AJÁNLOM AZ OLDALT
- Kiba, ne füstölögj! Senki nem kért rá, hogy jelentkezz…
- Nem is füstölgök! – ellenkeztem, mire Shino azzal a mindent átható pillantással nézett rám a napszemüvege mögül. Mellesleg nem láttam a tekintetét, csupán az engem átjáró érzésből tudtam, hogy így nézett rám, de ez mellékes. – Jó, füstölgök… De csak azért, mert erről az idióta versenyről eszembe jutott Shila! Ő biztosan remek ötletnek tartaná.
- Miért nem keresed meg őt?
- Meghibbantál?! Tudom is én, hogy hová költözött! Egyébként pedig nem hiányzik, csupán eszembe jutott, és kicsit…
- Elkenődtél? – tippelt barátom, mire én egy lesújtó pillantást küldtem felé.
- Nem kenődtem el! Csak… csak elkenődtem… - Egy óriási sóhaj kíséretében lehajtottam a fejem, és azon gondolkoztam, hogy miért pont én vagyok megáldva ezzel a két lábon járó lelkiismerettel. – Shino, miért van az, hogy akármit akarok eltitkolni előled, te tuti, hogy beletrafálsz?
- Azért, mert a barátok előtt nem szabad titkolózni – mutatott rá azon az idegesítő, mindent tudó hangon. Én inkább már nem is figyeltem oda rá, hanem megpróbáltam élvezni a rövid szünetet, amit az udvaron tölthettünk. Ahogyan végignéztem az árnyékban pihenő és a napon sütkérező diákokon, hirtelen összevillant a szemem Sasukéével. Először komoran nézett rám, aztán, miután körbenézett, elindult felém. Nem tudtam mire vélni eme megmozdulását, így meglehetősen meglepetten néztem rá. Mikor odaért elénk, Shinóval már ketten bámultunk értetlenül.
- Hogy vagy, Kiba? – kérdezte szárazan.
- Öhm… jól. Miért?
- Amit a múltkor láttál, mármint este a bokornál… Azt nem mondod el senkinek, ugye?
- Arra célzol, hogy mindketten halálra rémültünk egy esetleges rókadémon jelenlététől az éjszaka közepén, és sikítva szaladtunk hazáig? Nem, az szerintem is jobb, ha kettőnk között marad! Azaz… Most már hármunk között – néztem rá a mellettem álldogáló Shinóra – aki mintha vigyorgott volna búvóhelye mögül.
- Akkor jó – sóhajtott fel Sasuke, ám korai volt még a megkönnyebbülése. A hátunk mögül ugyanis Naruto bukkant fel, arcán gonosz vigyorral. Tudtam, hogy nem úszhatom meg komplikáció nélkül! Tudtam! Miért kellett nekem hangosan kimondanom ezt az igencsak kínos jelenetet? Mit vétettem?
- Ejnye, mit hallok! Csak nem megijedtünk a sötétben, Sasuke? – Naruto hangja csak úgy csengett a kárörömtől és a diadaltól. – Mit fognak szólni a rajongóid, ha meghallják, hogy a naaagy Uchiha Sasuke retteg a gonosz rókadémontól?
- Nem fogják megtudni – jelentette ki hűvösen a fiú, bár látszott rajta, hogy nem számított erre a fordulatra. Nem tudta, hogyan meneküljön meg szorult helyzetéből, de igyekezett nyugalmat erőltetni az arcára.
- Honnan veszed? – kérdezte a nikkelbolha kajánul. – Végre megkapod, ami jár! Egy nagy adag megaláztatást! Tudtam én, hogy végül győz az igazság!
- Ne csináld! – kértem szép szóval. – Tudom, hogy mindig erre vártál, de ha őt kitálalod, akkor azzal engem is ugyanúgy lejáratsz mindenki előtt!
- Sajnálom, Kiba, nem a te károdra utazom elsősorban, de valakinek meg kell szenvednie a sikerért…
- Hé, álljon meg a menet! – szólt közbe Shino. – Naruto, ehhez nincsen jogod! Csak akkor mondhatod el akárkinek is, ha legyőzted őket valamiben. Ebben az egy esetben!
