Ruby:

Azt hittem, annál rosszabb már nem történhet velem, mint hogy a novellámat így félreértelmezték, esetleg annál, hogy milyen szerencsétlen teljesítményt nyújtottunk a geninpróbán. De azt hiszem, tévedtem, mikor oly’ naivan kijelentettem: ennél borzalmasabb dolgok nem történhetnek velem. A mai napon kiderült, hogy bizony még messze nem voltam a mélyponton… Hana ugyanis reggel bejelentette, hogy be akar mutatni nekünk valakit, és nagyon kíváncsi a család véleményére az illetővel kapcsolatban. Hogy mi ezzel kapcsolatban a rossz? Az, hogy titkolózott, pedig az nem szokása. Rosszat sejtettem.

Azt nem akarta elárulni sem anyának, sem apának, hogy kiről van szó, de én azért nem adtam fel, és megpróbáltam kiszedni belőle.
- Hana! – szólítottam meg, miközben a szobájában rakott éppen rendet. – Nekem azért elmondod, hogy kit hozol haza vacsorára?
- Nem, öcsi, sajnálom – csóválta meg a fejét.
- Kérlek!
- Nem, nem! Majd meglátod, ha megérkezett!
- De én addig belehalok a kíváncsiságba! – néztem rá könyörgő szemekkel. Soha nem voltam túlzottan kíváncsi, viszont ha valami apróság felkeltette az érdeklődésemet, már képtelen voltam nyugodt maradni.

Hiába próbáltam fenyegetni, vagy akár megvesztegetni, könyörögni, vagy hisztériázni; ő hajthatatlan maradt. Időközben már én is a rumlis szobáját takarítottam, mert nem tudtam mit kezdeni magammal.
- Miért nem akarod elmondani?
- Tudod, Kiba, ez egy olyan dolog, amit te még nem érthetsz – válaszolt elgondolkodva. Láttam a szemein, hogy valahol másutt jár, de nem zavartam meg, remélve, hogy mégiscsak megtudhatok valamit. – Ha majd nagyobb leszel, és egyszer… Biztosan leszel majd te is abban a helyzetben, mint amiben én vagyok most.

- Mire gondolsz? – kérdeztem immár komolyabb arccal. Ha úgy áll a dolog, hogy egy napon majd én is ugyanígy fogok titkolózni valaki miatt, akit vacsorára hívok, mindenképp meg akartam tudni, miért. Hana szemmel láthatóan úgy döntött, hogy mégis megbízik bennem, mert egy hatalmas sóhaj után maga mellé hívott, és a szemembe nézett.
- Megígéred, hogy nem mondod el anyáéknak?
- Becsület szavamra! – bólogattam hevesen.
- Azt hiszem, férjhez fogok menni – jelentette ki halkan, mire én óriási szemeket meresztve bámultam rá. – Igen, jól hallottad, öcsi. Az, akit ma este be fogok mutatni anyáéknak, nem más, mint az a fiú, aki megkérte a kezemet.

Nem tudtam megszólalni legalább két percig. Próbáltam értelmezni a szavait, de valahogy ez sokkal lassabban ment, mint ahogyan normális esetben szokott. Valami furcsa érzés járt át, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni.
- Ki az?
- Hogy? – nézett rám szemöldökét felvonva.
- Ki az a fiú, aki megérte a kezedet? – ismételtem meg kérdésemet pontosítva.
- Moltensi Umimaru – mosolyodott el Nee-chan. Elmosolyodott egy fiú nevét említve! Hiszen ez nem lehet az én Nee-chanom! Ő soha nem volt ilyen… Csak azokban idióta romantikus regényekben csinálnak ilyet az üresfejű libák! Vagy legalábbis a szerelmesek.

Mi történhetett Hanával? Hogy mondhatott igent egy fiúnak? Hiszen… ő még olyan fiatal, férjhez csak az öregek szoktak menni. Ráadásul… Akkor el kell felejtenie a kutyákat, pedig ő mindig is szerette őket. Mindig is az volt a szabály, hogy a klán női tagjai a férjük klánjának szokásait veszik át, míg a férfiak hozzák feleségeiket a családba. Hana egyszer még azt is mondta nekem, hogy ő soha nem lenne képes elhagyni szeretett állatorvosi szakmáját. Akkor meg miért megy férjhez?

