Ruby:

Az iskolai életem már három teljes napja elkezdődött, mégsem változott semmi az első nap óta. Minden órán egyedül ülök, a legtöbb tanár még nem vette észre, hogy létezem, az osztálytársaimról nem is beszélve. Az egyetlen, akinek néha eszébe jutok, az nem más, mint Chouji, aki persze nagyon kedves, viszont másról nem igazán tud beszélni, mint az étkezési szokásairól, és különböző éttermekről. Az öcsém viszont meglehetősen hamar bemutatkozott mindenkinek a környezetében. A baj csak az volt, hogy Adennek egészen sajátságos stílusa van, és az osztálytársai nem igazán értékelték a közvetlenségét. Pontosítsunk inkább, nem mindannyian értékelték. Ugyanis tegnap egy egész szép csapat gyereket hozott haza iskola után, akik aztán akkora rumlit csináltak, hogy másfél órámba telt, mire rendet tettem utánuk.

Nagyon hiányolom már Alishát, nélküle egy kissé egyedül érzem magam. Egy évvel fiatalabb, mint én, így más ő is abba az épületbe fog járni, mint én. Elvileg holnap érkezik, tehát már nem kell sokáig várnom a jó társaságra. Elég fárasztó dolog két fiú mellett az élet, ha egyedül van az ember.

A hétvégémet sem egészen úgy terveztem, ahogyan végül alakult. A szüleim és a nagyobb öcsém elmentek kirándulni, engem pedig csak azzal a feltétellel voltak hajlandóak itthon hagyni, hogy vigyázok Tomitóra, aki még túl kicsi a túrázáshoz. Senkinek sem az álmai hétvégéje, hogy a három éves kisöccsét pesztrálja, az egyszer biztos. Ha én annak a bizonyos regénynek a főszereplője volnék, akkor biztos, hogy egy közösségi programon vennék részt az új barátaimmal. Vagy legalábbis valaki elrabolná az öcsémet, aztán jönne a hős lovag, aki tiszta szívből szeret, és megmentene mindkettőnket.

Ez persze ismét csak az írók kreativitásának a gyümölcse, velem természetesen eddig még semmi sem történt, pedig már vasárnap délután van. Tomito a nyafogásával rákényszerített, hogy vigyem el a játszótérre, ahol egy ő ugyan remekül érzi magát, én viszont nem igazán. Rajtam kívül az összes gyerekkísérő nagymama volt, tehát egy egészen kicsit kilógtam a képből. Már csak az kellene, hogy valamelyikük meg is szólítson…

- Hé! – Na, mennyire tudtam, hogy ez lesz? Nagyon is éreztem. Viszont, ez a hang nem valami hatvanéves nagyi hangja… – Téged már láttalak valahol…
- Azt nem hiszem – vágtam rá azonnal. Az egyik osztálytársam állt előttem, név szerint Aburame Shino. Nem tudom, miért hiszi, hogy látott már, hiszen még soha nem nézett rám, abban biztos vagyok. – Biztosan összekeversz valakivel!
- Nem ismered fel az osztálytársadat? Ez bántó. Bezzeg Kibát felismerted volna, az fix!

- Ki az a Kiba? – kérdeztem, de ő még csak rám se hederített, hanem csak magának sorolta az érzéketlenség jeleit, melyeket rajtam felfedezni vélt. Én pedig inkább nem is törődtem vele, mert nem akartam, hogy esetleg újból megszólítson. Most, hogy így belegondolok, Chouji egy igazi álom! Szerintem nincsen még egy ilyen különös alak, mint ez a Shino, pedig már sok mindent láttam az életben. Jó, annyira sok mindent nem, de akkor is biztos vagyok benne, hogy nála különösebb fazont még nem hordott hátán a föld.

- Mégis hová kerültem? – kérdeztem halkan magamtól, mire az egyik mellettem üldögélő néni válaszolt.
- Konohába, kedvesem, Konohába! Itt minden megtörténhet, csak hinni kell benne!
- Ne tessék viccelni! – csóváltam meg a fejemet keserűen. Már régen tudtam, hogy a nem léteznek tündérek és boszorkányok, ez a hölgy pedig meg akar győzni arról, hogy minden megtörténhet. Én soha nem hittem a szőke hercegben, aki fehér lovon vágtat álmai nője után, legyőzi a sárkányt, és aztán napokig tartó lagzit tart a kastélyában.

