogy fárasztó napja volt, ugyanis állandóan a homlokát törölgette, miközben lehuppant a kanapéra. Szokás szerint eljátssza a drámáját, melynek az a lényege, hogy egy tapodtat sem bír mozdulni, így az én lelkemen szárad, ha hagyom őt éhen halni. Én persze először mindig tiltakozni szoktam, de képes úgy előadni a világfájdalmát, hogy megessen rajta a szívem. Most is teljesen ugyanez a helyzet.

- Kérlek, Kiba! Légy olyan tündéri, és hozz nekem valami ehetőt!
- Hozz magadnak! – Elegem van már abból, hogy csak azért, mert ő dolgozik, nekem ki kell szolgálnom. Anya különben sincs itthon, így nem kényszeríthet semmire.
- Hát, jó… Ha te így, akkor én is! – törődött bele, és szomorúan lehajtotta a fejét. Micsoda? Csak nem…? Sír? Csak ezért? Nem hittem volna, hogy ennyire a lelkébe gázolok azzal, hogy egyszerűen elutasítom a kérését.

- Hana? – Közelebb léptem hozzá, de hamar rájöttem, hogy ez bizony öreg hiba volt. Kedves nővérem ugyanis elkapott, amint olyan közel kerültem hozzá, hogy elérhessen. Remek, már megint kihasználja a gyengepontomat! Hiába ígérte meg, hogy senkinek nem árulja el, kínozni azért még tud vele.

- Ha-ha-ha! – nevetett gonoszan.
- Ne! Ne, ne! Hagyd abba! Ne, ne, ne! Ké-ééé-ér-le-ek! – nyöszörögtem. Próbáltam megszökni, de túl erős a szorítása. A keze pedig egy pillanatra sem állt meg. Csak kiáltozni és nyöszörögni tudtam, mire Akamaru villámgyorsan lerohant az emeleten elhelyezkedő szobámból, hogy kiderítse, mi bajom. Mikor felmérte a helyzetemet, úgy döntött, hogy inkább nem avatkozik bele a dolgomba. Mégis miféle társ az ilyen?! Komolyan mondom, Hana képes, és elevenen megnyúz!

- Feladod? – kérdezte, mire én két nyögés között megráztam a fejemet. – Jól van, te akartad! Akkor nem engedlek!
- Ne! Kérlek, ne csiklandozz többet! Inkább hozok neked enni, csak engedj el!
- Na, ugye? Lehet teveled értelmesen is beszélni! Most pedig kérek egy… Kiba, mi a baj? Miért sírsz? – Válaszolni sajnos nem tudtam neki, pedig szerettem volna megmondani neki, hogy ha az embert öt percen keresztül csikizi valami pszichopata, akkor eléggé esélyes, hogy könnyezni kezd…

Miután kiszolgáltam őt, leültem mellé a kanapéra, és kimelegedve hátradőltem. Még mindig nem voltam teljesen biztos az esti programom helyességét illetően. Akármennyire szerettem is volna megszabadulni Shilától, azért a sötét temetőbe én sem vágyódtam igazán. Emellett még nem tudtam, hogy milyen ürüggyel fogok elmenni otthonról. Persze az lényegesen megkönnyítette a dolgomat, hogy csak Hana figyelmét kellene kijátszanom, de mégis. Ha anya időközben hazaér, és nem talál az ágyamban, akkor aztán lesz haddelhadd!

- Hé, elbambultál, tündérkém! – integetett nővérem a szemem előtt. – Mi jár a fejedben, öcsi?
- Semmi…
- Értem, szóval valami szőke hajú hercegnőről álmodozol!
- Nem igaz! Nem is szőke… - Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, mikor észleltem, hogy véletlenül olyan dologról nyilatkoztam, amiről nem kellett volna. Annyira el voltam foglalva az elsőszámú rajongóm eltávolításának kieszelésével, hogy egészen véletlenül kicsúszott a számon. – Nem úgy értettem!

- Persze! Senkinek sem könnyű erről a témáról beszélnie…
- Én tényleg nem… Ismered Shilát, ugye? Ő az a barna hajú lány, aki minden áldott reggel a kapunkban áll. Elkísér az Akadémiára, pedig nem is jár oda, aztán délután megint ott terem, hogy hazakísérhessen. Bevásárol, elcseni a kulcsaimat, kitakarítja a szobámat, kimossa a ruháimat, sőt, ma még ebédet is főzött nekem! Szerintem ez beteges…
- Figyelj, Kiba! Te még nem érted, de egyszer majd megtapasztalod azt, amit ez a kislány most irántad érez. Rajong érted, és nem szabad ezért haragudnod rá! Erről nem ő tehet.

