Ruby:

Szerencsémre Ino és Sakura megtartották maguknak a novellámról alkotott véleményüket, így nem kerültem kellemetlen helyzetbe senki előtt. A hét további része kimondottan unalmasan telt volna, ha a csütörtöki utolsó óránkon Iruka-sensei tanterv szerint haladt volna az anyaggal…

Én már éppen el akartam aludni, mikor ő a fokozott figyelmünket kérte. Ez pedig csak egyet jelenthetett – valami különleges tanítási szünetet, vagy tanulmányi kirándulást.

- Holnap elmarad a tanítás – jelentette ki elszántan. Tudtam én, hogy csak valami ilyesmiről lehet szó, ha nem erőlteti annyira azokat az idióta dolgokat, amikről minden áron tanítani akar…

Mindenki felfrissülten és izgatottan kezdett beszélgetni a mellette ülőkkel; még Rea is forgolódni kezdett, pedig ő rendszerint nyugodtan fogadott mindent. Hallottam, ahogy Sasuke valami olyasmit morog a nem létező bajsza alatt, hogy időpazarlás, szívesebben edzene és válna erősebbé. Hinata lopva Narutóra pillantott, ám, mikor észrevette, hogy látom, gyorsan elvörösödött, és inkább a tankönyvét kezdte fixírozni.

Shino megigazította a napszemüvegét, így nem lehetett leolvasni az arcáról a véleményét. A lányok majdnem mind hangosan ecsetelni kezdték egymásnak, hogy miféle szépítkezésekre lesz így idejük iskola helyett. Chouji és Shikamaru pedig csak unottan megvonták a vállukat, ezzel jelezve, hogy abszolúte hidegen hagyja őket, hogy hol poshadnak – otthon, vagy az iskolában.

- Hé, álljon meg a menet! – emelte fel kezeit a tanárunk. – Nem ajándék szünetet kaptok, hanem egy komoly gyakorlaton vesztek részt! Holnap megmutathatjátok, mit tanultatok az elmúlt néhány évben, valamint kipróbálhatjátok magatokat ninjaként. Hármas csapatokba lesztek osztva, kaptok egy-egy vezetőt, aki tapasztalt, és segíteni tud titeket. A feladatotok lényegileg annyi lesz, hogy végigmentek egy kijelölt útszakaszon, miközben megoldjátok az előttetek álló akadályokat.

- Sensei, kikkel leszünk egy csapatban? – kérdezte Sakura felvont szemöldökkel. Attól függetlenül, hogy nem vagyok oda érte, meg kell mondanom, hogy beletrafált azzal a kérdéssel. Engem is ez foglalkoztatott legjobban. Nem szeretnék ugyanis olyanokkal együtt dolgozni, akik – teszem azt – bénák, gonoszak vagy Narutónak hívják őket.

- Holnap reggel hétre mindenki legyen az iskola előtt! Ott a hirdetőtáblán megtaláljátok majd a csapatbeosztásokat…

Igen, így kezdődött az egész. Azóta túl vagyok egy kora kelésen, egy lelkiismeretes szentbeszéden, melyben anya részesített, valamint megejtettem már életem első olyan megszégyenítő vallomását is, aminek még csak értelme sem volt. Hogy miért?

- Kiba, nem is meséled el Reának a nagy hírt? – lépett oda hozzám péntek reggel Ino, aki maga mögött ráncigálta a szóban forgó lányt, valamint mellette volt elmaradhatatlan barátnője is, Sakura. Én persze nem értettem, hogy mire gondolt, így értetlenül néztem a három újonnan érkezőre.

- Ne játszd az ártatlant! – csóválta meg a fejét elhúzott szájjal az utolsónak érkezett lány. – Láttuk a novelládat. Mi ketten biztosak vagyunk benne, hogy magadat és Reát írtad bele… Valld be személyesen is neki!

- Micsodát? – tettettem az ártatlant, bár biztos voltam benne, hogy ebből a helyzetből már nem menekülök győztesen.

- Azt, hogy szerelmes vagy, te tuskó! – tette csípőre kezeit sürgetően Ino, mire én akaratlanul is elvörösödtem kissé. Azt vártam, hogy Rea is zavarba jön, ő azonban csak megforgatta a szemeit. Jól láthatóan nem tartotta valószínűnek, hogy az előbb elhangzott állítás igaz volna, ami engem is feloldott kissé.

