|
5. Vizsga - Otthon?!
Ruby/Pindy 2009.08.06. 18:34
Kiba kénytelen számot adni a tudásáról - de nem az iskolában! Már megint reggel van, ami azt jelenti, hogy iskolába kell mennem. Szívesebben maradnék itthon, bár azt hiszem, hogy erre nem sok esélyem van. Ha anyának azt mondanám, hogy nem akarok elmenni az Akadémiára, akkor körülbelül a halálos ítéletemet írnám alá. Pedig apa már csak ma van itthon, utána megint küldetésre kell mennie, én pedig szeretnék egy kicsit vele lenni. Olyan ritkán látom, hogy amikor itthon van, akkor legszívesebben nem engedném át se anyunak, se Hanának. Tudom, hogy önző vagyok, de a fiúknak fontos, hogy sok időt tölthessenek az apjukkal. Viszont ha én ma elmegyek, akkor mire hazaérek, már csak néhány órám marad vele, és még azon is osztozkodnom kell majd a többiekkel.
- Kiba! – Ez anya, szóval jobban tenném, ha azonnal felkelnék, és elszaladnék az Akadémiára, mielőtt még botrányt csinálna. – Kiba, kisfiam, kelj fel gyorsan! – Ajaj, ez a hang már egészen közelről jött. – Már ébren vagy? – nyitott be a szobámba.
- Igen, máris elkészülök! Öt perc és itt sem vagyok!
- Ne siess annyira! – nézett rám a szokásos vigyorával, ami mindig olyan rémisztővé tette. – Mára elkértelek az iskolából.
- Micsoda? – ejtettem el a kezemben tartott nadrágomat. – Miért?
- Apád holnap újra küldetésre megy, úgyhogy még ma szeretnék valamit elvégezni, amihez mindkettőtökre szükségem van. Öltözz fel gyorsan, és gyere le!
El sem tudtam képzelni, hogy az én anyám, aki soha nem engedte volna, hogy hiányozzak az iskolából, teljesen magától elkért. Gyorsan felvettem a ruháimat, majd leszaladtam a lépcsőn, Akamaruval a nyomomban. Annyira igyekeztem, hogy még a szokásos két csíkot sem festettem fel az arcomra, mondván, hogy úgysem megyek sehová, itthonra pedig felesleges.
A konyhában csak apa üldögélt, és mikor meglátott, elém tolt egy tányért, melyen néhány szelet pirítós feküdt.
- Apa, miért maradhatok ma itthon?
- Ne légy kíváncsi, Kiba! – mosolygott rám, én pedig elfintorodtam. Nem szeretem, amikor a felnőttek csak mosolyognak, de nem mondanak semmit. Ilyenkor úgy érzem magam, mint egy oktondi kisgyerek, pedig nem vagyok se buta, se nem gyerek.
- Apa, ma tanítasz nekem valamilyen erős technikát?
- Nem, Kiba, annak még nincsen itt az ideje!
- Miért nem? – kérdeztem csalódottan. – Már nagyon jó vagyok! Hidd el, meg fogok tanulni akármit! Kérlek!
- Afelől nincsen kétségem, hogy képes lennél megtanulni bármit. Viszont ma nem lehet, sajnálom! Tényleg szívesen tanítanálak!
- Elég a fecsegésből! – lépettbe anya a helyiségbe. – Kiba, ma segítened kell a ház körül!
- Micsoda?! Ezért kellett itthon maradnom?
- Ne elégedetlenkedj, inkább kezdj neki a munkának! Keresd meg a gyűrűmet! Valahol a pincében veszítettem el…
Nagyszerű, az egyszer biztos. Soha nem hordja azt a gyűrűt, mégis azt akarja, hogy kerítsem elő neki. Nem mindegy, hogy hol porosodik? Ráadásul itt még a villany sem működik, szóval be kell érnem azzal a kevéske fénnyel, ami a ház legkisebb ablakán át beszűrődik. Borzalmas feladat, és még Akamaru is a nyakamon lóg.
- Hagyj már békén! Ne nehezítsd még te is a dolgomat!
Hiába kértem, hogy menjen a dolgára, semmi szín alatt nem akart távozni, én pedig megadóan sóhajtottam. Elegem van már ebből a kutya-ember barátságból, semmi értelmét nem látom, azon kívül, hogy az életemet megkeserítik vele. Szó se róla, Akamaru nagyon aranyos, meg minden, viszont ő csak egy egyszerű kutya. Nem bánhatok vele úgy, mintha annál több lenne, mert nem az. Az egész családunk megőrül a négylábú bolhazsákokért, együtt dolgoznak, mindenhová együtt mennek. Anya és Hana állandóan egy-egy falka kutyával van körülvéve, és még apának is van két társa, akiket mindenhová magával visz. Én nem akarok ilyen lenni, mert akkor mindenki teljes mértékig ütődöttnek nézne. Nem elég nekem az a két idióta csík az arcomon? Félek, hogy egy napon nekem is követnem majd az ő példájukat.