- De mit csináljak, ha egyszer zavar? Nem hallgat rám, figyelmen kívül hagyja, hogy én nem szeretem őt! – fakadtam ki. – Csak egy idegesítő liba, semmi több!
Mérgesen feltrappoltam a szobámba, az „Aludni megyek!” címszóval. Nem akartam tovább hallgatni a nővérem ostoba elméleteit arról, hogy meg kellene értenem Shila érzéseit. Egyrészt azért nem, mert sietnem kellett, ha mindennel el akarok készülni estére, másrészt azért, mert attól féltem, hogy kétségeket kelt bennem.

- Hm… Szükségem lenne egy klónra. Milyen kár, hogy pont a mai órát aludtam végig! Nézzük csak, ír-e valamit a könyv a klónokról… Áhá! Megvan! Tehát… Kézjelek, és kulcsszavak. – Gyorsan megpróbáltam csak a kézjeleket, szépen, lassan. Mikor ezt már eléggé begyakoroltam, jöhet maga a jutsu. – Bunshin no jutsu!

Azt hiszem, hogy ez egész tűrhető. Bár, az alja hiányzik, szóval remélem, hogy nem fogja lerúgni magáról a paplant…
- Akamaru, kérlek, ne árulj el! Nekem most el kell mennem – fordultam az ágyam mellett fekvő kiskutyához, majd kimásztam az ablakon. Szerencse, hogy minden éjjel nyitott ablaknál szoktam aludni, így ez nem okozhat feltűnést.

Alig léptem ki a kapun, máris kis híján feldöntöttem a kerítésünk mellett álldogáló Shilát. Világosbarna haját most feltűnően sok hajgumi díszítette. Látszik, hogy ki akarta csípni magát, de szerintem nem, hogy nem lett tőle csinosabb, hanem kimondottan elcsúfította magát. Nem azért akarom lerázni, mert ronda, hanem mert egyszerűen nem szeretem őt. Sőt, egészen csinos, csak hát… Idegesítő, na!

- Kiba, hát komolyan randizni akarsz velem? Olyan boldog vagyok! – Elkapta a karomat, és úgy belém csimpaszkodott, mintha valamilyen majom lenne. Elindultunk, ő közben össze-vissza fecsegett mindenről, ami éppen az eszébe jutott. - … és akkor mondtam neki, hogy „Kawena, te aztán tényleg nem tudod, mi ez! Majd meglátod, Kiba és én tökéletes pár vagyunk, és ezt hamarosan ő is be fogja látni!” És nem igazam lett? Rájöttél, hogy szeretsz, ugye?

- Hát, öhm…
- Feltétlenül meg kell beszélnünk néhány dolgot! Például azt, hogy hogyan fogjuk bevallani a dolgot a szüleinknek. Ha ellenzik a nászunkat, akkor ugye megküzdesz értem? És ha esetleg megölöd a bátyámat, és el kell hagynod a falut, nem leszel öngyilkod, ha halálhíremet hallod?
- Én, izé…
- Ha pedig együtt kell megszöknünk, akkor azonnal keresünk egy papot, aki összead minket, és új életet kezdünk! Ez nagyon romantikus! Te is így gondolod, ugye?

- Shila, ez csak egy egyszerű randi! – vágtam közbe, mikor végre megállt levegőt venni. Kezdek félni. Na, nem attól, hogy itt állunk a temető bejárata előtt, hanem attól, hogy ez a lány titokban már az egész falut meghívta az esküvőnkre. Ha eddig volt is bennem egy szemernyi kétség, az ebben a pillanatban elpárolgott, és berángattam a belém karoló lányt a holtak birodalmába.
- Hé, mondd csak, Kiba, jó irányba jövünk mi?

- Persze! – vágtam rá, de a lábam akaratlanul is remegni kezdett, mikor kísérteties suhogást hallottam. Tudom, hogy mi fog következni, mégis reszketek. Ez nem jó! Én ninjának készülök, akkor nem lenne szabad félnem, ugye? Az egészben az a legrosszabb, hogy ha látszik rajtam, hogy rémült vagyok, akkor azt Naruto mindenkinek el fogja mondani. Azonban ez egyre kevésbé érdekel, már kezdtem azt gondolni, hogy csak túl akarok lenni a szörnyű ijesztgetésen, még akkor is, ha hangosabban fogok ordibálni, mint Shila. Ez persze kizárt, az idegeim jóval edzettebbek, mint az övéi.