Nekem azonban sajnálatos módon nem csak őt kellett volna meggyőznöm, hanem a két másik lányt is, akik minden bizonnyal már el is kezdték terjeszteni rólam a szaftos pletykát. Nem tudtam mivel kivágni magam, így zavartan motyogni kezdtem mindenféléről, ami épp eszembe jutott.

- Nem tudom, hogy ez az-e – magyaráztam már mondandóm vége felé. – De talán igen. Nem vagyok biztos. Megeshet, hogy nem, de talán mégis. Semmit sem tudok teljesen biztosra venni. Talán…

- Térj a lényegre! – sürgetett Sakura. – Mindjárt hét óra…

- Szóval azon gondolkoztam, hogy én valaha valakibe… Nem, ha nekem valaha valaki tetszett is, az csak és kizárólag Shila lehetett. Persze ennek is igen kicsi az esélye! – szabadkoztam, de azonnal megbántam, hogy kiejtettem azt a nevet. Azt pedig pláne, hogy olyan szövegkörnyezetben említettem, amilyenben. A legjobban az zavart ebben az egész hebegésben, amit előadtam, hogy ha nem is mondtam ki eddig, de többször is éltem a gyanúperrel, hogy valóban éreztem iránta valamit.

A háromból két lány felhúzott szemöldökkel bámult rám, én pedig elfordítottam a fejem, hogy ne lássák pillanatnyi zavaromat. Igen, ez volt az a megszégyenítő vallomás, aminek semmi értelme nem volt, és valószínűleg még csak valóságalapja sem volt. Már hogy is lett volna, ha egyszer Shila még azelőtt elköltözött, mielőtt úgy istenigazából észrevettem volna?

Ezután a lányok gyorsan magamra hagytak, aminek kimondottan örültem. Mielőtt távozott volna, Rea még rám kacsintott, és valami olyasmit mondott, hogy ne is törődjek Inóékkal. Nem sokáig maradtam már egyedül, ugyanis Naruto szinte azonnal megtalált, aminek következtében erősen fontolóra vettem, hogy visszasírjam-e előző társaságomat.

- Kiba, gyere! – kiáltozott a fülembe. – Már kint vannak a csapatok! Shino – fordult hirtelen az akkor megjelenőhöz –, te is gyere! Megvan, hogy ki kivel lesz egy csapatban!

- Nagyszerű, Naruto – jelentette ki a tőle megszokott hangján barátom, mire én magamban megjegyeztem, hogy egyszer ezzel a hűvös stílussal még nagyon sok embert fog lenyűgözni.

Ekkor az osztály nikkelbolhája rám nézett. Én csak megvontam a vállam, és szótlanul elindultam a hirdetőtábla felé, amely előtt már rengetegen álldogáltak. A legtöbben izgatottan nyújtogatták a nyakukat, hogy minden csapatot jól megjegyezhessenek maguknak. Mi is odaverekedtük magunkat nagy nehezen, és gyorsan szemügyre vettük az utolsó négy csoportot, mivel azok voltak a legközelebb hozzánk.

3. csapat
Aburame Shino
Takeshiwa Rea
Uchiha Sasuke

4. csapat
Chibiko Damamaru
Haruno Sakura
Nara Shikamaru

5. csapat
Inuzuka Kiba
Uzumaki Naruto
Yamanaka Ino

6. csapat
Akimichi Chouji
Hyuuga Hinata
Soyno Moshoko

- Jé, Kiba, egy csapatban vagyunk! – vigyorodott el Naruto. – Shino, téged viszont nem irigyellek. Egy csapatban Sasukével…

- Túlélem. – Barátom megvonta a vállát, majd ismét a papírra nézett. – Ki az a Take… Takemiva? Rea?
- Tényleg – húzta el a száját nikkelbolha uraság. – Ki az a Rea?

- A zsűriben is benne volt! Az a barna hajú és szemű lány, aki mellett ülök… - Megforgattam a szemeimet, majd mély levegőt vettem. El sem tudtam képzelni rosszabbat, mint egy egész napot Narutóval és Inóval, aki nem mellesleg most biztosan azt hiszi, hogy csak el akartam terelni a szót a novellámról.