- Remek, akkor jelentkezünk szépen erre a versenyre itt… - mutatott rá a fiú könnyelműen a plakátra, melyen nagy betűk hirdették, hogy RR versenyt tartanak tanítás után a tizenkettes tanteremben. Na, azt lesheti, hogy én…
- Á, Sasuke, jelentkezel? Olyan menő! – visított Ino mellettünk.
- És te, Kiba… Király vagy, hogy mellette versenyzel! – mosolygott rám bíztatóan Sakura. Na, még néhány ilyen ötlet, és lőttek a büszkeségemnek! Viszont most már kénytelenek vagyunk benevezni, mert ezek a lányok már a drukkoló csapatot szervezik délutánra… Naruto persze nem részesült akkora népszerűségnek, mint szeretett volna, Shino viszont, akit a többiek meggyőztek, szintén nevezett.
Az utolsó órán már senki sem figyelt Iruka-sensei magyarázatára, beleértve a mellettem ülő lányt is, aki meredten bámulta a jegyzeteit, de gondolatban valahol egészen máshol járt. Talán az egyik képregényhőse körül… Feszülten néztem újra és újra az ajtó felett lógó órára, majd egyszer összetalálkozott a pillantásunk Sasukével is. Láttam rajta, hogy nem igazán fűlik a foga a dologhoz, ahhoz viszont még kevésbé, hogy mindenki megtudja, mekkora balhét csaptunk egy kitalált rókadémon miatt.
Miután gyorsan bekaptunk néhány falatot a többiekkel, elsétáltunk a végzetes tizenkettes tanterem ajtajáig. Már messziről érezni lehetett a rózsaszín atmoszférát, ami megriasztott egy kissé, de mivel szemmel láthatóan ezzel egyedül én voltam így, nem panaszkodtam. Megálltunk a bejáratnál, legalábbis meg akartunk állni – Sakura és Ino ugyanis berántottak minket a terembe. Három pad volt szembefordítva a többivel, melyeken néhány szeszélyes nőt ábrázoló könyv és pár üres papírlap díszelgett.
Ez volt a zsűritagok asztala. Legnagyobb meglepetésemre a helyiség tömve volt fiúkkal, és egyetlen egy lány versenyzőt sem láttam. Sakura és Ino leültettek minket a nekünk kijelölt helyekre, amiből rögtön rájöttem, hogy meg kellett volna néznem, kik szervezték ezt az egészet. Naná, hogy ők ketten! Akkor hol marad a pártatlan zsűri, amit ígértek? Mert az, hogy ezek ketten Sasuke felé húznak, az fix!
- Most pedig, uraim – kezdte Ino színpadiasan –, szeretném bemutatni Takeshiwa Reát, aki volt olyan kedves, és elvállalta, hogy betölti a pártatlan elnök posztját a zsűriben!
Az ajtó felé néztem, és teljesen ledöbbentem. A fent említett személy nem más volt, mint az a lány, aki mellettem ült már hetek óta, akit annak idején voltam olyan béna, és letapiztam, valamint az, akinek egészen idáig nem tudtam a nevét. Nagy bámulattal meredtem rá, ahogyan a zsűri asztalához sétált, méghozzá nem is csendesen, hanem tapsviharban.
Kezdem megérteni, hogy mit keres itt ennyi fiú… Ha egy átlagos srác fejével gondolkodnék – nem pedig a sajátommal –, akkor minden bizonnyal nem ódzkodnék úgy ettől az egésztől, hiszen két csinos lány a szervező, a zsűri elnöke pedig ő. Eddig még nem tűnt fel, hogy egyáltalán nem a csúnya kategóriába esik, sőt! Tulajdonképpen nincsen rajta semmi különös, a haja teljesen átlagos barna, körülbelül a derekáig ér – el sem tudom képzelni, hogy a lányok miért akarnak hosszú hajat! –, a szemei szépek ugyan, de szokványos barnák azok is. Egyedül a hangja az, ami különleges, talán egy kicsit még elbűvölő is. Nem sokszor hallottam még beszélni, de azt már észrevettem korábban is, hogy van valami a szavai csengésében, ami mássá teszi a többiektől.