- Kiba, megtaláltad már azt a gyűrűt? – kérdezte anya, aki apa után lépett be a pincébe. Én megráztam a fejemet, és folytattam a keresést. – Így aztán soha nem is bukkansz a nyomára!
- Miért? Alaposan megnézek mindent! – értetlenkedtem. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy soha nem fogom megtalálni, de nem értettem, ő milyen alapon becsmérel. – Egyébként is, minek neked az a gyűrű? Úgyse hordanád…
- Szükségem van rá – húzta fel az orrát. Láttam, ahogyan apa lassan anya vállára tette a kezét, valószínűleg azért, mert attól tartott, hogy le kell majd fognia, különben felpofoz.
- Akkor miért nem keresteted valamelyik kutyáddal? – kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy sokkal egyszerűbb volna, ha végre valami hasznát is venné a kutyáinak.
- És te? – kérdezte anya, és láttam rajta, hogy egyre inkább elönti a düh. Hamar felhúzza magát mindenen. – Mit gondolsz, miért ugrál melletted Akamaru? Azért, mert labdázni akar? Azt hiszed? Akkor bizony nagyot tévedsz! Megmondom én, hogy miért kértelek el ma az iskolából! Szerettük volna felmérni a képességeidet, és azt, hogy hogyan tudsz együtt működni a társaddal. A gyűrűt direkt veszítettem el, hogy meg kelljen keresned. Egy hihetetlenül egyszerű vizsgafeladat elé állítottunk, te mégsem jöttél rá a lényegre.
- Vizsga?! Hiszen… Vizsgázni az iskolában szokás, nem? Miért kell nekem még itthon is?
- Kiba, tudod, ez az egész egy különleges… - kezdett bele apa kedves hangon, azonban anya durván félbeszakította, miközben határozott lépésekkel felém tartott.
- Az lett volna a feladatod, hogy elfogadd Akamaru segítségét, amit már az elejétől fogva felkínált neked. Te viszont a saját fejed után mentél, ezzel megbuktatva magadat. És még csak a jel sincsen az arcodon. Tudom én, hogy nem vagy büszke a családodra, de hadd mondjak el neked valamit… - Itt közelebb hajolt hozzám, úgyhogy az arcaink között mindössze fél méter volt. – Mi sem vagyunk büszkék rád!
Pofonvágott, de olyan volt, mintha meg sem éreztem volna. Sokkal nagyobb ütést kaptam belülre, mint amekkorát az arcomra. Nem szóltam semmit, csak kifurakodtam apa mellett az ajtón, nem lassítottam le, hiába kért rá. A nappaliban álltam meg, hogy kicsit kifújjam magam, azonban ezt azonnal megbántam. Hana és legjobb barátnője, Rai Alisha üldögéltek a kanapén, és kérdő pillantásokat vetettek rám.
- Mi baja van az öcsédnek?
- Kiba, mi a baj? Jól vagy? – kérdezte a nővérem, én pedig csak megráztam a fejemet, és feltrappoltam a szobámba.
Soha nem gondoltam arra, hogy nem csak nekem lehet bajom a családommal, hanem a családomnak is lehet problémája velem. Azt hittem, hogy csak én vagyok szerencsétlen, amiért körülöttem mindenki más, pedig a sors őket verte velem. Semmit nem értek, minden olyan zavaros. Most én vagyok a szerencsétlen, vagy anyáék? Én miért nem tudom megérteni őket? Miért ilyenek egyáltalán?
Nem tudom, hogy mióta ültem már az ágyamon, amikor apa benyitott a szobámba. Akkor vettem csak észre, hogy a nap már lemenő félben volt, tehát rengeteg idő telt el azóta, hogy abbahagytam a gyűrű keresését. Apa leült mellém az ágyra, letette a kezében szundító Akamarut a másik oldalára, aztán rám nézett.
- Ne haragudj anyádra, nem úgy értette amit mondott!
- De igen, tudom, hogy pontosan úgy értette! Én nem vagyok elég jó neki. Nem tehetek róla, hogy nem értem ezt a dolgot a kutyákkal… Tényleg szeretném megérteni, de nem megy!