Nem értettem semmit, csak egy dologban voltam biztos – ha az a pasas tényleg elcsavarta az én nővérem fejét, akkor minden bizonnyal itt fog hagyni minket. Ezt pedig nem hagyhatom! Biztos vagyok benne, hogy Nee-chan nem menne férjhez, annál neki több esze van. Bizonyára az a férfi az oka mindennek, biztosan valami gonoszságot művelhetett…

- Kiba, kérlek, ne mondd még el anyáéknak! – kérte ismét, mire én bólintottam.
- Figyelj, Hana… Ezt eddig kinek mondtad el?
- Csak neked és Alishának. Tudod, nekem ő a legjobb barátnőm, mindenben mellettem áll, szóval ő volt az első akinek kikértem a véleményét. Ma este is eljön, hogy támogasson, ugyanis kicsit félek.
- Miért?
- Anyának kell bemutatnom a jövendőbeli férjemet, még jó, hogy félek! – nézett rám úgy, mintha teljesen megőrültem volna. – Egyébként… Nem akarod elhívni te is az egyik barátodat? Jobb, ha többen vagyunk.

Megígértem neki, hogy áthívom Shinót is vacsorára, és elnézést kérve kioldalaztam a szobájából. Anya persze azonnal kiszúrta, hogy honnét jövök, és faggatni kezdett, remélve, hogy én talán már tudom a nagy meglepetést. Nem mondtam neki semmit, ahogyan Hana kérte, pedig legszívesebben jól felhergeltem volna a leendő sógorom ellen. Ezzel szemben mindössze illedelmesen elkéredzkedtem tőle, hogy meglátogassam az egyik barátomat.

Miközben az Aburame család háza felé sétáltam, találkoztam Narutóval is, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő is velem jöjjön. Nem akartam őt lerázni, ugyanis eszembe jutott, hogy talán segíthet nekem a Moltensi Umimaru névre hallgató problémám megoldásában. Hiába béna egy kicsit a gyerek, azért vannak jó ötletei, azt meg kell hagyni. Út közben röviden vázoltam neki a helyzetet, és megkérdeztem, mi a véleménye róla.
- Természetesen egy gonosz emberről beszélünk – szögezte le. – De többet nem tudok róla mondani. Egyszer hallottam, hogy Shino megemlítette a nevét, de egyébként nem ismerem.

- Nem a pasasról kértem a véleményedet! – forgattam meg a szemeimet. – Biztos vagyok benne, hogy tennem kell valamit a frigy ellen. Viszont nem hátrány az sem, hogy Shino valamit tud róla. Naruto, nem jössz el hozzánk vacsorára?
- Már hogyne mennék! – lelkendezett, mire én csak elvigyorodtam. Remélem, hogy nem lesz balhé abból, ha egy hozzá hasonló bajkeverővel állítok be otthonra. Inkább nem is gondoltam bele a dologba, ugyanis azon a véleményen voltam, hogy addig nem érdemes egy problémával foglalkozni, ameddig fel nem merül…

Amikor megérkeztünk, Shinót is beavattuk a tényekbe, mire ő csak mindentudóan elmosolyodott.
- Te meg min mosolyogsz? – kérdeztem. – Ez most vészhelyzet! Nem hagyhatom, hogy az egyetlen nővérem élete romba dőljön!
- Ne aggódj, Umimaru nagyon tisztességes ember! – jelentette ki. – Igaz, hogy majdnem olyan ügyetlen, mint Naruto, de jó a jelleme.
- Mi bajod?! – húzta el a száját dühösen Naruto.

- Bajom semmi nincs. Kiba, ne akarj közbelépni, ez nem a te dolgod! Egyébként pedig szívesen veletek tartanék este, de sajnos nem érek rá. Viszlát! – csukta az orrunkra az ajtót. Hihetetlen, hogy ez a Shino még most is képes úgy felidegelni, hogy azt gondoltam, nem is a barátom igazából. Viszont ha erre vetemednék, akkor jogosan kérdezhetném, hogy ha ő nem, akkor ki a barátom? Akamaru, persze! Tényleg, hol van ő? A fene, őt otthon felejtettem…
- Szerintem nagyon egyszerűen megakadályozhatod az esküvőt – vonta meg a vállát a hiperaktív bolha. – Csak annyi a dolgod, hogy tönkretedd a mai vacsorát, és nyert ügyes van.