- Kiba, te… láttad azt ott? – szorította meg a karomat Shila. – Megint láttam!
- Mi? Hol? Micsoda?
- Az egyik sír mögött! Ott! – mutatott egy sötét sarokban lévő síremlékre. Amögül hirtelen egy sötét kéz emelkedett ki. Ez nem is ijesztő! Nekem legalábbis nem az, mivel tudom, hogy csak Naruto az… De vajon ő fél? Igen, reszket, és egyre szorosabban ölel át. Remek, már csak meg kell várnom, amíg Naruto idejön, és elkapja, és itt kell hagynom! Ha ezt megteszem, akkor tuti, hogy egy életre megutál.

Egyre több kéz és kar vált ki a sötétből, és közeledett felénk. Én nem akartam megmozdulni, Shila lába pedig feltehetőleg a földbe gyökerezett. Nem is gondoltam volna, hogy az a pancser ilyen jól megcsinálja azt, amire kérik. Bár, azt hallottam, hogy ha bajkeverésről van szó, akkor ő a profi… Már csak néhány lépés, és… Már látni néhányuk arcát! Nagyon kemény, sok munka lehetett ilyen rusnya pofázmányokat összetákolni. Tényleg olyanok, mintha most másztak volna elő a koporsóból. És úgy támolyognak, mintha zombik lennének. Hé, ez miért felém közelít?! Ez az idióta nem figyelt rám? Pedig világosan megmondtam, hogy csak Shilát kapja el!

- Kiba… én félek! – nyöszörögte a lány. Nem is csodálom, ha nem tudnám, hogy én állok a dolog mögött, akkor én is nagyon félnék. Mi ez a mocorgás? Felettem? Ááá! Valami a fejemre esett! Méghozzá nem is akármi…
- Naruto?! Mit csinálsz, te pancser?! És mi az ott a kezedben?
- A zombi, ahogy kérted! – emelte fel a rongybabát, ami engem inkább emlékeztetett lyukas zsákra, mint aszott hullára.
- Aha, értem. De… ha ez itt a te zombid, akkor… AZOK OTT KICSODÁK?! – mutattam a felénk közeledő banda tagjaira.

- Nem tudom. Talán reklamálni jöttek, mert nem hagytad őket békében nyugodni – vonta meg a vállát Naruto. Nem, most nincs időm arra, hogy kibelezzem!
- Ha ezek igaziak… akkor… mi a fenét keresünk mi még mindig itt?!
Ekkor egyikük hozzáért a vállamhoz. Nem néztünk egymásra, mégis ugyanabban a pillanatban visítottunk fel mind a hárman. Szaladni kezdtünk, és már majdnem kiértünk a temető kapuján, mikor egyikük megragadta Shila bokáját, aki így elesett. Naruto és én csak futottunk tovább. Elvégre ez volt a terv, nem?

- Kiba! Segíts! Kérlek! – kiabált a lány utánam kétségbeesetten, de mikor látta, hogy nem számíthat rám, sírva fakadt. – Eressz el! Kérlek! Ne bánts!
- Egész szép zsákmány mára… - dörmögte az egyik alak bambán.. – Az enyém vagy!
- Ne, ne! Neee! – sikította Shila, de én ügyet sem vetettem rá. Amikor azonban ruhaszakadás hangját hallottam, megálltam. Lassan megfordultam, és pontosan azt láttam, amire számítottam. A zombik leszakítottak a kabátot az én elsőszámú rajongómról. Már semmi kétségem nem volt afelől, hogy mi a tervük vele. Meg fogják… meg fogják enni!

Jó ég! Hiszen ez az én hibám! Segítenem kell neki… Éppen az első lépést akartam megtenni feléjük, mikor hirtelen maszkos ninják ugrottak neki az emberevő zombiknak. Ez az ANBU, de nem értem, hogy mit keresek itt. Néhány pillanat alatt ártalmatlanná tették a sötét figurákat, majd egyikük felsegítette Shilát. A hátam mögül pedig egy másik maszkos a grabancánál fogva rángatta a szökni készülő Narutót.

- Mit kerestetek ti ilyenkor a temetőben? Ezek a részeg bűnözők kárt is tehettek volna bennetek! – feddett meg minket az egyik ANBU.
- Elnézést! – emeltem fel a kezemet bocsánatkérésképpen. – Mi már megyünk is!
- Nem, nem! Sajnálom, de beszélnünk kell a szüleitekkel!
- És mi legyen ezzel? – emelte fel Narutót az, aki még mindig fogva tartotta őt.
- Ereszd el, vele úgyse tudunk mit kezdeni! – adta ki a parancsot az, aki az előbb ítélkezett felettünk. – Na, nyomás haza!

- Csalódtam benned, Kiba… - suttogta Shila, miközben elhaladt mellettem. Most megbántottam. Remek! Hiszen ezt akartam! De… akkor miért érzem magam olyan rosszul?