Amíg én elkalandoztam, ő befejezte a mondandóját – amiből én egy szóra sem emlékszem –, és felkapta a könyveket, hogy aztán szétoszthassa azokat. Találomra adott mindenkinek egyet, míg Sakura papírt, Ino pedig íróeszközöket szervírozott a versenyzőknek. A mögöttem ülőktől megtudtam, hogy két és fél óránk van arra, hogy átlapozzuk a romantikus regényt, amit kapunk, és írjunk egy gyönyörű, csöpögős jelenetet vagy novellát. Nekem persze fogalmam sem volt, hogy mi fán terem a romantika, de sebaj! Csak át kell írni, esetleg össze kell keverni a könyvben leírtakat, és máris készen vagyok!
- Rendben, most kezdhetitek! – jelentette ki Sakura. – Aki készen van, kihozhatja… - Ezzel leült a helyére, és ragyogó bájmosollyal Reához fordult, hogy kifaggassa számára eddig meglehetősen ismeretlen osztálytársát, természetesen Inóval együtt.
Én kinyitottam az elém tett könyvet, meg sem nézve a címét, majd egyenesen a közepéhez lapoztam, és olvasni kezdtem. Alaposan meglepődtem, pedig azt hittem, hogy mindenre felkészülten nyitottam be a terembe. Erre nem számítottam, meg kell hogy mondjam. Gyorsan megnéztem a borítóját, amelyen egy fiatal, fekete hajú, zöld szemű lányt pillantottam meg, aki szenvedélyes tekintettel nézett a derekát átkaroló hosszú, szőke hajú, arany szemű fiúra, miközben a kezeit annak nyaka köré fonta. No, kezd rossz hatással lenni rám ez az egész, ha már ilyen irodalmias gondolataim vannak… A háttérben egy fura páncél és egy gonoszan vigyorgó kislány álltak, mögöttük pedig egy vörös kő. A címe Gyönyörűséges Viszály volt. Még egy ilyen nyálas borítót!
A legszebb viszont az, hogy a gyanútlan vásárló megveszi ezt a maszlagot, és a végén nem is azt kapja, amire várt. Ilyen cím és kép alapján az ember valami csöpögőst vár, nem valami gusztustalant! Mert mi is van benne? Egy nagy rakás erkölcstelenség, akárhogyan lapozom is, ennek a könyvnek minden oldala tele van felnőtt tartalommal…
Tehetetlenségemben a legelejére lapoztam, ahol cifra betűk hirdették, hogy ez bizony a híres, neves – nem utolsó sorban perverz – Icha Icha! Az írója meg valami mélyen tisztelt Jiraiya, bár azt nem értem, hogy ki lehetett az az elmebeteg, aki őt ennyire megtisztelte, mert szerintem pocsékul fogalmaz. Valaki rossz borítót tehetett erre a könyvre, így a lányok azt hitték, ez is egy romantikus mű. Vagy csak szimplán velem szemétkedik az élet…
Nem maradt tehát más, mint saját kútfőből nyálas jelenetet írni... Hogyan is kezdenek hozzá az ilyenekhez? Talán először is merítenek a saját életükből, a tapasztalataikból. Oké, akkor inkább a második lépésnél kezdem! A csodába, nincsen semmi ötletem! Miért mindig én vagyok ilyen szerencsétlen?
Körbenéztem a teremben, és láttam, hogy rajtam kívül mindenki eszeveszett sebességgel olvasott vagy körmölt, egyedül én ültem tanácstalanul. Egy órám máris elment, így igyekeznem kell, ha nem akarok szégyenszemre üres lapot beadni. Vajon mi lenne akkor, ha kitalálnék egy képzeletbeli hőst, aki halált megvető bátorsággal megmenti a szerelmét, mikor a gonosz és perverz Jiraiya-sama mindenáron róla akarja mintázni az új könyvének hősnőjét…?
No, ez egészen tűrhető ötlet! A semminél legalábbis százszor jobb. A lánynak legyen mondjuk szőke haja? Nem, még azt hinnék, hogy Inóról mintáztam. Akkor fekete? Nem, a fekete hajúaktól meg kiráz a hideg! Legyen barna, az a legátlagosabb! A szeme színe nem fontos, szóval az is barna legyen, úgysem kell túlbonyolítani ezt az egészet… Egyszerű: a fiúnak is barna szeme és haja lesz, meg a lánynak is, és akkor a külsővel nem foglalkozik senki!