A néni többet nem szólt hozzám, de láttam, hogy a szeme sarkából rosszallóan nézett rám, mintha meg akart volna dorgálni a hitetlenségem miatt. Pedig nem vagyok hitetlen, tudom, hogy léteznek még csodák, csak azok nem olyan emberekkel esnek meg, mint amilyen én vagyok. Ahhoz, hogy valami hihetetlen, természetfeletti dolog történjen veled, először neked is különlegessé kell válnod.

Én azonban nem vagyok különleges, tehát a csodák is elkerülnek. Vegyük példának okáért az én sablonos életemet. Az ember azt várná, hogy valami hihetetlen történik velem az új iskolában, teljesen megváltozik az életem, rám talál a nagy szerelem és boldogan élek majd, amíg meg nem halok. Én azonban így is elég boldog vagyok ahhoz, hogy az elméletet megbuktassam, emellett mindenki kerül. Pedig nem vagyok antiszociális, szeretem az emberek közelségét, csak itt valahogy nem vettek észre. Legalábbis egyelőre.

- Menjünk haza! – jött oda hozzám Tomito, mikor már megunta a játszóteret. Hazafelé beugrottunk egy fagyizóba, mert az én drága kisöcsém már hisztériát készült csapni. A kezében tartott tölcsérrel azonban elégedett volt, és vígan sétáltunk. Félúton egy kereszteződésnél megláttam néhány ismerős arcot, köztük Choujiét is. A fiú vidáman integetett nekem, miközben befordult a sarkon, és eltűnt a szemem elől. A lámpa zöldre váltott, mi pedig elindultunk a zebrán. Az úttesten egy őrült tempóban száguldó motoros közeledett felénk, de senki sem figyelt rá, mindenki tudta, hogy meg kell állnia. Engem rossz érzés fogott el, és arra gondoltam, hogy ha én lennék valamelyik sablonos regény főhőse, akkor egészen biztosan megpróbálna elcsapni az az ámokfutó. Azonban már bebizonyosodott, hogy velem soha nem történik semmi olyan, amit az írók megírnának. Pedig milyen izgalmas is volna, ha egy bátor, és még helyes lovag megmentene!
Na, azt hiszem, hogy erről nem lenne tovább érdemes be…

- Úristen! Mentőt! Valaki hívjon mentőt! – Mindezek csak halkan csengtek a fülemben, olyan távolinak tűntek, mintha több kilométerről jöttek volna a kiáltások. Tomito nyöszörgése viszont valamivel hangosabb volt. Mikor ki akartam nyújtani a kezem, hogy megérintsem a vállát, rájöttem, hogy nem vagyok rá képes. Éreztem, hogy valaki a mellkasomon feküdt, de nem az öcsém volt az. Őt a jobb oldalamról hallottam, ez az illető azonban az ellenkező irányból nehezedett rám. Először nem tudtam elképzelni, hogy mi történt velem, aztán lassan kinyitottam a szememet, és homályos képet láttam. Megrémültem, mert nem tudtam teljesen irányítani a mozdulataimat. Sokan álltak körülöttünk, valaki a homlokomhoz szorított egy hideg, nedves szövetet, mire fájdalom hasított a fejembe.

- Óvatosan! Fájdalmai vannak! – hallottam egy tompa hangot, majd messzebbről szirénázás ütötte meg a fülemet. Most már biztos voltam benne, hogy az a motoros nem lassított le, hanem egyenesen nekünk jött. Több járókelő is megsérülhetett, mert óriási volt a felfordulás körülöttem. Hirtelen egy ismerős hangot hallottam a sok másik közül.
- Engedjenek oda! Ismerem őket!
- Nem mehetsz oda! Teret kell hagynunk nekik!
- Tudja maga a nevüket?
- Nem, de…
- Akkor meg? Én ismerem őket! Is-me-rem! – Azonosítottam a hangot, még akkor is, ha nem azzal a kedves hanglejtéssel beszélt is. Chouji valószínűleg meghallotta a baleset zaját, és visszafordult megnézni, hogy mi történt. Nem tudtam, hogy milyen látványt nyújtottam, viszont abban egészen biztos voltam, hogy nem nyertem volna meg egyetlen szépségversenyt sem.

- Hé, hallod, ami mondok? – kérdezte, valószínűleg tőlem.
- Chouji? – kérdeztem vissza, ami nem kis erőfeszítésembe került. Halk voltam, ő mégis azonnal észrevett, mert leszedte rólam azt, aki ájultan feküdt rajtam. Aztán elgondolkoztam azon, hogy valószínűleg én is úgy néztem ki, mint aki nincs magánál, tehát nem zártam ki azt sem, hogy az, aki párnának használt, szintén csak tehetetlen volt. Hamarosan valaki felemelt a földről, én pedig kétségbeesetten nyöszörögtem.