Hamarosan megérkezett Iruka-sensei is, mi pedig az ő vezetésével elindultunk az erdő széle felé, ahol csapatokba kellett rendeződnünk. Meghallgattuk az eligazítást, aztán kaptunk egy térképet, amin be volt jelölve a cél, valamint néhány ösvény is. Láttam, hogy már majdnem minden csapat mellett ott állt egy-egy fiatal ninja, a csapatvezető. Amikor azonban körbenéztem, meglepetten könyveltem el, hogy mi még mindig csak hármasban voltunk.

A sensei ezt nem vehette észre, ugyanis elindította a gyakorlati napot, az úgynevezett Geninpróbát. Inóval mi szólni akartunk Irukának, hogy velünk valami nem stimmel, azonban Naruto szokás szerint elrontott mindent. Hogy miért? Azért, mert előreszaladt, nekünk pedig utána kellett mennünk – vezető nélkül.

- Naruto, te teljesen hülye vagy?! – támadta le a mellettem lihegő lány, mikor sikerült utolérnünk végre hiperaktív társunkat. – Nekünk most nincsen tapasztalt vezetőnk!

- Ne aggódj már! – forgatta meg a szemét Naruto. – Nem kell nekünk egy parancsolgatós, beképzelt nagymenő!

- Neked talán nem, mert nem tudod felfogni, hogy milyen helyzetben is vagyunk – csóváltam meg a fejemet. – Naruto, mi most mindenféle veszélynek ki vagyunk téve! Mégis hogyan boldoguljunk, ha nincs aki vigyáz rád?!

- Rám nem kell vigyázni! Majd én megmutatom az ellenségnek, hogy milyen fából faragtak! RESZKESSEN MINDENKI, MEGÉRKEZETT UZUMAKI NARUTO!

- Halkabban üvölts már, te majom! – vágta fejbe őt Ino.

Nagyszerű! Most össze vagyok „zárva” egy hisztis lánnyal és egy túlértékelt, pattogó nikkelbolhával… Lassan elindultam az ösvényen, amit beazonosítottam a térkép alapján, a többiek pedig utánam jöttek, de a veszekedést egy pillanatra sem hagyták volna abba. Körülbelül tíz percig csatangoltunk a bokrok és fák között, melyek rendesen felsértették a bőrünket – tehát Ino veszekedés helyett nyavalyogni kezdett.

Már éppen szólásra nyitottam a számat, hogy leteremtsem, amikor egy velőtrázó sikolyt hallatott. A hangra összerezzentem, és reflexszerűen hátrafordultam. Arra számítottam, hogy egy bogártól rémült halálra, vagy valami hasonló lányos kényeskedésről van szó. Mit ne mondjak, meglepődtem, sőt, kissé még meg is rémültem. Na jó, nagyon.

Inót egy nagydarab, maszkot viselő pasas szorította magához, Narutót pedig a lábával tartotta fogva – látszólag a fiú nem volt eszméleténél. Még az ütő is megállt bennem. Perverz fazonról nem volt szó, mikor a tájékoztatót hallgattuk, tehát egészen biztos voltam benne, hogy ő bizony nem szerepel a tervben.

Én voltam az egyetlen hármunk közül, aki még szabad volt, így rám hárult az a feladat is, hogy megmentsem a társaimat, valamint ne nyírassam ki magam. Ekkor döbbentem rá arra, hogy tulajdonképpen nem tudok semmit a füstbombák és a kunai kések dobálásán kívül. Vérfagyasztó érzés volt, azt hittem, hogy kudarcot vallok, biztos voltam benne.

Összeszorult a gyomrom, ahogyan a pillantásom találkozott Inóéval – kétségbeesetten és segélykérőn nézett rám, én pedig úgy éreztem, hogy nem tudok semmit tenni. A maszkos pasas még jobban megszorította a lány nyakát, mire elhatároztam magam: próbálkoznom kell, ha addig élek is. Egy igazi ninja nem hagyhatja cserben a társait – csak ez járt a fejemben, és igyekeztem erőt venni a tehetetlenségérzetemen.

Elhajítottam egy füstbombát, csináltam egy klónt, majd a késeim után nyúltam. Igyekeztem a szaglásommal tájékozódni, és nem megsebesíteni Narutóékat. Sikeresen beleszúrtam az ellenség karjába, aki fájdalmában eleresztette Inót. Gyorsan felsegítettem a lányt, lelöktem a fazont Narutóról, felkaptam az ájult fiút, és már menekültünk is – már amilyen gyorsan egy ninja súlya alatt roskadozó fiú és egy remegő, botladozó lány menekülni tud.