Egy szép reggelen kezdődött minden, mikor egy barna hajú, barna szemű fiú kilépett a harmatos fűre. Valahonnan tudta, hogy az a nap más lesz, mint a többi, de halvány lila gőze sem volt, hogy honnan. Tanítási szünet volt az iskolájában, így inkább a réten átkelve indult az erdő felé, hogy ott magányra találhasson. Odaérve furcsa jelenet tárult a szemei elé: egy izmos, magas, szőke, kék szemű férfi zaklatott egy számára fontos személyt. Egy lányt, akiről eddig nem tudta, hogy mennyit ér neki, ám amikor szembesült azzal, hogy egy idegen valami csúnya dolgot akar művelni vele, azonnal rájött az érzéseire.
- Hagyja békén őt! – kiáltotta a fiú.
- Nekem te nem parancsolsz! Én a nagy Jiraiya-sama vagyok, a híres író! Szükségem van erre a lányra, mert róla akarom mintázni a következő könyvem egyik szereplőjét…
- Engem az sem érdekel, ha maga a Hokage, akkor sem engedem, hogy ilyen gonosz és erkölcstelen módon kihasználja a testi adottságait! Látszik, hogy a feje üres, csak az izmai nagyok!
- Segíts! Tedd ártalmatlanná ezt az embertelen alakot! – kiáltotta a lány kétségbeesetten, miközben barna haja kócosan vetődött szintén barna szemei elé.
- Megmentelek, ne aggódj! – jelentette ki határozottan a fiú, és hosszadalmas küzdelembe kezdett a veszedelmes ellenféllel. Végül mégis ő került ki győztesen, s vérző sebekkel, mocskosan, de diadalittasan állt pártfogoltja elé, aki csillogó szemekkel borult a nyakába. Nem törődött azzal, hogy bekoszolja gyönyörű ruháját vagy puha bőrét, csak engedte, hogy átjárja őt a szívet melengető érzés.
- Szeretlek! – suttogta a sérült harcos fülébe, mire az utat engedve heves érzelmeinek megcsókolta szerelmét…
Nem is tudom… Nyálasnak elég nyálas lett, azt látom már. Szinte biztos vagyok benne, hogy túldramatizáltam mindent. Viszont ez volt a feladat, nem? Akkor azt hiszem, nem lehet belőle nagy baj. Még pont időben fejeztem be az írást, ugyanis körülbelül öt perccel később Sakura lezárta a versenyt, míg Ino beszedte a fogalmazásainkat. Kaptunk fél óra szünetet, amíg ők osztályozzák a műveket, tehát Shinóval, Narutóval és Sasukével együtt leültem az udvaron.
- Ti milyen könyvet kaptatok? – kérdezte Naruto unott képpel. – Én valami romantikus komédiát, amin mindenkinek nevetnie kellene, pedig sehol egy poén nem volt benne.
- Nekem egy vámpíros könyvet kellett elolvasnom – vonta meg a vállát Sasuke. – Eszembe jutott róla egy egész akciós sztori, amiben a két főszereplő vámpír, éheznek, így egymást ölik meg, pedig szerelmesek…
- Á, neked mákod volt! – csóválta meg a fejét a mi kis nikkelbolhánk. – Nekem semmi jó nem jutott eszembe, így kitaláltam, hogy egy fiú fogad a haverjaival, hogy magába bolondítja a suli egyik lányát, de közben ő is beleszeret…
- Ez nem is lenne olyan rossz ötlet – villant meg Shino napszemüvegén a fény. – Viszont mindent nem írhattál bele egyetlen novellába… Én maradtam a legegyszerűbb módszernél: használtam a fantáziámat. Meg persze a könyvet, amit kaptam. Valami világklasszikus, két fura szóból áll a cím, csak nem jut eszembe…
- Büszkeség és Balítélet? – tippelt Sasuke, aki szemmel láthatóan még ebben a témában sem hagyta magát.
- Nem, de valami hasonló…
- Értelem és Érzelem, mi? – gúnyolódott Naruto, de legnagyobb megdöbbenésére Shino bólintott, ezzel jelezve, hogy a véletleneknek hatalmuk van.
