|
Első fejezet
Ruby/Pindy 2009.08.06. 18:44
Megismerjük a történet főszereplőjét, név szerint... Nem mondom meg, hogy mi a neve, olvasd el! x) Esett az eső, ami nem igazán volt fenomenálisnak mondható, szóval a mai napom már nem kezdődött valami jól. Ezt sokkal egyszerűbben is megfogalmazhattam volna, azonban mindig azt tanultam a tanáraimtól, hogy egy mondat úgy szép, ha kikerekítik. Még akkor is, ha az nem hangzik el, mindössze az én agyamon siklik át. Minden esetre kezdjük az elején, vagyis a bemutatkozásnál! A nevem Rai Rubi, egy a sok ezer szerencsétlen lány közül, akiknek ott kellett hagyniuk eddig megszokott életüket, csak azért, hogy az valami elcsépelt ponyvaregénnyé válhasson. Igen, én is költöztem, méghozzá Konohába, ami teljesen olyan városka – talán inkább falu –, mint amilyenekbe az elvetemült szerzők a főszereplőiket küldik szerencsét próbálni.
Én magam is rengeteg ilyen történetet olvastam, és nem mondom, hogy nem élveztem őket, mert az hazugság lenne. Azonban majdnem mindegyik ugyanarról szólt. Adott egy sanyarú sorsú lány, aki az új iskolájában azonnal összebarátkozik mindenkivel, összefut az ügyeletes rosszfiúkkal, akik persze azonnal a lábai előtt hevernek. Mert ez a lány bizony tökéletes, semmilyen hibája nincsen, és még szép is, emellett mindenki szereti. A történet tele van egymásért epedező barátokkal, akik a végén – természetesen óriási nagy drámával – végre egymásra találnak. A főszereplő lány persze folyamatosan ellenkezik az érzéseivel, de egyszer mégis rájön, hogy kit szeret, megcsókolja hőn áhított lovagját, és íme, készen van a tökéletes sablon!
Az én helyzetem totálisan hasonlít egy ilyen sztorihoz, azzal a néhány kivétellel, hogy nekem nincsenek különleges képességeim, egyáltalán nincsen olyan alakom, mint a modelleknek és nem vagyok zseni. Ja, és igen, a családommal is minden rendben van, senkim sem halt meg, nincsen elmebeteg rokonom, valamint idősebb testvérem sem. A szüleim teljesen normális emberek, a két fülük között helyezkedik el a fejük. Két kisöcsém van (Aden és Tomito), akikkel teljes mértékig normális a kapcsolatom, ugyanis általában jól kijövünk, máskor pedig kölcsönösen az őrületbe kergetjük egymást. Rajtuk kívül van egy húgom is, Alisha, aki majd csak a jövő héten jön utánunk, most éppen táborban van. Vele nagyon jó a kapcsolatom, mondhatni, hogy ő a legjobb barátnőm.
Az én úgynevezett regényem ma reggel kezdődött el, egészen pontosan huszonhárom perccel ezelőtt, amikor is kinyitottam a szememet. Soha nem okozott gondot az, hogy hamar elkészüljek, tekintve, hogy nem igazán izgatott, milyen ruhát viselek éppen. Rengetegen mondták már, hogy semmi érzékem sincsen a divathoz, a színekhez és egyéb unalmas dolgokhoz. A gyors készülődés után beültem apa mellé a kocsiba, és hallgattam az én drága öcsém nyafogását, amiért elfoglaltam a helyét. Szívesen megmondtam volna neki, hogy még túl fiatal ahhoz, hogy elöl üljön, de inkább nem szólaltam meg. Az utat figyeltem, próbáltam memorizálni mindent, ugyanis volt egy olyan sejtésem, hogy hazafelé már egyedül kell majd boldogulnom.
Az iskola két óriási nagy épületből állt, amelyeket egy harmadik, kisebb kapcsolt össze. Aden, aki nálam négy évvel volt fiatalabb, a bal oldali építmény felé vette az irányt, én pedig jobbra indultam el. Anya tájékoztatott minket arról, hogy az alsóbb és felsőbb évesek teljesen elkülönülve élik a világukat, azonban nem hittem volna, hogy ez az iskola ennyire…
- Nagy…
Megpróbáltam eligazodni odabenn, azonban hamar eltévedtem. Már hallottam a csengőt is, de még mindig nem találtam a helyemet. Körülbelül fél óráig kóvályogtam fel és le, mikor végre találkoztam valakivel, akiről azt gondoltam, hogy tanár.
- Elnézést, meg tudná mondani, hogy merre van a…? Tanár úr?
- He? - nézett rám vigyorogva, mikor leesett neki, hogy hozzá beszéltem. Ekkor már világos volt számomra, hogy egy diákot szólítottam meg. – Ha tanárt keresel, akkor gyere velem, épp a tanáriba megyek!
- Bocsánat, azt hittem, hogy…
- Tanár vagyok?
- Igen.
- Szemüveget kellene hordanod – csóválta meg a fejét rosszallóan. – Egyébként is, azt hittem, hogy engem mindenki ismer…
- Én nem ismerlek, szóval ne hord olyan fenn azt a nagy orrodat! – húztam el a számat.
- Nem is nagy az orrom! Te viszont nem értem, hogy mire fel vagy úgy oda… Nincs benned semmi különleges.