- Csss! Ne sírj, nincsen semmi baj! – tette a vállamra a kezét. Először nem értettem, hogy miért mondta ezt, aztán észrevettem, hogy valami hűvös csorog végig az arcomon. Próbáltam erőt venni magamon, és odafigyelni arra, amint apa magyarázott, de egy ideig semmit sem tudtam felfogni.
- Miért kellett a mi klánunknak pont a kutyákra specializálódnia? – kérdeztem, mikor már képes voltam arra, hogy megértsem a választ.
- Erre senki sem tudja a választ – mosolyodott el apa. – Viszont most már nem tudunk változtatni rajta. Már az én nagyapámnak is meggyűlt a baja azzal, amivel most neked. Tudod, anyád csak azért viselkedik így veled, mert azt szeretné, hogy te is megtapasztald azt a csodálatos érzést, amit egy igaz barátság nyújt neked. Amikor fiatalok voltunk, ő még csak egyszerű ninja lány volt, de mindig is szerette az állatokat. Amikor feleségül vettem, az anyám kegyetlenül bánt vele, míg meg nem értette, hogy mi az, ami különlegessé teszi a kutya-ember kapcsolatot. Nagyon félt a nagyanyádtól, és megmondom őszintén, nem is csodálom. Most pontosan ugyanazt érzed, mint a legtöbb felmenőd, anyádat is beleértve.
- Ha tudja, hogy mit érzek, akkor miért ilyen velem?
- Azért, mert tudja, hogy csak erős kézzel tud neked segíteni. Hidd el, hogy neki legalább annyira fájt adni a pofont, mint neked kapni. Én nem tudnék így viselkedni, mert egyrészt nem vagyok itthon annyit, másrészt nem szeretném megutáltatni magam veled. Nagyon becsüld meg anyádat, mert mindent érted tesz! És van itt még valami…
- Micsoda? – kérdeztem.
- A csíkokról van szó. Nem szereted őket, igaz?
- Igazság szerint nem. Sajnálom!
- Azok a csíkok az arcodon azt jelképezik, hogy különleges vagy. Egy fontos kötelékről emlékezünk meg így. Ha úgy viseled, hogy jól érzed magad a bőrödben, akkor azt mindenki látni fogja rajtad, és tisztelni fognak. Ehhez szükség van arra, hogy büszke légy magadra és a klánodra.
- Hogyan lehetnék büszke? Tényleg nem értem…
- Hadd magyarázzam el! – Felvette a mellette alvó Akamarut, és az ölembe tette. – Csak nézz rá, aztán csukd be a szemed, és a próbáld megtalálni őt a szíveddel! Ha megérted, ki is neked ő, akkor már minden jön magától.
Apa kisétált a szobámból, én pedig csak néztem az ölemben fekvő kutyára, és próbáltam kitalálni, hogy mire is kellene rájönnöm. Lassan elvesztem a fehér bundájában, úgyhogy becsuktam a szememet, és ösztönösen simogatni kezdtem a kezemben tartott, törékenynek tűnő teremtményt. Vajon mi lehet az, ami eddig elkerülte a figyelmemet, az amit rajtam kívül már mindenki tud a családban? Talán valami olyan, amihez én nem vagyok elég jó? Lehet, hogy magamban kellene keresnem a hibát, nem pedig mindenki másban. Mindig valaki más a hibás, soha nem én. Legalábbis eddig így gondoltam. Anya szerint Akamaru segíteni szeretett volna a gyűrű keresésében, nekem pedig el kellett volna fogadnom az ajánlatát. Viszont nem értem, hogy miben tudott volna segíteni, hiszen mindig ő szorul az én ellátásomra. Ha még magáról sem tud igazán gondoskodni, akkor mi hasznát vehetném?
És ekkor hirtelen mindent megértettem. A kutyák és az emberek kapcsolata arról szól, hogy szükségünk van egymásra. Az nem elég, hogy szeretem Akamarut, mert attól még a kölcsönös bizalom nem alakul ki közöttünk. Az a lényeg, hogy egymásra vagyunk utalva, és még csukott szemmel is bíznunk kell a másikban. Azt hiszem, hogy most már tudom, mi az, ami olyan csodálatra méltó a kutyákban. Az odaadás. Akamaru mindig utánam jött, hiába zavartam el, nem hagyott egyedül, és újra meg újra segíteni akart, akkor is, ha tudta, hogy nem érdemlem meg.
- Köszönöm, Akamaru! – motyogtam, majd magamhoz öleltem őt, amivel felébresztettem. Azonban nem méltatlankodott, hanem megnyalta a fülemet, mire én nevetni kezdtem. – Ne! Már te is csiklandozol?!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