- Talán igazad van – sóhajtottam fel. – De te mindenképpen gyere el, nem szeretnék egyedül botrányt csinálni!
- Ha balhéról van szó, én mindig készen állok – vigyorodott el, majd jobbnál jobb ötleteket agyalt ki, melyek közt akadt egy-két használható is. Még mindig kétségek gyötörtek azzal kapcsolatban, hogy otthon hogyan reagálják majd le, hogy pont a mindenki által kiközösített Narutót hívtam meg. Végül úgy döntöttem, anyának azt mondom majd, hogy Shino nem ért rá, és ha már Hana hívhatott barátokat, akkor én miért ne?

Amikor beléptünk a házba, az első ember, aki észrevett minket, nem más, mint apa volt. Ő nem nézett furcsa szemmel a mellettem álldogáló fiúra, hanem csak fejét félredöntve üdvözölt minket, és megkérdezte, kit hoztam.
- A nevem Uzumaki Naruto, a leendő Hokage! – mutatkozott be vendégem kissé nagyképűen. Apa erre csak elmosolyodott, és annyit mondott:
- Nem tudok róla, hogy a Harmadik gyengélkedne…

- Kivel beszélsz, drágám? – lépett a nappaliba anya is, aki azonnal felismerte Narutót, és különös tekintettel nézett rá, de nem szólt oda neki semmit. Helyette hozzám fordult. – Kiba, őt hozod ma vacsorára?
- Ha nem baj – nyeltem egy nagyot.
- Dehogy! – jelentette ki apa, ezzel megmentve mindenkit. Gyorsan felszaladtunk a szobámba, ahol Akamaru szemrehányóan nézett rám, én pedig nem győztem bocsánatot kérni tőle, amiért megfeledkeztem róla.

- Te most komolyan egy kutyához beszélsz? – értetlenkedett Naruto.
- Ezt nem értheted – csóváltam meg a fejem. – A mi családunkban mindenkinek a kutyák a mindene. Nekem ő a társam, tehát a nap huszonnégy órájából húszat körülbelül vele kellene töltenem, ha nem többet. Még nem tudunk olyan jól együttműködni, mint kellene, de ha mindig elfelejtem őt, akkor sajnos ez nem is fog változni. Viszont most felhasználhatjuk őt is a tervünkhöz…

Elérkezett a nagy pillanat, ugyanis csengettek. Alisha már megérkezett, csupán Hana vőlegényére vártunk, így nővérem kissé piros arccal indult el ajtót nyitni. Amikor ismét megjelent, már valamivel normálisabb színben volt, de mögötte ott állt egy fekete hajú, vidám képű, fiatal férfi. Moltensi Umimaru, csak ő lehetett. Mindannyian várakozó pillantást vetettünk Nee-chanra, kivéve barátnőjét, aki csak bíztató mosolyt küldött felé.

- Anya, Apa… Kiba. – Rám nézett, aztán Narutóra. - …és Naruto. Szeretném bemutatni nektek Moltensi Umimarut… a vőlegényemet.
Lopva szüleim felé pillantottam, és nem épp azt láttam, amire vártam. Mindketten elégedett arcot vágtak, sőt, kimondottan jó kedvűnek tűntek. Apa egyenesen fel volt dobva – talán ő sejtett valamit?
- Örvendek – mosolygott rá leendő vejére. – Én vagyok Hana édesapja! Szeretném bemutatni a feleségemet, Tsumét, valamint fiamat, Kibát. Ő pedig Uzumaki Naruto – jól jegyezd meg, egy nap ő lesz a Hokage!
- De bizony, hogy én! – helyeselt a nikkelbolha. Remek, addig is igyekszik nekem tönkretenni a hangulatot. Abban biztos vagyok, hogy a legnagyobb veszélyt Alisha jelenti az akciónkra, tehát először őt kell lefoglalnom.