- Mondtam én egy szóval is, hogy van? – kérdeztem szemforgatva. Több szót nem váltottunk, ugyanis megérkeztünk a tanári bejáratához, ahová a fiú kopogtatás nélkül berontott, én pedig jobb híján besurrantam utána. Egyetlen nő tartózkodott a teremben, ő pedig azonnal felpillantott ránk a jegyzeteiből.
- Hidan, a tanítás még csak fél órája kezdődött el – sóhajtott fel a tanárnő. – Mégis hogyan tudtál ilyen hamar büntetést kapni?
- Nem az én hibám, hogy minden tanárt zavar a magatartásom – vonta meg a vállát nemtörődöm módon az érintett. – Amúgy meg mindegy, csak egy intőért jöttem…
- Nem telt még be az ellenőrződ a sok figyelmeztetővel?
- Nem, ez még nem…
- Hogy érted?
- Már négyet kivégeztek. Soha nem értem, miért kell leírni azt a sok butaságot, ha úgyse nézi meg senki…
A tanárnő hamar odafirkantott valamit a fiú ellenőrzőjébe, majd útjára bocsátotta őt, aztán felém fordult.
- Te is büntetésben vagy?
- Nem, én most költöztem ide!
- És? – nézett rám unottan.
- Még új vagyok itt.
- És?
- Nem tudom, hogy hová kell mennem…
- És?
- Azt gondoltam, hogy mivel ön tanár, talán el tudna igazítani – mondtam kelletlenül. A régi iskolámban a tanárok nem voltak ennyire unottak. Emellett még egyetlen egy regényben sem olvastam, hogy mindenki ennyire közömbösen viselkedett volna az új lánnyal. Egy mínusz pont az összes firkásznak…
A tanárnő gyorsan továbbküldött a titkárságra, ahol még két órán keresztül várakoztam és kitöltöttem több kiló papírt. Ezek után egy gyors eligazítást kaptam, majd jóformán kitoltak az ajtón. Legalább az órarendemet és a könyveimet sikerült megszereznem, ha már térképet nem kaptam. Nagy nehezen elbotorkáltam a kémia előadóhoz, ahol a negyedik órám – az mellékes, hogy az első háromról hiányoztam – esedékes volt. A terem előtt már többen is várakoztak, de egyiküknek sem tűnt fel, hogy én is ott voltam. Ennek bizonyos fokig örültem is, hiszen nem igazán vágytam feltűnésre, viszont csalódtam a regényírókban. Az új lányokat állandóan körül szokták venni az ismerkedni vágyók, én viszont teljesen egyedül álldogáltam egészen az óra kezdetéig. Akkor pedig besétáltam a tágas helyiségbe, mindenki mással együtt. Mivel nem volt máshol üres hely, kénytelen voltam legelőre ülni, ahol azonban már nem kerülhettem el a feltűnést.
A tanárnő azonnal kiszúrt, és faggatni kezdett, aminek a többiek látszólag nagyon örültek, tehát elfoglalták magukat – nem épp a legcsendesebb módszerekkel. A kémia óra gyorsan eltelt, és megnyugodva tapasztaltam, hogy ezzel a tantárggyal nem fog meggyűlni a bajom. Ezután matematika óra következett, én pedig nem tudtam, hogy merre kell mennem, tehát igyekeztem nem szem elől téveszteni azokat, akiket az előző órán láttam. A termet sikeresen megtaláltam, azonban szabad pad már csak egyetlen egy maradt, az pedig egy nem éppen szimpatikus fiúbagázs közvetlen közelében. Azonban jobb híján leültem oda, és próbáltam nem tudomást venni a külvilágról.
Később kiderült, hogy az osztályteremben foglaltam el eme megtisztelő helyet, tehát a legtöbb órán nem is mozdulhatok el onnét. Érdekes, hogy az én regényemben a főhős teljeseb egyedül üldögél, míg a legtöbb új lány egy új barátnője mellett foglal helyet. Azt hiszem, hogy itt volna az ideje letenni arról, hogy az én életem akár egy cseppet is hasonlítson azokra a művekre, amelyeknek igen csak azonos körülményei vannak.
Még kénytelen voltam végigülni két órát, mire elérkezett az utolsó szünet. Azt reméltem, hogy már semmilyen meglepetés nem fog érni, azonban tévedtem. Az osztály legtestesebb diákja – aki történetesen egy fiú – odaült mellém, és rám mosolygott.
- Szia! Hogy-hogy így egyedül ülsz?
- Hát…
- Miért nem mentél oda valakihez bemutatkozni?
- Én…
- Ne haragudj az osztályra, csak már mindenki ismer mindenkit, így nehéz észrevenni, hogy itt van még valaki… Egyébként a nevem Akimichi Chouji! És téged hogy hívnak?
- Én Rai Rubi vagyok – mondtam meglepetten. Eléggé figyelmetlen osztályba csöppentem, a mesékben ilyenekről nem olvastam.
- Kérsz egy kis chipset? – nyújtott felém Chouji egy zacskót. Én udvariasan kivettem egy szemet a nasiból, és mosolyt erőltettem az arcomra. Hát, nem igazán az a társaság, akit az ember a sok történet után elképzel maga mellé, az egyszer biztos. Igaz, hogy dagi, furcsán néz ki és szemmel láthatóan állandóan eszik, de legalább kedves volt hozzám, ami már megér egy jó pontot. Ó, mi lesz itt velem, ha ez így megy tovább?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