- Hol van a kisöcsém? Tomito?
- Semmi baja, jól van! – hallottam Chouji hangját magam mellől. – Itt van ő is. Megúszta apróbb karcolásokkal.
- A kisasszony most kap egy altatót – jelentette ki egy ismeretlen személy, én pedig egy pillanatra csípést éreztem a karomon. Ezután minden zaj megszűnt, amit hallottam, én pedig a kétséges semmibe zuhantam.

Furcsát álmodtam. Kergetőztem egy réten valakivel, akinek nem láttam az arcát, nem hallottam a hangját, viszont éreztem ismeretlennek. Egy ideig csak őt láttam, aztán megjelentek mások is a háttérben, a családom, az osztálytársaim és az a néni is, aki a játszótéren megszólított. Tisztán láttam Chouji és Shino arcát, azonban a titokzatos valakiét egyáltalán nem. A kergetőzésben senki más nem vett részt, csak mi ketten játszottunk, a többiek mindössze néztek ránk mosolyogva. Nem bírtam tovább ezen gondolkodni, inkább kinyitottam a szemem, ugyanis fogalmam sem volt róla, hogy hol voltam. Ezt azonban hamar kitalálhattam, ugyanis minden kórház hasonló. Ez is egy volt közülük, én pedig egy viszonylag barátságos szobában feküdtem.

- Lám, felébredtél! – hallottam egy hangot, a jobb oldalamról. Odafordultam, és láttam, hogy a mellettem lévő ágyban egy fiatal fiú üldögélt, arcát a tenyerével támasztotta meg, úgy vigyorgott rám. Én azonban képtelen voltam kedves gesztust produkálni, mivel kissé sokkolt a tény, hogy teljesen egyedül voltam egy idegen fiúval, ráadásul azt sem tudtam, hogy hol.

Mikor látta, hogy nem áll szándékomban megszólalni, megcsóválta a fejét.
- Fogalmad sincs, hogy mi történt, ugye?
- Halvány lila gőzöm sincs – helyeseltem abban a reményben, hogy hamarosan valamivel tisztábban láthatok majd a szürke homályban.
- Baleset volt… Egy motoros nem állt meg, amikor piros volt a lámpa. Összesen nyolc járókelő sérült meg, de olyan szerencsétlenek csak mi ketten vagyunk, hogy benn akartak tartani. Eddig az altató hatása alatt álltál.

- Mennyi az idő? Hol van az öcsém? – kérdeztem rémülten.
- Fél tíz – felelte a fiú. – Az öcsédet pedig már réges-régen elvitték a szüleid. Még tegnap este voltak itt.
- Micsoda?! Már holnap van?
- Nem, kétség sem fér ahhoz, hogy ma még ma van.
- Milyen nap van? – kérdeztem.
- Hétfő. Tök jó, nem kell iskolába mennünk még három napig! – dőlt hátra szobatártam elégedetten. Ahogy jobban megnéztem, felfedeztem rajta jó néhány kötést, sőt, még olyan horzsolásai is voltak, melyeket nem fedett semmi. Észrevehette, hogy őt néztem, mivel meglepetten tekintett rám. – Egyébként a nevem Inuzuka Kiba. Te ki vagy?

- Rai Rubi – válaszoltam, miközben még alaposabban szemügyre vettem. Nem lehetett sokkal idősebb nálam, viszont érdekes módon az iskolában még nem láttam egyszer sem.
- Hány éves vagy?
- Tizenhat. És te?
- Én is. Érdekes, hogy még soha nem láttalak a suliban. Ide jársz Konohába? – kérdezte, miközben újra ülő helyzetbe tornászta magát és felém fordult. Érdeklődve méregetett, ami meglehetősen kelletlen érzést keltett bennem. Soha sem szerettem, ha bámulnak.

- Igen, de még csak most költöztünk ide – mondtam. Ekkor valamiért eszembe jutott a Shinóval való nem túl kellemes találkozásom. Szinte újból átéltem azokat az idegesítő perceket, és a szavai ott csengtek a fülemben. „Nem ismered fel az osztálytársadat? Ez bántó. Bezzeg Kibát felismerted volna, az fix!” Lehet, hogy ismerik egymást – gondoltam. – Mondd csak, nem ismered véletlenül Aburame Shinót?
- Dehogynem! Az osztálytársam. De… te honnét ismered őt?
- Az osztálytársam…