- És te, Kiba? – néztek rám mindannyian. Talán feltűnt nekik, hogy nem kezdtem el ecsetelni romantikus íróként megkezdett pályafutásomat. Nem is fogom.
- Semmi különös – válaszoltam, mire ők értetlenkedve megcsóválták a fejüket, és valami olyat motyogtak, hogy nem az elmeállapotom felől érdeklődtek. Eldöntöttem, hogy azt a történetet soha nem mutatom meg senkinek, és amint visszakaptam, el fogom égetni – vagy megetetem Akamaruval, talán nem lesz tőle baja.
A szünet gyorsan eltelt, így kénytelenek voltunk visszamenni a tizenkettes terembe, ahol már mindenki feszülten figyelte a három lányt. Sakura és Ino szemei villámokat szórtak egymásra, így szinte senkinek sem kerülte el a figyelmét, hogy éppen haragban voltak. Nem értem a lányokat, de komolyan! Állandóan összevesznek, napokig szóba sem állnak, vagy állandóan veszekszenek, piszkálják egymást, csak azért, hogy aztán később zokogva kibékülhessenek. Nee-chan is állandóan ezt csinálja a legjobb barátnőjével, amióta csak az eszemet tudom – vagy éppen ők ketten ismerik egymást.
- Nos, először is… - kezdte Sakura. – Szeretnénk gratulálni mindenkinek, az összes történet nagyon… egyedi volt!
- Most viszont nagy tapsot kérnék a harmadik helyezettnek, Soyno Moshokónak! – rikkantotta Ino, mire egy osztálytársunk meglepetten ballagott ki, hogy átvegye az oklevelet, melyet Sakura nyújtott át neki, valamint az érmet, melyet Rea helyezett a nyakába. Érdekes módon, a srác kissé mintha elpirult volna, mikor ez utóbbi véletlenül hozzáért a nyakához.
Az eredményhirdetés folytatódott, de a második helyezettet nem ismertem, ugyanis azt hiszem, az eggyel alattunk lévő évfolyamba jár. Mindenesetre biztosan koránérő típus lehet, mivel ilyen fiatalon szép eredményt ért el.
- És most, uraim… - nyújtotta a szavakat a szőke hajú lány. – Bejelentem, hogy az első helyezett, vagyis a győztes nem más, mint… Aburame Shino!
Na, kész, én itt vágom fejbe magam! Shino nyerte meg a versenyt?! Ez meg hogyan lehetséges? Na, nem azért, mert irigylem őt, de ezt nem néztem volna ki belőle. Barátom szépen felállt, odasétált a zsűrihez, átvette az oklevelet és az érmet, majd nemes egyszerűséggel visszament a helyére.
Ennyi volt tehát a nagy verseny… A műveinket viszont nem szolgáltatták vissza, így kissé mérgesen, magamban dúlva-fúlva sétáltam hazafelé. Előttem Sakura és Ino haladtak – akik időközben kibékültek –, és valamin igazán jól mulattak. Ahogyan közelebb értem hozzájuk, már meg is tudtam, hogy min, de nem igazán örültem neki. Az én novellámról beszéltek, és valami olyan köntöst aggattak rá, aminek semmi valóságalapja nem volt.
- Igen, én is biztos vagyok benne! – helyeselt Ino. – A kis buta azt hitte, hogy nem vesszük észre! Pedig teljesen egyértelmű, hogy a két karakterét magáról és Reáról mintázta…
- Azt hiszem, még jó, hogy nem adtuk vissza a pályaműveket – jelentette ki Sakura. – Így van bizonyítékunk rá, hogy Kiba odavan érte! Egész romantikus, hogy még novellát is írt neki, nem gondolod?
- De igen! Bárcsak Sasuke is írt volna nekem!
- Neked biztosan nem írna! Nekem annál inkább!
- Nem!
- De!
A vita folytatását már nem hallgattam meg, ugyanis egyrészt én elkanyarodtam, másrészt teljesen eltompultak az érzékszerveim azok után, amit magamról hallottam. El sem tudom képzelni, hogy honnét vették ezt a badarságot, de abban biztos vagyok, hogy ennek nem lesz jó vége. Attól tartok, hogy hamarosan egy igencsak kellemetlen pletyka fog felröppenni, amelynek kivételesen ÉN vagyok a középpontjában…