Amikor már biztonságban éreztük magunkat, bebújtunk egy bokorba, és lihegve próbáltunk megnyugodni. Ez volt életem legelső igazi harca, és ha nem számoljuk, hogy elfutottunk, akkor vehetjük akár győzelemnek is. Ránéztem a mellettem ülő lányra, akin látszott, hogy még nem tért magához a sokkból, melyet támadója okozott neki.

- Hé, minden oké? – kérdeztem halvány mosollyal az arcomon.

- Én… én… - habogta. – Kinyírom Narutót, amiért nem hozhattunk vezetőt!

- Szerintem egyelőre csak éljük túl ezt a próbát – javasoltam. – Utána azt csinálsz, amit csak akarsz! – Egy ideig hallgattunk, vártuk, hogy a szívünk újra normálisan verjen. Egyszer aztán megrezdült mögöttünk, mire Ino ijedtében jóformán az ölembe ugrott. Egész pontosan átkarolta a mellkasomat és a fejét behúzva várta a fejleményeket. Szerencsére nem történt semmi, a zajt valószínűleg egy állat kelthette. – Öhm… Szerintem lassan mennünk kellene…

- Igazad van – bólintott lassan, majd nekiállt felkelteni Narutót. Én pedig csak néztem őt, ahogyan szőke haja a vállára omlott, szemei pedig különösen csillogtak. Eddig még soha nem figyeltem meg, hogy hogyan is néz ki. Még jó, hogy most bepótoltam, ugyanis kár lett volna kimaradni ebből az élményből…

Több minden már nem történt velünk. Hogy miért? Iruka rájött, hogy vezető nélkül indultunk el, így körülbelül fél háromkor értünk jöttek azok, akikhez érkeznünk kellett volna. Legnagyobb meglepetésemre szidás helyett dicséretet kaptunk, amiért teljesen egyedül viszonylag jó állapotban tudtunk maradni. Én erre csak a fejemet csóváltam meg, Naruto pedig személyes sikernek könyvelte el a próbát. Ino erre felvilágosította, hogy én mentettem meg mindhármunk életét, de a nikkelbolha ezzel már nem törődött.

Ahogy hazafelé sétálgattam, elgondolkoztam azon, ami történt velem a nap folyamán. Újra hallottam saját szavaimat, amikor Shiláról nyilatkoztam, valamint egyre jobban zavart az elterjedő félben lévő pletyka, melyben rólam és Reáról van szó. Emellett eszembe jutott az is, hogy milyen jó érzés volt, mikor Ino hozzámért…

- Ejnye, Kiba! Csak nem szerelmes lettél? – hallottam egy kaján hangot magam mögül, mikor már majdnem otthon voltam. Szórakozottan megfordultam, és azonnal felderült az arcom. Édesapámmal találtam szemben magamat, aki valószínűleg ismét csak rövid időre látogatott haza. Pont őrá volt szükségem, hiszen kitől mástól kérhet tanácsot egy fiatal ninja, ha nem az apjától, aki egy elit harcos?

Elmeséltem neki mindent, töviről hegyire, ő pedig türelmesen meghallgatott, és a végén csak annyit mondott, hogy az igazi szerelem akkor csap le, amikor nem számítunk rá, pont, mint a villámok. Ezt már többször is hallottam tőle, de még mindig nem értettem, így nem is firtattam tovább a témát. Helyette valami más jutott eszembe.

- Apa, kérlek, taníts meg nekem egy erős jutsut! Nem szeretném többet azt a bizonytalanságot érezni. Rossz volt, amikor kétesélyes volt a harc, nem tudtam nyugodtan küzdeni, mert tudtam, hogy nincsen semmilyen ütőkártyám.

- Rendben, kisfiam – nézett rám mosolyogva, majd összeborzolta a hajamat, és a kezembe nyomta a maszkját, amit ANBU harcosként viselni szokott. – Megtanítok neked és Akamarunak egy nagyon jó technikát. De nem szabad elfelejtened, hogy ki vagy! Ne egyedül akarj erősebbé válni, hanem a társaddal együtt!