Az egész társaság bevonult az étkezőbe, ahol a következőképpen ültük körbe az asztalt:
Kétfelől anya és apa ültek az asztalfőn, én Hana és Alisha közé keveredtem, velem szemben Naruto, mellette pedig leendő sógorom ült. Ennél szerencsésebben már nem is alakulhatott volna a dolog! Eleinte azzal foglalkoztam, hogy minél neveletlenebb és rendetlenebb legyek, valamint próbáltam Nee-chan mentőangyalát távol tartani Umimaru és Naruto szóváltásától…
- Mondd csak, Alisha – kezdtem tele szájjal beszélni –, te mikor mész végre férjhez?
- Én igazából még nem tervezem – pislogott rám kissé elpirulva.
- Remek, akkor te legalább nem leszel olyan hamar öreg! Báár… lehet, hogy fiatalabb se…

- Ja – kommentálta. – Tudod, van nekem is egy nagyon pimasz kistestvérem… Szerintem jól kijönnétek.
- Persze – hagytam rá, majd úgy döntöttem, hogy inkább leöntöm valami jó ragadóssal. Mondjuk a narancslé tökéletes erre a célra! Úgy tettem, mintha tölteni készültem volna magamnak egy pohárral, de helyette ügyesen Alisha ölébe öntöttem vagy fél literrel. Hana felsikított, anya feje elkezdett vörösödni – hogy a dühtől vagy a szégyentől, azt nem tudom –, apa megcsóválta a fejét, Naruto nevetni kezdett, de ő csak mosolygott. Elnézést kért, és kiment a mosdóba, hogy rendbe hozza magát, Nee-chan pedig utána sietett.

Pont erre volt szükségem! Jeleztem hivatásos bajkeverő specialistámnak, hogy elérkezett a megfelelő idő, mire ő úgy tett, mintha leejtett volna valamit, és az asztal alá dugta fejét, mint aki keresi azt. Helyette azonban összekötötte egy madzaggal Umimaru két lábát, és mikor ismét kimászott, én egy rossz mozdulattal meglöktem az asztalt. A sült csirke pontosan leendő sógorom arcába repült, a mártás pedig a mellette ülőre – akivel ezt természetesen megbeszéltem már. Akamaru ekkor lépett akcióba.

Rávetette magát a húsos képű férfira, és nem lehetett eltántorítani onnan. Mikor végül befalta az összes fellelhető ételt az arcáról, dolga végeztével még lepisilte vendégünk lábát. Moltensi uraság erre kétségbeesetten felállt, de mikor megmozdulni készült, hasra esett – tekintve, hogy Naruto egyáltalán nem díszből kötött masnit a bokái köré.
Hana és Alisha pont ekkor lépett be az ebédlőbe, apa és anya pedig a helyükről felpattanva azonnal ott termett, hogy felsegítse a szerencsétlenül járt férfit. Mi pedig csak nevettünk, bár én egyáltalán nem találtam olyan felhőtlennek a helyzetet, mint amilyennek a mellettem álló fiú. Akamaru elégedetten felugrott a fejemre, és onnan nézett rám, valamiféle elismerést várva tőlem.

- Kiba, ez a te műved? – kérdezte nővérem, és könnyes szemmel rám nézett. Ekkor lehervadt az arcomról a mosoly, és nem tudtam hazudni, de még csak megszólalni sem. Némán bólintottam, mire ajkait összeszorítva kirohant az étkezőből, Alisha, anya és – az időközben kiszabadult – Umimaru pedig utána. Apa ellenben a még mindig kacagó Narutóhoz fordult.
- Kérlek, most menj haza!
- Igenis, uram! – vágta magát vigyázzállásba a fiú, majd nekem búcsút intve eloldalgott. Én nem tudtam apa szemébe nézni, pedig tisztán éreztem magamon a tekintetét.

Helyette egyetlen szó nélkül felrohantam a szobámba, de olyan gyorsan, hogy a fejemen trónoló kiskutya majdnem elrepült. Bevágtam magam mögött az ajtót, és reméltem, hogy senki nem akar elbeszélgetni a rosszaságaimról. Leültem az ágyamra és gondolkodni kezdtem.
Miért is akartam én egyáltalán tönkretenni ezt a mai vacsorát? Fogalmam sincsen. Igazából már én magam sem tudtam, pedig éreztem, hogy valami nagyon nyomós okom volt rá.

Sajnos nem volt akkora szerencsém, hogy mindenki megfeledkezzen rólam – az ajtóm ugyanis este fél tíz körül kinyílt. Én a takaróm alatt feküdtem pizsamában, és úgy tettem, mintha már aludtam volna. Akamaru is mellettem volt, bár ő minden bizonnyal valóban elszundikált. Valaki odalépett az ágyamhoz, kisimított egy tincset a homlokomból, és leült mellém. Az érintésre azonnal rájöttem, hogy csakis Nee-chan lehet az, erre pedig még jobban elszégyelltem magam. Éreztem, ahogyan a szám megremeg, de nagyon reméltem, hogy ő ezt nem vette észre. Nem akartam beszélni vele, féltem, hogy szomorúnak kell látnom, amiért elveszítette miattam a vőlegényét. Mert nyilván elveszítette – egy ilyen kínos eset után még véletlenül sem akarhatott többé semmit a nővéremtől, a klántól pedig végképp nem.

- Kiba, nyugodtan kinyithatod a szemed – szólalt meg különös, de egyáltalán nem szomorú, még csak nem is mérges hangon. – Tudom, hogy nem alszol.
- Honnan? – kérdeztem, miközben felültem. Nem mertem a szemébe nézni, ahogyan este apáéba sem tudtam.
- Jobban ismerlek, mint bárki. Most azt hiszed, hogy mérges vagyok rád, igaz?
- Mert az is vagy, nem? – kérdeztem vissza válasz helyett.

- Nem, egyáltalán nem haragszom rád. Inkább azt érzem, hogy nagyon szeretlek. – Értetlenül felnéztem rá, és a szemeiből is ugyanezt olvastam ki. Tekintetében nyoma sem volt haragnak vagy szomorúságnak, csupán valamiféle öröm sugárzott belőle. Nem értettem, hiszen a történtek után legalább tombolnia kellene, de még inkább szomorkodnia.
- Hogy lehet ez? – kérdeztem, mire ő megborzolta a hajamat, és az ablakomon át a sötét, de csillagos eget kezdte fürkészni.

- Umimaru szerint nagyon élénk, de még tudatlan kisfiú vagy. Talán igaza van, talán nem. Minden esetre nagyon megszeretett téged, annak ellenére, hogy megpróbáltad eltávolítani az útból. Először egyáltalán nem tudtam, hogy miért tetted mindezt, de azt hiszem, hogy kezdem érteni… - Halványan rámosolyogtam, és úgy éreztem, valami dereng. – Apa rengeteget dolgozik, alig van itthon. Ezen kívül ki tudja, meddig jár még haza… Anya pedig, nos, vele soha nem volt könnyű jól kijönni, igaz?

- Igen…
- Egész véletlenül nem amiatt próbáltad meg elriasztani a vőlegényemet, mert attól féltél, hogy ha én férjhez megyek, te egyedül maradsz anyával?
Elgondolkoztam, majd végül lehajtva a fejemet, a szememet pedig becsukva elmotyogtam egy „talán igazad van” mondatocskát. Most, hogy jobban belegondolok, valóban: nem akartam elveszíteni Nee-chant, még akkor sem, ha állandóan ugráltat, csiklandoz és semmi haszna nincs a ház körül. Valami furcsa ellenkezés alakult ki bennem, és talán egy cseppnyi irigység is. Úgy gondoltam talán, hogy senki más nem szeretheti Hanát, csak mi?

- Köszönöm, Kiba! – mosolygott rám, de nem értettem, miről beszél. – Jól esik, hogy van egy kisöcsém, aki törődik velem, és ragaszkodik hozzám. Megígérem, hogy nem leszel egyedül, még akkor sem, ha én férjhez megyek!
- Rendben. De… mondd csak, miért kell neked annyira férjhez menned?
- Még nem értheted, de… Én azért megyek férjhez, mert találtam valakit, aki nélkül az életem már nem lenne teljes, de nem a családom tagja. Az ember azért házasodik össze valakivel, akibe szerelmes, mert azt akarja, hogy a családjában tudhassa őt. Tudod, majd egy napon te is anya elé kell, hogy állj, és el kell viselned minden kínt azért, hogy megnősülhess.

- Ha a szerelem ilyen sok galibát okoz, akkor talán mégsem kellene szeretnem Inót – morfondíroztam hangosan, mire Nee-chan csak nevetett, és ismét összeborzolta a hajamat, majd fenyegetően közel húzta vékony ujjait a hasamhoz. Ezt sajnos már csak későn vettem észre, ugyanis a következő pillanatban már a könnyem is kicsordult a nevetéstől.

- Neee, ne csiklandozz! Ké-ér-le-ek!